Eger - hetilap, 1890
1890-09-23 / 38. szám
305 Amennyiben a kölcsönvett tartäny sérült állapotban küldetnék vissza: az illető raktárkezelőség a tartányt az érdekelt fél költségére kijavíttatja. VII. Bizományi raktárak felállítása. Felhivatik végül az érdekeltek figyelme arra, hogy a jelen hirdetmény III. pontja alatt jelzettekhez hasonló bizományi raktárak felállítását a ministeriúm mindazon érdekelt borvidékeken engedélyezni hajlandó, melyeknek közelében még ilyen raktár nem létesittetett; és ahol a felállítandó raktár kezelésére akár valamely hatóság, akár pedig az illető vidék védekezési szövetkezete, avagy gazdasági, vagy borászati egyesülete vállalkozni hajlandó; akként, hogy — anyagi felelősséget vállalva a bizományba nyerendő eszközök és anyagok értékéért — egyszersmind kötelezi magát arra, hogy a raktárt a ministeriúm által előírandó elszámolási módozatok mellett fogja kezeltetni. Budapesten, 1890. évi augusztus hó 16-án. Földmivelésügyi ni. kir. ministeriúm. Apróságok. (Rovatvezető: Democritos agriensis.) Az „ostobaság“ a néphumorban. Népmondák és népmesék érdekes és gazdag gyűjteményei érdekesen illusztrálják, mily szerepet játszik a nép egészséges humorában az „ostobaság.“ íme néhány példa: I. A legostobább asszony. Volt egyszer egy mészáros. Megbukott. Ekkor igy szólt a feleségéhez: „Most már elmegyek napszámba kapálni.“ De alig kapált egy pár napig, a szerszám feltörte a kezét, mire igy szólt a feleségéhez: „Megint csak mészáros leszek.“ Elment hát falura borjut vásárolui, s midőn egy faluba érve, kérdezte: „Van-e borjú eladó?“ „Nekünk nincs — válaszolák a parasztok, — de ide nem messze lakik egy molnár, akinek öt eladó ökre van.“ „Ez jó lesz nekem“ — monda a mészáros, s a malomba ment. A molnár nem volt otthon, csak a felesége, akinek az ura, mikor hazulról távozott, ilyetén utasítást adott: „Ha az ökrökre vevő jő, ötven tallérért oda adhatod darabját, de olcsóbban egy fillérrel se.“ — Ekkor jött a mészáros és kérdé az asszonyt, nem eladók-e az ökrök? „Igenis, eladók, — viszonzá az asszony — ötven tallérért darabja, egy fillérrel se olcsóbban.“ A mészáros megígérte darabjáért az ötven tallért, „de — úgymond — most nincs nálam annyi pénz, hogy mind az ötnek az árát kifizethetném. Miután pedig mind az ötöt megvettem, úgy intézhetjük a dolgot, hogy most kettőt elviszek, hármat pedig itt hagyok zálogba addig, mig a pénzt mind az ötért elhozom.“ Az asszony örült rajta, hogy olyan jó vásárt csinált, s beleegyezett a mészáros ajánlatába. Amint a molnár haza érkezett, mindjárt kérdezte: „No, eladtad az ökröket?“ „El bizony, — feleié az asszony, — egy mészárosnak a városból, ötven tallérért darabját; egy fillérrel sem olcsóbban.“ „Ez már aztán jó vásár — monda a molnár, — hát hol a pénz? Add ide!“ „Pénzt nem adott — viszonzá az asszony, — mert nem volt annyi nála, — hanem csak két ökröt vitt el, hármat pedig itt hagyott zálogba, mig a pénzt két hét múlva meghozza.“ „No én meg a mondó vagyok — szólt a molnár haraggal, — hogy széles e világon nincs ostobább asszony, mint te vagy. De jól van. Várok két hetet. Azonban ha ez idő alatt a mészáros el nem hozza a pénzt, úgy itt hagylak, hogy soha se látsz többé az életben mindaddig, mig ostobább asszonyra nem találok, mint te vagy.“ A molnár bevárta a két hetet, s mivel ez idő alatt a mészárosnak még csak hírét se hallotta, színét se látta, csakugyan elhagyta a házát meg a feleségét. Már jó ideje kóborolt össze-vissza, még se talált ostobább asszonyra, mint minő az ő otthon hagyott felesége. Végre egy úri kastélyhoz érkezett, melyben egy özvegy grófné lakott, aki épen kinézett a kastély ablakán. A molnár most egy nagyot ugrott, és sóvár tekintettel pislogott a magas ég felé. A grófné látta ezt, s tüstént leküldte a szobalányát, kérdezze meg a molnártól, miért ugrál és pislog oly keservesen az ég felé; mi baja? A molnár pedig ezeket mondá : „Én a mennyég lakosa vagyok. Odafenn épen csárdást tánczoltunk, mikor egyszerre egy lyukhoz érek, és — zsuppsz! lepottyanok a földre. Most már vissza szerető k ugrani. De itt hiába próbálgatom. Tovább megyek hát, mig