Eger - hetilap, 1890
1890-10-14 / 41. szám
328 — Megyei csendélet. Tűz eb Maczonkán szept. 22-én egy kazal szalmából ismeretlen okból tűz támadván, 10 lakóház mellék- épületeivel együtt leégett. Összes kár 2870 ft. Biztosítva voltak. — P.-Tenken m. hó 17-én Pappszáz Lajos egy kazal bükkönye leégett. Kár 400 frt. Biztosítva volt. — Az Erdő-Telekhez tartozó Felső- Teleken, Schack Ede bérlő kárára egy kazal mag-lóhere leégett. Kár 1600 frt. Biztosítva volt. — Helyreigazítás. Lapunk múlt számának hirdetési rovatában, a Detk községben gyakorolt italmérési jogért megállapított kártalanítási összeg tárgyalására vonatkozó 6111./p. 1890. számú hirdetésben tévedésből a határ idő 1891. évi január hó 8-ára tétetett, s igy sietünk e tévedést helyreigazítani, mely szerint a határ idő 1890. deczember hó 20-ára tűzetett ki. — Terményüzlet. (Sonnenschein V. terménykereskedő r. tudósítónktól.) A lefolyt héten a termény behozatal kissé lanyhább volt, e mellett az irányzat szilárd maradt. Jegyzett áraink: t. búza 6.70—7 frt; vaggonrakományoknál 20—30 krral drágább; rozs és kétszeres (emelkedőben) 5.50—5.80; árpa silányab b 6.20—6.60, jobb fajta 7.50-ig; kukoricza (csekély behozatal) 4.80—5.20; zab (keresett) 6.20—6.40 frt mmkint. Apróságok. (Rovatvezető: Demooritos agriensis.) Vagy az egyik, vagy a másik. (Orosz beszélyke.) — Azon időkben — kezdé az őrnagy elbeszélését, — K... - ban voltam állomáson, s oly szerencsés valék, hogy elüljárómban, N. ezredesben egyik jó barátomat tisztelhettem, kivel naponkint összejöttem, s kinek baráti érintkezése valódi jótétemény volt számomra e kis város unalmasságainak közepette. Az ezredest Plevnánál egy gránátszilánk a fején megsebesítette, hat hétig feküdt a legvadabb lázörjöngésben, s csak csuda által menekülhetett a haláltól, mely már keményen kezdte a torkát szorongatni. A mi kis garnizouvárosunkban az ezredest kiilöncznek tartották, és sok furcsaságot beszéltek róla; de ha különczségeit az ember megszokta, a legjobb és legnemesebb férfiút ismerte föl benne, ki a kötelesség hű teljesítésében mindnyájunknak példányképe, s alattvalói irányában maga a megtestesült humanitás vala. Egy estén ezredesemmel épen whist-játszmánál ültünk, midőn hirtelen fölugrott, s kért, hogy kisérjem haza. Vértolulásról panaszkodott, s midőn a lépcsőn lefelé haladtunk, könnyű szédülés fogta el. Némán ballagtunk a csillagos éjben. Egyszerre az ezredes karon ragad. „Látja ön ott azt a vérvörös csillagot az égboltozaton? — Kérdé, az ég egyik pontjára mutatva, hol a nagy medvének nevezett csillagkép állt. — Hol ? — kérdem viszont. — Már eltűnt, — válaszolá. Különös, hogy ön nem látta. Ez esemény után pár nap múlva a katonai kaszinóban élénk vita folyt a hadsereg soraiban erősen terjedő nihilista-üzelmek fölött. Az ezredes egyszerűen tagadta, hogy az orosz hadsereg tisztjei között a nihilizmusnak hívei volnának; azon elfogatások, melyek az utóbbi időkben az egyik gárdaezrednél történtek, csupán alávaló denuncziáézió eredményei. „Tudják önök — kiáltá nekivörösödött arczczal, miközben öklével nagyot csapott az asztalra, — tudják önök, uraim, ki áll a nihilista-üzelmek élén?“ — Nos?“ — „Senki más. mint Bismarck. 0 fizeti a nihilistákat, és Moltke egy tervet dolgozott ki, amelylyel a trónok s fejedelmi paloták egy szép napon egyszerre fognak a légbe röpittetni! Három hét múlva a hadtestparancsuokságtól rendeletet kaptam, hogy N. ezredest a kormányzósági tébolyházba szállítsam, mely garnizonunktól mintegy 12 verstnyi távolban, egy magaslaton állott. Előre kell bocsátanom, hogy a tébolyház uj igazgatójával, s egyszersmind első orvosával nem valék ismerős, s a hadtestparancsnok elfeledett meghatalmazást küldeni számomra. Nyitott szánkán haladtunk a kitűzött, hely felé, s a fris levegőn való utazás igen jó hatással volt beteg ezredesemre. Nagyon beszédessé lön, sokat fecsegett egyről is, másról is, s ami előttem nagyon is feltűnő volt, gyakrabban kezdett, sajátságos