Eger - hetilap, 1890
1890-08-05 / 31. szám
249 Apró históriák. (Rovatvezető: Democritos agriensis.) I. Az öreg Kis, és — a nagy Jókai. Jókai Mór Egerben is ismeretes, ügy is, mint hirneves regényíró, de méginkább, mint a legutóbbi képviselő választásnál az egri kormánypárt képviselőjelöltje. A választó polgárok csak egyetlen-egyszer látták ugyan szinről-szinre, mikor a piaczon, egy régi kathedrában, harsány és nem harsány éljenek közt progrannn- beszédet tartott, melyből csak a közvetlen körülállók hallottak valamit, de azért szelíd és szellemes vonásait, kedves, megnyerő hangját hiven megőrizték emlékezetökben. Kis Józsefet, a jeles ballada-irót, a fiatal magyar költőnemzedék e kiemelkedő tagját már csak a magyar irodalomban járatosabbak fimerik Egerben; pedig jobban igényelhetné, mint Jókai, hogy itt ismerjék, mert Kis József, azon a réven, hogy édes atyja ez idő szerint egri lakos és házbirtokos, — féligmed- dig szintén „egri“-nek tartja magát, sőt büszke is rá, ha mások is „egri“-nek tartják. Nos tehát, Kis József, a költő, a múlt hetekben pár napig városunkban tar.ózkodott beteg édes atyja meglátogatására, ki a Vécsei-utczai saját házában lakik, hol kis szatócs-bolttal bir. Kis József, itt tartózkodása alatt, ama pár órán kívül, melyeket itteni barátai s ismerősei társaságának szentelt, ideje legnagyobb részét folyvást aggastyán édes atyja beteg-ágya mellett töltötte. Egy csöndes alkonyon, — beszélte Kis Józsi, — épen ott ültem a beteg aggastyán fejénél, ki, miután egy á propos elmondott adomám fölött jó izűen elmosolyodott, szemeit lassan lehunyta, s úgy látszik, elszenderült. Már néhány perczig pihenhetett a néma csöndben, midőn egyszerre, halk hangon, megszólalt: — Jókai Móricznak is kiesett a csecs a szájából, — úgymond. Azt hittem, álmodik az öreg, de midőn szemeit fölnyitá, láttam, hogy ébren van. — Hogyan érti ezt, édes apám ? — kérdém az öreget kíváncsian. — Hát úgy, hogy meghalt Rudolf trónörökös. — Hiszen, édes atyám, nem ártott az Jókainak, — repli. káztam az öreggel. — De nem is használt, — fejezte be a beteg aggastyán mosolyogva vitánkat, — s újra lezárta pilláit. II. Az arczzománcz-müvésznö. „Leaves of a life“. E czim alatt adta ki közelebbről Williams Montagu, a hirneves londoni védőügyvéd, emlékiratait. A terjedelmes műben, — mely a bűnügyi krónikák egész hosszú sorát tárja elénk, az apró tolvajlások s csalásoktól kezdve, a megdöbbentő dinamit-merényletek, s szülegyilkosságok változatos sokaságáig, — melyek idegeinket szakadatlanul fokozott izgatottságban tartják, — helylyel-közzel néhány pikáns s érdekesen mulatságos epizódokat is találunk, melyek nem egyszer jó izü mosolyt csalnak ajkainkra. Talán nem lesz fölösleges, ha ez utóbbiak közöl egypár szemelvényt t. olvasóinknak bemutatunk. Leverson Rachel, ki közönségesen „Madame Rachel“ név alatt vala ismeretes a brittek fővárosában, „arcz-zomán- c z o z ó mesterséget űzött, ami abban áll, hogy az arcz-zomán- czozó a női arczokról, nyakról, s általán a test ama részeiről, melyek tánczvigalmak s egyéb ünnepélyes alkalmakkor födetlenül (decollée) szoktak hagyatni, a ránczokat, s egyéb kellemetlen utókövetkezményeit az eljárt időnek, bizonyos kenőcsök segítségével el szokta födni, s a testnek üde szint, frisseséget, életelevenséget ád, szóval: egész ifjú, ragyogó s csábos teint-et varázsol, aminőt a finomabb gyermekbábuk arczán láthatunk. Az igaz, hogy az ily „zománczozott" arczot nem lehet vízzel mosni, legfölebb az esetleg reátapadt port vagy piszkot vajjal vagy egyéb zsiradék-félével lesimitani; s annak, ki ily zománczozott arczczal bir, kerülnie kell minden hevesebb izgalmat, melyek az arczizmok erősebb mozgását (nevetés, harag, stb.) idézik elő, mert ez esetben a zománcz az arczon felpattogzik. A zománczozott arczon tehát nincsenek életet visszatükröző vonások; legfölebb a szemek mozgása, tüze s kifejezése árulják el, hogy ez arczban mégis élet lakozik. Mondják, hogy a hires Patti