Eger - hetilap, 1890
1890-10-07 / 40. szám
316 — vagy habár gyakran is, — megfeledkeznek magukról és a katonaságot fenntartó polgárság iránt tartozó tiszteletről; — akkor csupán a tettesek szigorú megbüntetését követelném én is, mint azt a nagyközönség teszi: de én ezzel nem elégszem meg; mert nem annyira az egyes tisztekben, mint abban látom a hibát és az általános veszedelmet, hogy az intéző körök felfogása kötelességévé teszi a tisztnek fegyvere használását. Itt a baj forrása; ez ellen kell a társadalomnak harczolnia. Az én véleményem szerint czélt csak akkor érhetünk el, ha kiadják parancsban, hogy a katonatiszt polgárember ellen kardját csupán akkor használhatja, ha az akár az ő, akár más személye, vagy vagyona ellen intézett, avagy azt valóban fenyegető jogtalan és közvetlen megtámadásnak elhárítására szükséges. Követeljük továbbá, hogy a katonatisztnek büntetendő cselekményei fölött, — legalább, amennyiben ezeket polgáremberrel szemben követte el, — hazai rendes bíróságaink mondjanak ítéletet. Végül kérjük illetékes helyen annak a kimondását is, hogy magában véve az a körülmény, miként valamely tisztet tettlegesen bántalmaznak, — ne szolgáljon okúi az illető tiszt elbocsájtására. Ha a tisztnek nem kell majd attól félnie, hogy bárki is egyszerű megütéssel, rangjától s állásától őt megfoszthatja; ha a tiszt tudni fogja, hogy neki nemcsak nem kötelessége, de egyenesen tilos fegyverét használnia; ha a tiszt tudja, hogy cselekményét rendes polgári bíróságaink fogják elbírálni: akkor meg fognak szűnni az ok nélküli vérengzések, és a tiszt is úgy fog elégtételt venni a rajta elkövetett sértésekért, mint más ember. Biztosan hiszem, hogy magok a tisztek is örülnének annak, ha mostani bizonytalan állapotuk ily módon szabályoztatnék. De akár örülnének, akár nem: — ez reánk nézve irányadó nem lehet. Zúduljon fel a közvélemény; az országgyűlés ne elégedjék meg a miniszter azon kijelentésével, hogy a bűnösöket meg fogják büntetni; a megyegyülések is szóljanak fel közönségök életbiztossága érdekében: és akkor, de csak akkor lehet majd remélnünk, hogy vége lesz annak a mostani szégyenletes, középkori állapotnak, mely annyi sok fiától fosztotta már meg a hazát! Dr. Alföldi Dávid. Az „EGER“ tárczája. Az aradi vértanukhoz. Kik a haza szivén, lenn alszotok, Hős vértanuk! ti tudjátok igazán : Mért öntözé bú-könnye arczotok? Mily népölő önkény uralt e hazán? Ti láttátok nőttén a felleget, A melybe gyűlt haragotok szikrája, Ti hallátok dördülni az eget, S egész hazán e visszhangot: — „Csatára!“ Csatára! igy dörgött milljó ajak, S legott villámba mér az ősi szablya; S hol honfivér omlott miként patak, Hol a halál hősök sorát aratta: Ti ott valátok! S mig a csaták zaját Felváltá ajkatok győzelmi dallal, Tiport hazánk fölemelt zászlaját Körülhordátok zengő diadallal! Már zöldült is szivünkben a remény, Már élt a boldog hit milljó imába, Hogy kél a nap szabadságunk egén, S hogy annyi honfivér nem folyt hiába . . . De hajh! nem volt elég, mit áldozánk, Nem volt elég több százados panaszunk, Észak sivár szele zudult le ránk, És oda lett remény-bimbós tavaszunk. — Szölöszeti kiállítás Gyöngyösön. Hevesvármegye Gazdasági Egyesülete f. évi október hó 18-án Gyöngyösön az egyesület székhelyén szőlészeti kiállítást rendez. Sokan azt kérdezik: mit akar és mit czéloz az