Eger - hetilap, 1889

1889-08-13 / 33. szám

266

Szentmise után Tek. Egyed István jegyző ur vezetése mellett a városi tanács tisztelgett az ünnepeknél.

Mindezek végeztével az ünnepelt, vendégszerető liáziur lakában nagyszerű sátor alatt ötvenkét teritékü pompás diszebéd következett. Itt eszembe jutott egyik jeles férfi mondása: „Van

egy láncz, mely Istentől eredve összeköttetésben tartja a világ összes lényeit a legkisebb parányig — itt-ott ráakadunk a láncz egy-egy szemére, de a nagyobb rész titok szemeink előtt. Jelen volt a kerületi papság s a város és vidék intelligentiája, világos jeléül annak, hogy a háziúrban rátaláltunk az összekötő láncz egy kitűnő szemére.

Dictiokban sem volt hiány.

Az első fogás után az ünnepelt plébános ur emelt poharat a kegyelmes főpásztorra; naphoz hasonlítván őt, ki világitó s éltető sugarait hinti szét az egyházban úgy, mint a házában. A szűnni nem akaró éljenzés után, melylyel a lánglelkű érseknek a vendégek adóztak; az ünnepelt a beiktató kanonok urra, az ősz kertészre, második atyjára emelte poharát. Majd a nsgos kanonok ur emelkedett fel s mint ősz kertész találó szavakkal fejezte ki örömét, hogy a szeme láttára növekedő csemetéből ily fa, a szeretett gyermekből a szeretet ily tárgya növekedett.

Ezután nsgos Petheő László és Eadics István urak fejezték ki nemes szivük érzelmeit; miután ft. Sturmann Gyula tarna- mérai pléh. ur a kerületi papság nevében szónoki hévvel köszöntötte fel az ünnepeltet, mint kerületi esperest.

Később Tek. Fülöp István városi főjegyző ur kelt föl helyéről s a nála szokott eloquentiával, magas röptű szavakban tolmácsolta a város érzelmeit. Majd Tek. Maczky Emil egri- s Hel- lebronth Béla hevesi főszolgabirák hangoztatták az egyetértés, — az összetartásban rejlő erőt, éltetve az ünnepeltet. Tek. Máder ur köztetszéssel fogadott dictiojábau egy régi babonát czáfolt meg, mely szerint pappal találkozni szerencsétlenségnek tartják ; ő ellenkezőleg nagy szerencsének tartja a beiktatott plébános úrral bármikor találkozni. Tek. dr. Kazsó Tivadar a Nsgos kanonok urnák, az ősz kertésznek mondott köszönetét, hogy ily nemes fát, ily kitűnő papot nevelt nekünk.

Szóltak még Ntü. Simon ref. leik.; Tek. Mikola postamester Kossuthunknak e hű fia ; Tek. Engel és Kermelik urak stb.

A díszes társaság az egész délutánt együtt folté, s csak az esteli órákban oszlott szét; emlékül vivén magával kiki azon meggyőződést, hogy szívből szeretni egy kath. pap igazán képes.

Még csak e sorok írójának van egy szava. Ünnepeltünk jelmondata : „áldás, békesség!“ Sokat mondó, isteni szavak! Mit fűzhetnék ehhez a puszta óhajon kívül?

Kiváltom tehát, hogy reá, ki mindig áldást esd híveire, szálljon az ég áldása s kisérje lépteit. I)e kivált legyen a béke angyala s ajándékozza meg a hányatott lelkeket oly békével, mely isteni, oly békével, minőt a világ nem adhat. Ez azon szerény levélke, melyet szivem tájáról szakasztottam s melyet azon disz- koszorúba tűzni kívánok, melylyel neki őszinte tisztelői kedveskedtek.

Ezer meg ezer szív óhaját fejezem ki akkor, midőn kívánom, hogy Ft. Puchlin Kázmér urat., szeretett plébánosunkat, az isteni Gondviselés a legnagyobb boldogság és megelégedés közepeit az egyház és haza javára s tisztelői ölömére az emberi életkor legvégső határáig éltesse!!! Filius.

Különfélék.

— Kosuth Lajos nagy hazánkfiának neve ünnepe folyó év és hó 25-én fog bekövetkezni, mely emlékezetes napnak illő meg- üunepelése a honvéd-egyletnek szinte folyó hó 8-án tartott választmányi ülése határozatához képest, este 8 órakor a Koroua czimű vendéglőben rendezendő társas vacsora alkalmával fog megtartatni; mind azok tehát, kik ezen ünnepélyben mindkét nembeliek közül részt venni kívánnak, neveiket, a vendéglősnek előkészülődhetése czéljából a kibocsájtott ivekre aláírhatják. Megjegyeztetik továbbá, hogy a folyó hó 4-én tartott, s a 48—49-iki agg honvédek javára rendezett érsekkerti mulatság alkalmából, özv. Nánásy Mihályné, és Bucher Gusztáv utólagosan egy-egy irtokat adományoztak, fogadják érette az egyletnek hálás köszönetét.

