Eger - hetilap, 1891

1891-07-14 / 28. szám

229 Ennek a szeretetnek tüze nem sziporkázik szikrákban szer­teszét, de a tölgyfa állandó, tartós tüze, mely szenében is izzik még és parazsában is megtartja melegét. Szivünk e melegével üdvözlünk Téged, volt igazgatónkat, nemzeti köznevelésünk és kultúránk bajnokát, magyar irodalmunk egyik büszkeségét. Nem hálálkodunk szavakkal, mert jól mondatja a költő Aba királylyal: „0, kérlek, csak ne hálálkodjatok. A hála fészke a szív belseje, mely ha ajkra jő, kihűl a szív utána, miként a fé­szek, melyből a madár kiszállt.“ Sok szó helyett fogadd el, kérünk, tisztelj meg, ezzel: — fogadd el hálás — kézszoritásunkat! E kézszoritással azt akarjuk mondani: „Áldjon meg az Isten mi értünk; tartson meg az Isten mi nékünk!“ — Némi csillapultával amaz általános meghatottságnak, melyet a jelenvoltak szivében az érzés legmélyebb húrjait is megresz- kettető, s a szemeket könnyekkel árasztó eme szavak előidéztek, — a szeretve tisztelt s üdvözölt igazgató, mély megindultság hangján, következőleg válaszolt: „Alig fogják a hála s köszönet méltó szavait meglelni érzéseim, t. Uraim! midőn önöknek ily meleg figyelmes tiszteletadása által látom körülvéve magamat. Első szavam is, melyhez hozzájutok, bocsánatukkal, csak annyi, hogy nemes szónokuk kegyeletes elismerésében messze túlnézett a határon. Ha ugyanis az egykori önökre visszagondolok s megkérdem a múltat: mi hat az, a mi­nek alapján ily kitüntetésre jogosulva látnak, — magamra nézve sem találhatok egyebet, mint a kölcsönös szeretet azon kötelékét, mely önöket egymás közt összefűzte akkor, midőn e falak közt mint atyai barátjok, foglaltam velők szemközt helyet. Mert hol van hát a bizonyság róla, hol a nyoma annak, hogy szivekre -- fejőkre számbavehetőn, tartósan befolytam ? Ki fogja közülök fölkereshetni azon erkölcsi s szellemi atomokat, melyeket leikökbe éppen én, és nem más rakott le? . . . A mi vetéseink, uraim, ha magvaink jó helyre hulltak is, lassan s későn érnek, és kalá­szaikat csak a mindentudó Isten ismeri föl. Mindaz, amik önök ma, uraim, saját erkölcsi s szellemi erejüknek, munkájuknak és az időnek ajándoka; élet-szerencséjüknek, azon tisztesnél-tiszte- sebb hazapolgári állásoknak, melyeket elfoglalnak, maguk, s nem más a kovácsa. — De éppen, hogy igy látom, csak magasabbra fokozza előttem az nemes ragaszkodásuk értékét. Fogadják érte köszönetemet, azon igaz óhajtásom kifejezésével: vajha megen­gedje Gondviselés, hogy érdemekben s dicsőségben gazdagodva egy másik húsz év után ismét örülhessenek egymásnak, és talán nekem is szentelhessenek egy szíves emlékezést. Az ily szivek melege le fog hatolni még a „néhaiak“ hideg országába is. hogy egy perezre engem is felkeltsenek, — s még onnét is áldjam és megáldjam önöket!“ — Tegyünk okosabbat, monda; a helyett, hogy visszatér­nénk a faluba, maradjunk itt. Ennek a jó asszonynak csak lesz a házacskájában egy juh-fertálya; de meg ime csirkék is van­nak itt, a melyeket megsüthetnek. Kérdezzük meg, hogy ez nem volna-e lehetséges; amig az ebéd elkészül, egyet sétálunk az erdőben. Mit gondolnak? Ez bizonyára többet fog érni a „Fehér ló“ ócska foglyainál. A terv elfogadtatott; a molnárné először mentegetőzött, de elvakittatva az aranytól, amit Gérard adott neki, rögtön munká­hoz látott s feláldozta baromfiait. Soha ebéd vigabb nem volt. sok­kal hosszabbra húzódott, semmint az asztaltársak maguk is remél­ték. A nap csakhamar eltűnt Sáint-Leu-nek szép halmai mögött: sűrű felhők borították be a völgyet, s zuhogó zápor kez­dett hullani. — Mi lesz belőlünk ? kérdi Gérard. Közel két mérföld utunk van, hogy beérjünk Montmorency-be, s nem valami nyári zivatarral van dolgunk, amit meg lehet várni, mig elvonul, ez valóságos téli eső, ami az egész éjjel tartani fog. — Nos és azután? monda Bernerette, a téli eső épugy meg­áll. mint más eső. Játszunk kártyát, hogy szórakoztassuk magun­kat; mikorra a hold feljő, szép időnk lesz. A mohiaménak, amint ezt el lehet képzelni, nem volt, kár­tyája otthon, következőleg játszani se lehetett. Cecile, Gérard kedvese, kezdte a jó vendéglőjüket sajnálni, szép ruháját pedig félteni. Két, elég rossz arczu kamasz lépett be a szobába; a molnár fiai voltak; enni kértek, s nem nagyon tetszett nekik, hogy idegeneket találnak otthonn. Gérard türelmetlenkedett, s Frigyes