Egyesület ezen kiállítással ? Ezen kérdésre szolgálunk felvilágosítással. Az Egyesület czélja általában az, hogy létével, működésével a gazdaközönség jólétéi, érdekét fejleszsze, hogy megragadjon minden alkalmat, hogy példával járjon elő, melyből ki-ki tetszése szerint tanúságot meríthessen. Most, midőn a phylloxera fellépésével a megye területén lévő szőlészet is többé már nem megtámadva, de tönkre van téve, most, midőn a szőlőszettel foglalkozó lakosság létkérdése áll előtérbe, előállt az Egyesület hivatásának teljesítése, és ő megérté a hivó szót, a tevékenység terére lépett s rendezé a szőlőszeti kiállítást. Tehát ama kérdésre, hogy mit akar az Egyesület, elég érthetően iparkodtunk megfelelni, hogy: kötelességét akarja teljesíteni, mely ez időszerint a szőlőszeti kiállítás rendezésében nyilvánul. A kiállítás czélozza azt, hogy a közönség, melynek nagy része a csapás súlya alatt fejetvesztve tétlenné lett, vagy tudatlan apostolok tanaira hallgatva szándékozik meghalt szőlejét életre hívni, különösen a közönség azon részét, mely a legnagyobb per- czentet teszi ki, felvilágosítsa, szemeit kinyissa s megmutassa neki, hogy melyik út vezeti őt a helyes irányba, mely úton lehet a mindennapi kenyeret az asztalra megkeresni. Tehát czélja a sokak által hallomásból ösmert, s alaptanul elitéit direkt-termő szőlők terméseit bemutatni, hogy igy a közönség lássa, miszerint még sem oly égbekiáltó rossz az, mint a hogy azt a visontai és egri jó borhoz szokott közönség ösmeret hiányában elitélte, hogy borait Ízlelve, arra a meggyőződésre juttassa, miszerint jó kezelés és gondos mivelés mellett még is lehet azon az elpusztult területen olyan bort termelni, a melyikért a kereskedő megnyitja a nagy bugyellárist. Meg akarja mutatni a hihetetleneknek, hogy a mi eddigi jó borainktól nem kell megválni, mert azt ojtás által továbbra is lehet termelni; azaz, hogy az ojtás, mint a nemes gyümölcsfánál: czélhoz vezet. Meg akarja mutatni, hogy az eddigi ojtások mily sükerre vezettek, — hogy mily ojtásnemek alkalmaztattak, s velük mily eredmény éretett el. Be akarja továbbá mutatni amaz eszközöket, melyek az ojtás- nál használtatnak, valamint azon gépezeteket is, melyekkel a phylloxerát sok helyütt sükeresen kipusztitották, s ama készülékeket, melyekkel a szőlők legújabb ellenségét, a peronosporát iildöÓ nemzetem! s te drága szép hazám! Fájdalmatok felérni vajh ki tudja? Midőn mély gyászban az új Golgothán Ott sirtatok egymásra ráborulva . . . Az a hazán, ez meg oly sok fián Keserge és balzsam a sebre nem volt; Hisz ily keserv, ki sejti, mit kivan, Ha tenger-bút csak tengernyi vigasz olt. E bú alatt már-már leroskadánk, Ha nincs velünk hazánk nemtője, őre; Ő biztatott: él még Isten-Atyánk! Azért bízvást tekinthetünk előre. 0 súgta édesen: ne sírjatok! Én elmegyek repülve messze, messze, S ha ég, a föld terem még iratot, Megszerzem azt, hogy e sebet hegeszsze. Hittük szavát. S hitünk jutalma lett, Hogy végre jött az ég gyógy-olajával: S a hont boritó bú- özön felett Ott lebegett a béke- olajággal .... Vigasztalódj! szólt újra édesen, Ne sírj te hű magyar hazátlan, árván! Nézd ős Budán honod zászlója leng, Miként borun a békítő szivárvány . . . S feljött a nap a hosszú éj után, Egész hazán ragyogva fény-özönnel; Csak ti hősök a honmentő tusán, Ti nem köszöni hetétek azt örömmel.
