Eger - hetilap, 1889

1889-03-05 / 10. szám

nők tiszteletteljes kegyelettel őrzik, de azt mondhatná valaki: „Messziről jött ember, azt mesél, a mit akar.“ Mi nem képzeljük el, hogy az egri társas körökben fordulhatott volna a panaszos eset elő, mert mi az egri nőket műveltebb- és szerényebbeknek ismerjük, semhogy ilyesmit róluk feltehetnénk, de mivel többek azt állítják, hogy a felhozott panasz alappal bir, szükségesnek tartottuk a felszólalást.

Különben, ha csakugyan fordult ily jogos panaszra okot szolgáltató eset elő: hát. mi, tudva azt, hogy az egri úrnők zongoráznak, sőt czimbalmoznak is, ajánljuk azon bizonyos kisasszonyoknak, hogy a tegnapelőttről meg nem feledkezve, magolják be Flotow Marillájának azon gyönyörű dallamát, melynek szövege:

Tudok fonni, tudok szőni,

Tudok főzni, varrni és vasalni,

Kenyeret sütni, szálat vonni,

És ha kell, még többef, is.

Ez vonzza, a nyegle magaviselet pedig elriasztja a komoly udvarlót. Különben: „Kinek nem gúnyája, ne vegye magára.“

Különfélék.

— Egyházi ünnep. Régidé óta fönálló kegyel, tes szokás városunkban, hogy az év némely jelentősebb időszakaiban, a kath. hívek, minden egyes alkalommal külön templomban, három egymást követő napon át szentség-imádásra gyűlnek egybe. Ez egyházi ünnep, az egri ft. cisterczi rendház templomában épen far- saugháromnapjára esik. Vasárnap f. hó 3-án, mint ez ünnep első napján, a rend templomában, a regg. 8 órai istentiszteleten Pánt h y Endre egri székesfóegy házi apátkanonok ur ő nsga pontiflcált, s ez alkalomból a rendház, régi jó szokáskinf, disz- ebédet adott, melyre úgy az egyházi, mint. a polgári osztályból szép számú vendégek voltak hivatalosak. Az első pohárköszöntőt a rendház perjele, ft. Szv erényi József fógymn. igazgató ni* mondotta. Miután e minden izében klasszikus beszédnek történelmi jelentősége is van, azt hisszük, érdekelni fogja t. olvasóinkat, ha azt, amennyire jegyzeteinknek sükerült, lehetőleg bő és hű kivonatban közöljük. „Különös kegyeletem késztet ma — úgymond szónok — egy dátumról szólani, mely úgy e házra, mint e mai ünneplésre nézve sem közönyös. Olyan esztendőt írunk ma, mely épen 200-ik azon 1689-től számítva, midőn ezen intézetnek első alapját „ vetették. Alkalmasint mindnyájan tudjuk, hogy a jezsuiták. Ok emelték lassankint ezen egész épülettömeget, melyben azután 84 évet ők, mi cisterciek 110-et töltöttünk már be a 200-ból, — csendes munkában, zajos örömek nélkül, de súlyos viszontagságok nélkül egyszersmind, úgy, hogy

ő török, én meg keresztény vagyok, oh, ha boldogult szüleim ezt tudnák! végzé fuldokolva.

— Kire is vársz, te koldus — krákogá. a múmia, hiszen földhöz ragadt szegény árva lány vagy s szerencsédnek tarthatnád, ha oly tisztességes jó módú ember, mint Ibrahim, nőül akar venni, azért hogy ő török . . .

— Hallgass vén szatyor — mordult rá Balog, — nyúlj csak még egyszer ehez a leányzóhoz, de isten az atyám, hogy a rákövetkező pénteken máglyán fogod utálatos lelkedet kilehellni. Te pedig Milicza — fordult a szegény, könnyeiben csaknem felolvadó lányhoz, ki csillogó nagy fekete szemeit az ifjúra veié, -— ne félj semmit, ha csak a legkisebb bajod lesz, üzend meg Balog Istvánnak, a 10. század czipészének, majd végzek én ezekkel a sehonnani lélekvásárlókkal!

Es most közelebbről nézi meg a remegő leányt. Karcsú derekát feszes öv szorítja, keblének hullámzó fehérje finom körvonalakban mutatkozott, selyem szempilláit szemérmetesen csüg- geszté a földre, s szép karjait összekulcsolva, lehajtott fővel áll az ifjú előtt.

— Isten veled Milicza — mondá végre Balog egy kis szünet, után, mély pillantást vetve a leányra, — nekem most mennem kell, de többször el fogok jönni utánad tudakozódni, — s aztán szívélyesen megszorító a zokogó leány kezeit s távozók.