sem volt valami jó hangulatban. Nincs szomorúbb lát­Az igazgató ur üdvözlése után a jubiláló pályatársak, szin­tén testületileg, Szabó Ignácz egykori tanáruk lakására siettek, holott Szabót, társai nevében, Petheö József mándoki plébá­nos üdvözölte, nemesen egyszerű, de igaz bensőségtöl áthatott beszédben, mire Szabó tanár mélyen meghatva mondott köszöne­tét a megtiszteltetésért, biztosítva a jelenvoltakat, hogy viszon­tagságos életének ez egyik legboldogabb napja feledhetetlenül lesz örökre szivébe vésve! Déli 1 órakor diszebédre gyűlt egybe, a „Korona“ vendég­lő kerthelyiségeibe, a jubiláló társaság, s foglalt helyet a szépen felékesitett asztalnál. A lakoma féltét ez alkalommal számos höl­gyek : a pályatársak nejei, s nőrokonai, valamint a jubiláló tár­sakhoz tartozó számosabb meghívott vendégek is nagy mérték­ben emelték. Ott láttuk a jubilánsok nejei közöl: Csókás Istvánné, Khindl Béniné, Pelcz Jánosné, Simkovics Istvánné, Szokolay La- josné úrnőket. Az asztaifót Szvorényi József igazgató ur foglalta el. A harmadik fogásnál fölkelt a társak egyike, Ferdlicska Kálmán nyíregyházai ügyvéd, s egy mesterileg megalkotott, meg­lepőn szép szónoklatban köszöntötte föl Szvorényi József igazgató urat, ki megszokott ékesszólásának egy remek rögtönzésével kö­szönte meg s viszonozta az üdvözletei. Nem lehet emlités nélkül hagynunk, hogy a feketé kávéval együtt 10 fogásból álló „menü“,— mely Broncs mama ki­tűnő konyháját magasztalta, — bármely előkelő úri asztalnak is díszére vált volna. Az alkony beálltával, a programm értelmében, az ünneplő társak, hozzátartozóikkal, s a meghivott számosabb vendégekkel egyetemben, az úgynevezett „Bányakert“-ben jöttek össze zárt­körű estélyre. A fesztelen, egészen családias jellegű estély, mely­nek díszét s kedélyességét a megjelent kedves hölgyek is nagy mértékben fokozták, s mely az itt még utoljára összejött, de már egymástól búcsúzni kezdő jubilánsok közt az ifjúkori barátságot nemcsak felújította, de még szorosabbra fűzte, — ponyvasátor alatt, Gábor élénk zenéje mellett, a tánezra perdült fiatalság foly­vást növekvő, derült animója mellett, a késő éji órákba nyúlt be. A hölgyek díszes csoportjában ott láttuk Csókás Istvánnét, s nő­vérét Ruzsin írónkét; Khindl Béninét, (Párádról) s nővérét Frank Annát; Ledniczky Istvánnét s leányát Ellát (Puszta-Fogacsról); Pelcz Jánosnét; Quintusznét, Sajóssy Alajosnét s leányát írón­két; Sinkovics Istvánnét, Szokolay Lajosnét, nővérét Galambos Margitot s vendégét Wagner Arankát (Késmárkról.) * A jubiláns ünnepség méltó bekoronázása volt az ün­nepi programm legutolsó száma: a „Kirándulás Puszta- Gye n d á r a. “ A jubiláns társak egyike: Hellebronth Géza, amint az egri társak meghívóját vette, viszonzásul, a találkozóra megjelenő vány a világon, mint oly emberek, akik ép most még vidáman nevettek, mikor egy váratlan esemény elrontja a kedvüket. Csak Bernerette jó kedve maradt meg, s úgy látszott, hogy nem törő­dik semmivel se. — Miután nincs kártyánk, monda, ajánlok nektek egy más játékot. Habár novemberben vagyunk, keressünk valahol eg}7 legyet. — Legyet? kérdi Gérard, s mit akarsz a légygyei? — Csak keressünk, majd meglátjátok azután. Mindent jól összekutatva, csakugyan fogtak egy legyet. A szegény állat a tél közeledtére már egész össze volt gémberedve. Bernerette gyön­géden megfogta s az asztal közepére tette. Azután leültetett mindenkit. — Most már, mondotta, vegyen mindegyikünk egy darab ezukrot, s tegye maga elé az asztalra. Mindenki tegyen egy pénzdarabot egy tányérba; ez lesz a játék tárgya. S ne beszél­jen s ne mozduljon senki. Hagyjátok, hadd ébredjen fel a légy; látjátok, már is emelgeti a szárnyait; reá repül az egyik ezukorra, majd elhagyja, azután egy másikra megy, meg visszatér, kénye kedve szerint. Mindannyiszor, a hányszor egy darab ezukorra reá megy, az, akié a ezukor, kivesz egy darab pénzt a tányérból, mindaddig, amig ez üres nem lesz, s akkor újra kezdjük. Bernerette mulatságos eszméje újra visszahozta a vidámsá­got. Követték utasításait; csakhamar két-három másik légy is jelentkezett. Mindnyájan a legvallásosabb csendben követték sze­meikkel őket, amint az asztal felett a légben röpkedtek. Ha egyikök a ezukorra ült, általános hahota tört ki. Egy óra imigy szépen eltelt, s az eső elállott. *

Next

/
Oldalképek
Tartalom