Eger - hetilap, 1891
1891-01-20 / 3. szám
19 balgondolkozása, romlott szive mint a fogékony testbe hatolt kőanyag, megfertőztetik lassankint a család tagjait, s a szellemi homály és az erkölcs lazulása, mindjobban terjed környezetében. Mig, ha mindenről helyes fogalma, tisztult Ízlése, felvilágosodott, emelkedett gondolkozása és szilárd erkölcsisége, jó szive van: e körülmény jótékony hatását elfogadja, magára ölti az egész család. Nem csak tejet szív a gyermek az anyától! Az anya pedig először kis leány ; s a kis leány lelke gazdag lesz, ha megtöltik szellemi kincsekkel, és szegény marad, ha nem adnak neki. Ha gazdag lesz érzelmekben, ismeretekben és okosságban, akkor mint anya tud mit adni övéinek, lesz majd forrása lelkének, melyből gyermekei meríthetnek nevelő táplálékot, hogy értelmük és érzelmvilágok fejlődjék, — s ha szegény marad, akkor megsínyli azt a család minden tagja. Es hol nyerik a leányok ezt a szellemi gazdagságot? -— hol nyerik főképen a szegényebb iparososztály leánykái, kik otthon műveletlenebb körben, a szellem és értelmi erő ritkább és sekélyebb nyilvánulása között fejlődnek? —^ llol másutt, mint az iskolában! Ezért oly fontos a leányoktatás a család, a nemzet, a társadalom érdekeire egyaránt! De ezek talán nagyon általános ^s nagyon is abstrakt dolgok. Szóljunk le eme ideális magaslatról s tekintsük tárgyunkat közelebbi szempontból és reális oldalról is! Mint már erolifém, városunkban a polgárok, foképen a szegényebb iparosok leánykái egészen kiszorulunk a speciáliter leányiskolákból s a köznép vegyes iskoláiba vannak utalva. Figyelmen kívül hagyva itt azt, hogy az egytanitós népiskola ki nem elégítheti az iparos-osztály igényeit; nem fejtegetve, hogy, mivel minden külvárosi iskolában férfi-tan itó működik, e körülmény miatt mennyit veszítenek az odajáró iparos-leánykák nevelési tekintetben; — csupán azt kérdem: e 1 szi ve 1 h e t ő-e, hogy épen azon osztály leánykái nélkülözik a szakszerű k é z i m a n k a t a n i fást, mely kizárólag keze munkájára vau utalva a megélhetés különböző módjai között? Bizonyára nem ! A szegényebb soisú iparosok leánykái szellemi veszteségükön kívül egy alkalmas és könnyű kenyérkereseti eszköztől van- sak megfosztva, amely eszközre, másrészről, mint leendő családanyáknak is nélkülözhetlen szükségük van. Ki kell tehát mondanunk, hogy leány-oktatásunk a mai keretében meg nem maradhat, ha csak az iparos-osztály szellemi és anyagi érdekeit mostohán , gondozás nélkül nem akarjuk hagyni. Mint a kir. tanfelügyelő úr is kinyilvánitá évnegyedes jelentésében, „égető szükségünk van“ még egy osztott leányiskolára, amely ha nem is állandna azon a fokon, melyen az angolkisasszonyok iskolája, de mindenesetre a külvárosi népiskoláknál tökéletesebb, s szervezeténél fogva teljesebb képzettséget nyújtó iskola legyen; kizárólag nőtanitói legyenek ; s benne a leánykák a női kézimunkában oktatást nyerjenek. A tanfelügyelő úr jelentésében röviden a módozatra is rámutatott, amely szerint ez érzékeny bajon segíthető volna. U- gyanis azt ajánlja, hogy a város a községi belv. fiúiskolát tegye át saját házába (a gimn. katonai laktanyába), s ezáltal megtakarítván 820 irtot, ez összegből szervezzen két tanítói állást. A módozatra nézve az én véleményem a felvetett eszmével nem teljesen egyezik meg. Nézetem szerint talán két tanítónő alkalmazása nem elégítené ki egészen a fennálló kívánalmakat, mert egyrészről nem fogadhatná be a létező nagyszámú növendékeket, másrészről meg 6 elemi osztály két tanerő által vezettetve, bár lényegesen jobb az osztatlan iskolánál, még kívánni valót hagy maga után, a kissé magasabb igényekkel szemben. Tehát legalább 3 tanítónőre volna szükség, akik közt a 6 osztály kellően felosztatnék [1) I. oszt.; 2) II. III. o.; 3) IV., V., VI. oszt.], s a kézimunka a megfelelő fokozatossággal minden osztályban taníttatnék. Másodszor, ha a város a közs. belv. fiúiskolát a bérelt házból saját házába tenné át, igaz, hogy ekkor a bérleti összeget megtakarítaná, de viszont, nem kapna házbért a saját házáért; s igy, amit nyerne a vámon, elvesztené a néven. Legfeljebb a kettő közt levő különb öze tét fordíthatná e czélra újabb