Eger - hetilap, 1890
1890-12-23 / 51. szám
415 Ne búsulj galambom, ne környezz! A lelkem mindenütt veled lesz; — Nem■ vihet a császár oly messze, Hol téged szivem ne szeretne. Hiába, hiába minden szó! Ott libeg, ott lobog a zászló - Száz felé forgatja a szélvész Elmegyek, te meg a másé léssz .............. S zerelem a szivem, zászlója, A hűség a zászlótartója; Verjen meg az Isten két kézzel, Ha nekem kívüled leány kell! Hej rózsám ! Sok a nyolcz esztendő, Sokat elhord addig a szellő — Nehéz lesz odáig a párta, Kesereg a lánysziv, ha árva. . . . . Kesereg, kesereg — mi haszna! De szivem nem fakad panaszra — Bár világ-végéig kell várnom, Te leszesz, vagy senki, a párom. Hátha munkás lesz majd a lábam, S ha karom ellövik csatában ? Jaj inkább haljak meg, — azt mondom — Nem fogsz igy szeretni, galambom! A kinek nyomorék a lába^ Legalább nem jár a korcsmába — S ha karod eltörik, azt mondom: Megölelsz egy gyei is, galambom! (Az alvajárás. (Psihologiai csevegés.) Egyik szellemi tehetségével sincs az embernek annyi baja, mint az úgynevezett „képzelődő tehetséggel“, a lélek emez ép oly makacs, mint szeszélyes — poétájával. Az még csak kellemes dolog, ha játszias kedvében, ébren és álmainkban, rózsás színekkel festi ki jövőnket, s e reményteljes jövő boldogságának szebbnél-szebb, ragyo- góbbnál-ragyogóbb képeit rajzolja fogékony lelkünk elé. Sőt az is liagyján, ha álmainkban olykor ijesztő, borzalmas veszélyekbe sodor — s ébredéskor azzal a rendkívül kellemes érzéssel lep meg bennünket, hogy mindez csupán csalódás — valótlan álomkép vala! De van a képzelődő tehetségnek egy borzasztóbb, veszedelmesebb, végzetszerű hatalma is, midőn uralkodóvá leszen az elgyöngült, ellankadt lélek fölött, s a gyarló elmét menthetetlenül rabjává teszi egy-egy agyrémnek, vagy rögeszmének. Az aranycsinálás, a kör négyzetitése, az örök mozgony, a világnyelv stb. feltalálására való makacs törekvés sokakat vitt már a — tébolyházba; s tudjuk, hogy örök homály borult ama szerencsétlen őrültek elméjére, kik magokat istennek, megváltónak, apostolnak, római pápának, királynak stb. tartják, vagy azt képzelik, hogy testök viaszból, üvegből stb. van alkotva. De félre e komor képekkel! Nem ezekkel akarom én a t. olvasót szórakoztatni. Tapasztalásból tudjuk mindnyájan, hogy a képzelődő tehetség, mely egyaránt forrása nemcsak a legszivrehatóbb költeményeknek, hanem a fűzfapoéta tilinkós zöngelmeinek is, — ébren úgy, mint álmainkban, szakadatlan befolyással bir elménkre, sőt elménk által testünk mozgásaira is. — Ismeretes dolog, hogy akik élénkebb képzelődéssel bírnak, gondolataikba mélyebben elmerülve, föl s alá járnak-kelnek, kezeikkel hadonáznak, sőt, akaratlanul, úgyszólván öntudatlanul, főn hangon beszélnek, s eképen gyakran a legtitkosabb gondolataikat is elárulják, — s utóbb maguk csudálkoznak legjobban, hogyan juthattak mások az ő legrejtettebb titkaik tudomására. Mély álomba merülve egyik oldalról a másikra forgolódunk, karjainkkal ide s tova kalimpálunk, s lábainkkal rugdalózunk (kivált ha „csillagot rugatnak“ velünk!), ka- czagunk, sírunk, nyöszörgünk, fel-felkiáltunk stb., ezek mind megszokott, közönséges tünetei képzelődésünk izmainkra gyakorolt hatásának. — De van eset rá, midőn az élénkebb képzelődés, alvás közben, különösen a beszélő szervre, és a járó izmokra gyakorol erősebb befolyást, mely esetben az úgynevezett „alvabeszélés“, és „alvajárás“ jelenségei állanak be. Az alvabeszélés nem tartozik a ritkább esetek közé. Sok ember, aki elevenebb, fölcsigázottabb képzelődő tehetséggel bir, s nem mély álmú, csaknem minden éjjel diskurál álmában. Az alvajárás azonban már a ritkább, s lélektani szempontból is figyelemreméltóbb tünemények közé tartozik. Az alvajárás már kóros állapot, melynek oka nem pusztán a tulélénk képzelődés hatásában, hanem testi szervezeti bajokban is keresendő, s e tekintetben fnár az orvosi tudománynak szolgál komolyabb vizsgálódás tárgyául. Nekem azonban távúiról sem szándékom ez úttal az alvajárásnak sem orvostudományi sem lélektani vizsgálódásába bocsátkozni, hanem csupán annyi a czélom, hogy az alvajárásról, e ritka és különös természeti jelenségről, a gyakorlati élet szempontjából mondjak el egyetmást. Miután az alvajárás, mint tudjuk, a ritkább s szokatlanabb jelenségek közé tartozik, nem csuda, ha a hében- korban fölmerült egyes esetek, a titokzatosság, s a rend- kivüliség csudás, babonás homályába burkolva, sok mendemondával megspékelve terjednek el a könnyen hiszékeny, s különösen a műveletlen, de még inkábba „fél müveit“ közönség körében. Az alvajárás t. i. éjjel, s többnyire holdvilágos éjjel történik, s szemlélői rendszerint együgyű, kísértetekben hivő, babonára könnyen hajló emberek, kik aztán a valónál többet képzelve, elliiresztelik, hogy az alvajárók a meredek falon könnyedén felmásznak, a háztető gerinczén bátran járnak; hogy a holdvilág még a puszta levegőbe is felhúzza őket, mintha repülnének, stb. Gyerek koromban előttem is beszéltek egy Foglárintézetbeli növendékről, aki éjjelenkint az intézet ablakán kimászott, aztán felkúszott a barátok tornyára, s ott a toronytetőn tanulta meg a leczkéjét, s készítette el Írásbeli házi feladványát(!). A jelenség különössége, szokatlansága s ritkasága köny- nyen lehet kutforrása tévedéseknek, melyek aztán a nép ajkán csudásnál csudásabb körülményekkel annál jobban föl lesznek sallangozva, minél tovább terjednek. Elfogulatlan s komoly, tudományos vizsgálatok azonban tagadhatatlanúl kétségtelenné tették, hogy az alvajárók, ez állapotukban, bár semmikép se természetellenes, de mégis oly — gyakran vakmerő — cselekedeteket visznek véghez, melyeket ébrenlétükkor aligha mernének elkövetni. A többek közt egy fiatal alvajáróról beszélik, ki akkor tanult lovagolni,