— Paxy tábornok, a kassai honvédkerület parancsnoka, az egri várbeli honvédlaktanya kibővítése körül folyamatban levő építkezések hivatalos megszemlélése czéljából, a múlt héten városunkban tartózkodott és Zsendovich József apát-kanonok ő nsga szívesen látott vendége volt.

— Dr. Buzinkay Gyula, országos közegészségügyi tanácsos és felügyelő, a belügyminister megbízása folytán a múlt hét óta városunkban, s illetve megyénkben tartózkodik, hogy a megyei közegészségügyi viszonyokat s intézményeket tanulmányozza, megvizsgálja, s mindezekről a belügyministeriumnak hivatalos jelentést tegyen. A közegészségi felügyelő dr. Danilovics Pál megyei tiszti főorvos, és az illető kerületi orvosok kíséretében, megyénk fontosabb helyein már megfordult, s közegészségügyünkre nézve eléggé kedvező viszonyokat talált.

— Bonnaz Sándor Csanádi püspök, hosszas szenvedés után, 77 éves korában a múlt pénteken elhunyt. A boldogult püspök nagy jótékonyságáról volt országszerte ismeretes. Végrendelete szerint is tisztán jótékony czélokra hagyta hagyatékának azon részét, mely fölött rendelkezhetett.

— Tehát uraságod a kolostorunkat akarja megtekinteni? - mondá a perjel a legtősgyökeresebb magyarsággal, mosolygó barátságos tekintettel nyújtva felém kezét.

— Hát hát . . . Főtisztelendőséged magyar? — kiáltám felé, hüledező elragadtatással szorítva meg az oda nyújtott kezet.

— Igen. Én magyar vagyok, — viszonzá. — Nevem Mann Emiliánus, s már régebben kerültem ide a pannonhalmi apátságból. S aztán sorsom végkép ide csatolt.

Leültetett, s mint két jó barát, kik évek hosszú sora óta nem látták egymást, folytattuk a társalgást egy darabig, természetesen, kedves hazánk ügyeiről. Azután fölkerekedtünk s az én derék földím, a perjel, folyvást élénkülő beszélgetés közben, a legnagyobb szívességgel mutogatta meg nekem kolostoruk minden zegét-zugát, az apát űr lakától kezdve a konyháig; a meteorológiai torony magaslatától a tartalmas pinczék mélyéig.

Amint az épület egyik emeletén járunk, az én szeretetre méltó ciceroném egyszerre csak megállapodik egy ajtó előtt.

— Nézzünk be, — inoudá némi gondolkodás után, — mit müvei a mi szegény Innoceutunk.

Ezzel föltárta az ajtót s egy tágas, világos terembe léptünk. A terem közepe táján, széles, magas festő-állvány mellől fiatal ember állott fel, s elénk jőve, alázatos tisztelettel üdvözölt bennünket. A halvány, átszellemült arczu, s mélabus tekintetű ifjú szerzetes-ruhát viselt.

— Arnóthi, tonrista hazánkfia; Tosti Innocent, festő, a mi kedves „fráter laicus“-unk, — mutatott bé bennünket

egymásnak a derék perjel. Meg akartuk nézni egy pillanatra, mit dolgozik most, ha nem háborgatjuk.

Innocent, a fráter laicus, szelíd mosolylyal hajtotta meg magát, s állványához vezetett. A vászonra néhány megkezdett vázlat volt vetve, melyek mesteri kézre vallottak.

A perjel és én, mindketten élénk érdeklődéssel s gyönyörrel szemléltük a pompás ecsetvonásokat, melyek — ahogy értesültem, — mint freskó-képek, az újítás alatt álló kolostortemplom tetőzetét fogják ékesíteni. De én, a fresko-vázlatok mellett nem kevesebb érdekkel s csudálkozással szemléltem magát az ifjú festőt is, és folyvást azon törtem a fejemet, vájjon minő nagy és döntő ok vezethette e kiváló tehetségekkel megáldott, kedves, megnyerő külsejű fiatal festő művészt, hogy élte legszebb tavaszán, a világról teljesen lemondva, a zárda komor falai közé vonuljon, hogy itt, mint „frater-laikus,“ mint a kolostor-szabályok szigora által korlátozott egyszerű szerzetes szolga, valamely végzetes, szomorú múlt emlékei által kínozva, s csupán a művészetben találva némi enyhet és vigasztalást, ezúttal kizárólag s föltétlenül a szerzet szolgálatának szentelje életét?

Fölcsigázott kíváncsiságom nem sokára ki lön elégítve. Amint ugyanis a jó Innocent műtermét elhagytuk, a derék perjel ur lakosztályába tértünk vissza, holott már akkor reggelire ízletesen terített asztal várt ránk. Az egyszerű reggeli egy palaczk finom „Benedictiner“-ből, sonkából, vajból, s egy korsó bajor sörből állott. Falatozás közben a perjel, az ő kedves modorával, igy szóllott hozzám:

— Észrevettem az arczán, mily kiváncsi érdeklődéssel szemlélte a mi Innocentunkat. Hát bizony mélyen meginditó sorsa