ön- megterhelés nélkül. Ez összeg pedig talán „egy“ tisztességes önálló tanítónői javadalom fedezésére sem volna elég. Hát akkor hogyan volna eszközölhető eme kérdés megoldása, a város, mint iskolafentartó mizerábilis pénzügyi viszonyai mellett ? Mi egriek olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az angolkisasszonyok kitűnő intézetén kívül még egy szerzetesnői renddel bírunk : az irgalmas nővérek szerzetével. Az önfeláldozás és lemondás eme szelíd angyalainak, — a testileg és lelkileg nyomorék emberek eme pótolhatlan ápolóinak jelenléte már is valóságos áldás városunkra. Miért nem lehetne őket a leányoktatás fontos ügyébe bevonni ? Fölötte hasznos és derék rendjüknek igen sok tagja van a tanítónői pályára képesítve, s az országban több helyen, legközelebb Gyöngyösön, jó hírnevű leányiskolájok van. S városunkban is, a Keller-féle osztatlan leányiskolában egyAzt mondja a legfiatalabb fiú, mikor hazamegy az apja: — No, ha apám uram nem talált nekünk leányt, majd elmegyek én keresni — azzal kardot kötött a derekára, a zsebeit tele rakta aranytallérral s elindult. Elér ő egyszer, úgy napáldozat-tájban egy útszéli korcsmát, bemegy, hogy majd ott éjszakára elpihen, hanem bizony kedve szöttyent, elkezdett mulatni s húzatta a czigánynyal reggelig. A sok arany-tallérból még egy szál se maradt. Itten a fiút gond ütte, mit csináljon ? Volt ott egy szabó-legény, megegyezett hát o azzal, hogy ruhát cserélnek, ha a legény még egy pár ezüst húszast is ráfizet. Mikor megköttök az egyezséget, a király-fiú felöltözött a szabó-legény rongyos ruhájába, a kardot az oldalára kötötte, a tarisznyát meg- a nyakába akasztotta, azzal útnak eredt. A hogy megy meneget, egyszer elér ő egy szörnyen nagy erdőt, de olyat, hogy nem tudott belőle hat álló esztendeig kibontakozni, pedig mindig ment, legföllebb ha néha megállóit egy kis gyökeret ásni, mert azzal élt. Egyszer a hogy igy botorászik egymaga az erdőn, hát egy nagy oroszlán jön szemközre rá, megáll előtte, bókot hajt s igy szól hozzá emberi hangon: — Hallod-e te királyfi — mert hogy az vagy, jól tudom — egy kérésem volna: fogadj el engem szolgádnak, majd megládd, hogy nem bánod meg. — No, ha épen olyan nagyon megszerettél, — mondja a király-úrfi — jól van, hát megfogadlak, — azzal elhaladtak. Egyszer a királyfi megáll útközben s elkezd gyökeret ásni. Azt kérdi az oroszlán: — Minek lesz az édes gazdám ? Ebédre lesz édes szolgám! — Ebédre ? Ilyen király-úrfi, csak nem szokott gyökérrel élni? — Azzal biz’ én édes szolgám, a mióta itt botorászok ebben az erdőben, pedig már a hatodik esztendőt taposom benne. — Soh’se szedd hát édes gazdám azt a gyökeret, — mondja az oroszlán — majd hozok én enni valót, csak várakozzál itt rám. Azzal eltűnt, az erdőben. De alig hogy elment, nem sokára visszajött nagy sietve, a szájában egy vaddisznót hozott, s mire a gazdájához ért, már meg is volt sülve. Hozzá látott hát a király-úrfi az evéshez s úgy jóllakott, hogy csak itt-ott maradt a vaddisznóból. A hogy tovább mennek, menegetnek, megmeg egy nagy medve jön elejbök, aztán ez is azonszerint megáll a királyfi előtt s bókot hajtva igy szól: — Hallod-e te király-úrfi, egy kérésem volna: fogadj fel engem, már mint szolgádnak, majd megládd, hogy nem bánod meg. Megfogadta hát a királyfi ezt is. Hárman indúltak most már tovább, de alig hogy elhaladtak, megint szemközre jött rájuk valami nagy lomposfarkú jószág. — Jaj micsoda csúf ál at ez? — kérdi a királyfi — még ilyet se láttam, mióta a világon élek. — Farkas az édes gazdám, soh’se félj úgy tőle, szolgád akar lenni ez is. S csakugyan a farkas is megállóit a király-fiú előtt, bókot hajtott s elmondta a szive szándékát. Megfogadta hát ezt is, azzal mentek ők most már négyesben. Egyszer aztán nagy sokára kiértek ők abból a rengeteg nagy erdőből s elértek egy királyi várost. De soha ilyen várost, mint ez! Feketébe, gyászba volt borítva egészen! Bemegy a királyfi a legszélső házba éjjeli szállást keresni, a szolgáit meg odakünn hagyja az udvaron. Hanem az öreg asszony, a ki ott lakott, eleintén kötőlődzött, hogy igy, hogy úgy, nem tud ő még szalmát sem teregetni alá,ja, a min hálhatna: de annyira any-