alkalmas helyre találok, honnét visszaugorhatom a mennyországba S csakugyan meg is indult a molnár, miközben folyvást keservesen pislogott az ég felé. De alig értesifette a szobalány a jámbor molnár szándékáról a grófnőt, ez most már maga futott utána, s mikor utolérte, azt kérdezte tőle, hogy ha csakugyan az égből pottyant le, nem ismeri-e ott az ő megboldogult férjét? — Hogy ne ismerném — viszonzá a molnár. Hisz épen együtt tánczoltuk a csárdást! — IJgy hát, kedves barátom — szólt a grófné, — meg tudja kend nekem mondani, vájjon viseli-e még a férjem az arany sar- kantyus nagy csizmáját, meg a zöld kabátját? — Bizony, méltóságos grófné, — válaszolt a molnár jámbor képpel, a jó gróf urnák az utóbbi napokban pénzre volt szüksége, s igy kénytelen volt az arany sarkantyúkat eladni; a zöld kabátját pedig már annyira elviselte, hogy a köDyöke is kivirit belőle. —- Egek ura! — kiáltá a grófné elszörnyüközve, — hisz az valóságos skandalum, hogy szegény férjemnek oda fönn oly rosziil foly a dolga! Hallja kend, jó ember. Kend nekem igen nagy szívességet tehetne, ha boldogult férjem számára egy uj kabátnak való szövetet, meg négyszáz darab aranyat magával vinne az égbe. Aztán ha nem vetné meg, s elbírná, még egy kis jó enni és innivalóval is megtoldanám. A molnár a legnagyobb örömmel s készséggel Ígérkezett az elsorolt tárgyaknak a gróf úr számára az égbe vitelére, mire a grófnő csakugyan mindent átadott neki. — Ez aztán csakugyan olyan asszony, aminőt én kerestem, — gondolá a molnár útközben. Nem sokára haza érkezett a grófné fia, s anyját mély szo- morságban találta. A fiú aggódva kérdezte a szomorkodás okát. — Ab, hogy ne búsulnék, — kiáltá a grófnő. Épen most járt itt egy ember a menyországból, aki azt újságolta, hogy szegény boldogult atyádnak oly roszul foly a dolga ottfön, hogy pénzszükségből még az arany sarkantyúját is kénytelen volt eladni, a csizmája, meg a kabátja pedig egészen elrongyollódott. Valóban megsajnáltam szegény atyádat, s a mennybéli embertől küldöttem számára egy kabátra való posztót, négyszáz aranyat, meg egy kis elemózsiát. A fiú azonnal belátta, hogy itt egy ember az ő együgyű anyját bolonddá tartotta, azért hirtelen a szürke paripájára vetette magát, s utána vágtatott a molnárnak. Egy idő múlva a molnár is észrevette, hogy üldözőbe vette valaki. Annyi ideje már nem volt, hogy elrejtőzzék, s amint azon töprenkednék: mi tevő legyen, szemébe ötlik egy vén asszony. Rögtön megszólította az anyókát, s azt mondá neki, hogy ha egy óra hosszáig elrejtőzik a molnár köpönyege alá anélkül, hogy megmukkanjon, ád neki tiz tallért. Az öreg anyó megörült az Ígéretnek, s nyomban elbújt a molnár köpönye alá. A gróf-fiu. szürke paripáján csakhamar odaért, s azt kérdezte a molnártól, nem látott-e erre egy gyorsan menekülő embert ? — De bizony láttam, — viszonzá a molnár. Egy negyedóra előtt haladt el erre, s úgy futott, majd kiadta a lelkét. Arra szaladt a mocsaras felé, s ha uraságod hajlandó lesz addig itt őrizni ezt a méhkasomat, mig a kiröpült raj ismét visszatér belé, én elfogom, s ide hozom az urnák azt a menekülő embert. A gróf fiú még jó borravalót is Ígért neki, aztán leszállt a lováról, hogy az állítólagos méhkast őrizet alá vegye. A molnár'pedig felugrott a szürkéié s tovaszáguldott. Az ifjú gróf azonban csakhamar észrevévén, hogy nem méhkast, hanem egy vén anyókát őriz a molnár köpenye alatt, nagy boszusággal tért vissza gyalog a kastélyba. — Nos utolérted az embert? — kérdé az anyja. — Igen, mindjárt utolértem — feleié az ifjú gróf, — s hogy czélját hamarább elérje, még a szürkémet is neki ajándékoztam. A molnár pedig visszatért a maga hajlékába a feleségéhez, s midőn a szürkét az ólba kötötte, s eléhordta a finom kabátposztót, a négyszáz aranyat, meg a sok jó enni és inni valót, amit a boldogult gróf számára kellett volna a mennyországba vinnie, igy szóla a feleségéhez: „Nohát, most már itthon maradok melletted; mert valóban egy sokkal ostobább asszonyt találtam, mint te vagy; s ennek az ostobaságából több hasznom volt, mint amennyit az ökreim érnek. Felelős szerkesztő: Síza/bó Igxxáciz;.