Adelinának is zománczolt az arczbőre. Mme Rachel tehát arcz-zománczozó mesterséget folytatott, még pedig nagyban, amit úgy kell érienünk, hogy klienseit, akik hozzá fordultak, ugyancsak megkoppasztotta. Ep egy ily érdekes históriát mesél el Montagu William idézett könyvében. Egy szép napon, a többek közt, M. asszony, a city egyik ünnepelt delnője is Mme Rachelhez fordult, az „örök ifjú szépség varázsnőjéhez,“ hogy arcza erősen hervadni kezdő rózsáinak, s a ránczosodni kezdő fonnyadt szirmoknak iideségét, eleven frisseségét egy kis zománczczal újra visszaadja. Mme Rachel nyomban „kúra“ alá vette a vagyonosnak látszó hölgyet; adott neki drága kenőcsöket, szappanokat, rendelt fürdőket, zuhanyokat stb. természetesen — jó pénzért; sőt előzékenységét annyira vitte, hogy egy alkalommal a még mindig hóditni vágyó delnőt egy úri emberrel is összehozta, a ki, mint Mme Rachel állitá, nem más, mint maga L. lord, akinek a tisztelt delnő „email- arczát“ meglátni s megszeretni pillanatnak müve volt; s a ki komolyan kinyilatkoztatta, hogy a zománczképű asszonyságot nőül akarja venni. E körülmény aztán a szegény zománczolt asszonynak egészen elvette az eszét. Az állítólagos lord, pár találkozás után távozott, hogy házasságügyét családjánál rendbehozza, s Mme Rachelre bizta, hogy jegyesével együtt a kelengyét, s a háztartáshoz szükséges bútorzatot beszerezzék; e kívül mindennap érkezett a lordtól egy-egy lángoló szerelmes levél, melynek mindenikében melegen szivére köti menyasszonyának, hogy Mme Rachel iránt teljes bizalommal viseltessék. Ez utón csalt ki, a „madame emailleuse“ több mint 3000 font sterlinget (30,000 frt) a rászedett szegény asszonytól, ki csak akkor tért eszére, midőn a tárczája egyszerre üres lett, a lord uraság pedig csak nem akart előkerülni. így jutott a fomózus ügy a fenyitő törvényszék elé. A tárgyalás folyamán egyebek közt az is kisült, hogy a bíróságnál felmutatott s állítólag a lord által irt tüzes szerelmes leveleket is mind maga Mme Rachel komponálta s Írogatta. A jeles „zománcz- arcz-miivésznőt“ ez elkontárkodott debutjeért a fenyitő törvényszék öt évi fegyházra Ítélte. Azt is elég mulatságosan írja le Montagu W., hogyan jutott egy Londonban jól ismert szélhámos potya-jegyhez a híres és rendkívül látogatott Goodwod-lóversenyre, melynek jegyei csak nagy protekczió mellett kaphatók, s mesés árakon kelnek. A derék svindlér ugyanis a verseny napján a tömeg közé furako- dott, mely a jegykiadó pénztárt sűrűn körülözönlötte, s csak arra várt, mig egy előkelő, s gavallérságáról ismert sportsman a pénztárhoz jut, hogy magának jegyet váltson. Rögtön rákiált a szorongó n ép tömegből: „Kérlek kedves Georges barátom, végy az én számomra is egy jegyet, mert istenemre, nem tudom, hogy ez iszonyú tolongásban mikor juthatok a pénztárhoz.“ — És a jó Georges, azon hitben, hogy valamelyik jó pajtása kéri, megveszi a másik jegyet is, s a tömeg feje fölött odanyujtja azt a jó barátjának vált szélhámosnak, (kinek arczát a sűrű tömegben nem veheti ki), s a ki a potya-jegygyel szépen tovább állít! Felelős szerkesztő: Sza/toó Ignácz. 2350. Pályázati hirdetmény. rk. 890. A szabályrendeletileg szervezett egy rendőr őrmesteri és huszonkét (7 I. osztály«, 7 II. osztályú, 8 III. osztályú) közrendőr állásra ezennel pályázat hir- dettetik. — Javadalmazás 1. Az őrmester évi fizetése 300 frt. 2. Az I. o. rendőr évi fizet. 270 frt. 3. A II. o. rendőr évi fizet. 250 frt. 4. A III. o. rendőr évi fizet. 230 frt. Ezen kiviil a szokásos ruha illetmények. Felhivatnak a pályázni kívánók, hogy sajátkezüleg irt — s képességeiket leginkább feltüntetően felszerelt kérvényeiket jövő augusztus hó 20 napjának d. e. 12 órájáig hivatalomnál annyival inkább mutassák be, mert a később érkezendő kérvények figyelmenkiviü hagyatnak. Értesittetnek egyidejűleg a pályázók, hogy a félfogadás augusztus 21. napján d. u. 3 órakor fog általam eszközöltetni. Eger, 1890. julius 2. Gaal Béla, /(192) í* r. kapitány.