módon, egészségemről tudakozódni. „A tartózkodás amott, — szóla, miközben a távol magaslaton szemünkbe ötlő téboly- házra mutatott, — nagyon jót fog neked tenni. A betegeket, kik vértorlódásban szenvednek, nagy sükerrel tudják ott gyógyítani. Kiváló sükerrel! — tévé hozzá uj szivarra gyujva, miközben hatalmas bodorfüstöket eregetett a légbe, s oly vidáman és elégedetten viselkedett, mintha kéjutazáson volna. Mi ment végbe beteg lelki állapotában? A hadtestparancsnok tudatta vele, hogy az idegbajok észszerű kezelése ama gyógyintézetben megzavart egészségét gyorsan helyre fogja állítani. De az ezredes jól tudta,, hogy ama gyógyintézet, hová mi iigyekszünk, nem más, mint tébolyház. S mégis e kedélynyugalom, e vidám gondtalanság! S e mellett ama töprengés egészségem fölött! Rögeszméinek természetét azonban, melyek ez idő alatt beteg lelkét foglalkoztatták, csakhamar alkalmam nyílt megismerni. Amint a tébolyház udvarára behajtattunk, az ezredes volt az első aki a szánból kiugrott, s az épületbe futott, miközben én a kocsisnak utasításokat adtam. Midőn pedig utána siettem, láttam, hogy az intézet igazgatójával halk hangon ugyan, de igen élénken beszélget. Hozzájok érkezve, mindahárman az igazgató főorvos családi 'lakásába tértünk, holott egy 40—50 éves korú tiszteletreméltó, érdemes hölgy, violaszinü fejkötőben, hosszú, epedékeny hajfodrokkal, üdvözölt bennünket, kit az igazgató főorvos, mint nővérét, Iwanowna Mária kisasszonyt mutatott be előttünk. Iwanowna Mária kisasszony tüstént theát szolgált fel számunkra az aggszüzek ama tetszelgő mórikálásával, mely még nem mondott le a boldog házas élet minden reményéről, sőt holmi nyájas mosolygással kisért barátságos szemhnnyorgatásoktól sem tartózkodott, midőn az ezredes mindegyre tüzesebben kezdett neki udvarolni. Egy Ízben azonban, midőn az ezredes valamit súgott a fülébe, észrevettem, hogy Iwanowna kisasszony igen aggódó tekinteteket kezd rám vetni. Amint fölmelegedtünk, egy rövid, négyszem közötti magánértekezletre kértem föl az igazgató főorvost, mely alatt közöltem vele küldetésem czélját. „Szegény, szerencsétlen barátom, — fejezém be magánbeszélgetésünket. Remélem, baja nem gyógyíthatatlan.“ Az igazgató fürkésző tekintettel, s ajkainak finom, alig észrevehető mosolygásával nézett rám. „Remélem, — mondá aztán — hogy e házban való huzamosabb tartózkodás önre nézve is kedvező' hatású leend.“ — Nekem ? Nem értem önt! — Szabad kérnem ? — mondá, s kísérletet tőn, hogy üte- remet megtapinthassa. — Mi jut eszébe, orvos ur? Hisz én nem vagyok beteg! — Ön bizonyára beteg, azok után Ítélve, miket nekem az ezredes ur önről beszélt. Miután tehát önök közül az egyik kétségkívül beteg, átláthatja, hogy nekem kötelességem kipuhatolni a valót. Van önnek hivatalos írásbeli megbízatása? Nincs! — válaszolóm. A hadtestparancsnok okvetlenül megbízott az ön abbeli képességében, hogy az okosat a bolondtól meg tudja különböztetni. — Hm ! — töprengett az orvos. Ez a legkülönösebb eset, mely orvosi gyakorlatomban e mai napig előfordult. Két tiszt ur jő intézetembe, s mindegyik a másikat jelöli meg előttem, mint olyat, aki az én gyógykezelésemre szőrül. Egyébiránt van egy igen egyszerű mód, hogy e furcsa helyzetből kibontakozzunk. — S mi az, ha szabad kérdeznem? — Azonnal lovas futárt küldök a hadtestparancsnokhoz. Addig, igen kérném önt, legyen szives magát e szobában teljes kényelembe helyezni. Egy divánra vetettem magamat, s jóizüt kaczagtam sajátságos helyzetem fölött. Különben a hosszú ut kissé kifárasztott, s mély álomba merültem. Amint egy óra múlva fölébredtem, az igazgató orvos állott előttem. — Őrnagy ur, — mondá komolyan — bocsánatot kell kérnem öntől. — Hogyan? Hisz a futárnak még lehetetlen volt visszatérnie ? — Nem is tért még vissza. De én már tudom, hogy hányadán vagyunk! — Hogyhogy? — Az ezredes úr épen e pillanatban kérte meg, a legkomolyabb alakban, a — nővérem kezét. E szerint csakugyan az ezredes úr az — őrült.