Ezután egy haja szála sem görbült meg Miliczának. Nagyon tartottak a katonáktól. Balog szabad idejében el-ellátogatott ide; a szép s dolgos leány mindinkább megtetszett, a vén banya sem bánta már a cserét. Balog néhány hét múltán komolyan gondolkozott, hogy a leányt feleségül veszi. Egy vasárnap el is jegyezte s én személyesen kívántam neki szerencsét szép menyasszonyához.

a mi háznépünkről is el lehet Montesquieuvel mondani, hogy: „Boldog az a nép, melynek unalmas története, van.“ Hanem ha pusztító katasztrophák emlékei nem szálltak is reánk, annál kellemesebb traditiókat, s emlékezéseket örziink házunk 200-ados történeteiből. Ily kedves traditiónk — kapcsolatban a templomunkban folyó közajtatossággal — együtt tisztelni e napon fedeleink alatt városunk vezévférfiait s közöttük érdemes szülőket. Kegyelef.es érzéssel őrizzük e százados szokást, be-benépesitve olykor képzeletben e barátságos táblát városunknak időnkinti mentés, hajporos kitűnőségeivel, s velők szemközt ülő régi jó elődjeinkkel, kik között — mint az intézet tanárai — egy-egy Kunics Ferenc, Bertalanfy. Sajnovics János, Illey János, és a hires historikus: Kaprinay István, itt foglaltak akkor, ma pedig irod.- történeteinkben foglalnak helyet. — Itt ültek mint tanár-elődjeink, Földváry Mihály, Petheő István. Brezovay Ferenc, Almásy Dániel, megyénk fiai; itt üdvüzlék nyájasan a ház vendégeit, Óiiody Zsigmond, Berzeviczy Sándor, Pécsi Ferencz, Xedeczky László, Meszlényi József, Klobusiczky, Ebergényi József, Marsalkó és még számos nemes családok sarjai, kik bizonyára értették is, szerették is ápolni községünk tekintélyeivel a szives, barátságos viszonyt. Jól tudták már ők is. hogy a család és iskola oly összenőtt ikrek, melyek együtt emelkednek, együtt hanyatlanak. S ime ezekből folyik az, uraim, hogy az iskolán kívül állóknak rokonszenvét, mint hivatásunk egyik nemes érdekét tekintettük, köszöntük, és kisértük tiszteletünkkel mindenkor. De az emberi dolgokban végre csak kiüti magát egy-egy kis ártatlan önzés is. Annak, hogy a mélyen tiszt, vendégeinket ily nemes koszorúba gyűjtve üdvözölhessük e napon, egyik motívuma, hogy mi eleven utódok itt vagyunk magunk is ! Hát ismeretes az, uraim, hogy az iskola embereinek, mint Izland lakóinak, igen elszigetelt világuk, komoly egük és sziklás útjaik vannak. Azért, valamint egy-egy verőfényes nap. egy vándor hajónép odavetődése valóságos ünnep ama szigeten, s egy-két virágszál a sziklás útfeleken nagyobb öröm ott, mint egy egész virány másutt: ily ünnep, ily öröm nekünk is, ha a maihoz hasonló egy-egy derült nap fordul ránk; ha a hazafiul érdemek koszorúsaival, a tudomány fölkentjeivel s bensőbb meghittjeinkkel néha poharat üríthetünk a haza boldogságára, s az ifjú nemzedék nagy és virágzó jövőjére. . . Fölemelem hát poharamat uraim, háromszor emelem poharamat: az elmúlt hazára, azaz mindnyájunk elődjeinek tisztes emlékezetére; másodszor a jelen hazára, mélyen tisztelt vendégeinkre és családjaikra.^ végre a jóban, szépben nevelkedő ifjúságra, a jövendő hazára. Éljenek! — Az élénk lelkesedést keltett beszéd után Pánthy Endre apát-kanonok ur őnsga szólalt föl, s azon incidensből indulva ki, mennyire meglepte szólót a cist. rendház templomának gyönyörű restaurácziója, rokonszenves meleg hangon üdvözölte a rendház tagjait, tudós elöljárójukkal élükön, kik a tudományok ápolása s az ifjúság gondos, hazafias növelése mellett, a vallá— Ebben az esztendőben úgy is kiszolgálok — okoskodék Balog magában, suszter vagyok s Konjicza nem rósz hely volna egy igyekező embernek.

S nem számított, rosszul. Konjicza két ezer lakossal birt, s ezek között sok jómódú ember és több hivatalnok. A nyelvet is folyékonyan beszélte, mert harmadik esztendeje, hogy ez országban van, de meg már odahaza Nagy-Kikindán is értett szerbül.

Milicza sugárzott az örömtől. Alig akarta elhinni, hogy az a szép madzsar lesz az ő férje, az, ki őt a halálnál is keservesebb viszonytól mentette meg! Már kezdett egy keveset magyarul is beszélni s boldog volt!

Gyorsan folytak a napok, midőn Júniusban parancs jött, hogy a Balog százada az útépítéshez Dolni-Papracra van rendelve. Én is velők mentem. Megegyeztek, hogy gyakran fogják egymást meglátogatni, Konjica úgy is csak négy órai távolságra van Dol- ni-Papractól s Balognak többször kell majd oda menni századának bőrt vásárlandó.

A búcsú érzékeny volt.

Pár hét múlván Balog csakugyan meglátogatta Miliczát. Újság csak az volt, hogy Ibrahim néhányszor Miliczáék ablaka alatt ólálkodott, de aztán egyszerre eltűnt a városból s azt suttogták, hogy ő is néhány társával Tungus rablóvezér bandájához szegődött.

— Csakhogy elment — gondola Balog, aztán megbeszélték,

hogy októberben ülik meg a lakodalmat. Miliczának Mostárban egy távoli rokona volt, kihez ügyökben jövő vasárnap el akart menni. Balog Papracznál hozzá szegődnék s Mostárba kisérné. Még ekkor a boldogtalan nem is sejthető, hogy vasárnap jegyesét meggyilkolva fogja találni a Narentában ! (Vége köv.)