Eger - hetilap, 1889
1889-12-31 / 53. szám
424 A nap mosolylyal kél, tiszta fényben delel, és ha letűnt, beáll a szürkület, mely után mély homály, sötétség uralg, csak az ég tüzei: a rezgő fényű csillagok virasztanak. A játszi ifjúkor édes örömben áradoz; s mig tetterő és munka a férfiúé, az elmúlt öröm és szenvedés sokszor oly boldogító emlék-párnáján pihen az agg, csendesen várva az órát, mely egykor mindnyájunknak ütni fog egy végsőt, mely után örökre megáll! A játszi gyermekség tarka álmai, a komoly férfikor tettvágya és az agg emlékei mind, mind egy helyen: a sírnál érnek véget, és mindezekből nem marad fönn egyéb, mint a remény és az emlékezet, mely a néma hant fölött szótlanúl viraszt! ,.A halál a te sorsod oh ember! így szi'ilertél s véged ez leszen ; Mert, az élet hervadó virágát Hordod folyton tűnő kebleden!“ (Kuthen.) Rövidek életünk napjai! Midőn a jövő boldogító reményein nyugosznak lelkünk vágyai, jő a halál, véget vet a vágyak özö- néuek és megszűnünk reményleni. A lombtalan fát a viharok nem bántják többé: az élet csapásai elvesztik hatalmukat a szív fölött, melynek reményei nincsenek. Balgatag szív, mely mindig ragaszkodik, mindig remél, csak azért, hogy ha majd végre megszakadnak álmainak aranyszálai, annyival égetőbb fájdalmat érezzen. Pedig végre is elhal a szív is, mi benne élt: a tömérdek indulat, a barátság, a szerelem mind, mind elenyész, és csak a bús emlékezet fogja őrizni néma hantjokat! Rövidek életünk napjai! A delelő napot is rejtik néha fellegek. Az ember élete derekán is meghalhat. Élet és halál úgy váltakoznak, mint a nap, mint az év, mint a múlandó idő. Nap foly nap után, év évet követ. Minden nap elveszi egyes örömeinket, és minden év elhozza szomorú tapasztalatait,; és mi marad többnyire a lelkes gyermek föltételeiből egyéb a férfiú fájdalmánál, melylyel önmagába visszatekintve, látja, hogy sok változott, de semmi sem úgy, mint önmaga ? (Eötvös.) Változó és múlandó minden az ég alatt. Ma élünk, . . . s holnap már meghalunk. Tudjuk, hogy a fonal előbb-utóbb megszakad, mely minket a földhöz csatol! .... Közös sorsunk élni, közös sorsa az élőknek meghalni. Természetes ösztönünknél fogva, melyet Isten oltott, az emberi szívbe, szeretjük az életet és ragaszkodunk hozzá. A ki hajótörést szenvedett, megváltó angyalaként szorítja magához a tört fenyőt, melyen magát, a gyilkos habok fölött életreményben ringatja. Bölcsőnktől kezdve sírunkig, erőnket egy-egy életpálya munkája és küzdelme emészti föl, mígnem elhal a kar és ketté törik A Mátraalj néha tehát tengert játszik, mintha vissza-visz- szagondolna még az öreg emlékezetnél is öregebb időkre, midőn csakugyan nem száraz föld volt itt, hanem édes vizű tenger. Ezen történeti igazságnak emlékköveire találunk a hegyekben, nyomaira a síkság vízmosásaiban és a folyók medrében. A Mátra és Bükk hegységeknek eléggé jelentékeny magasságú fennsíkjain, nagy mennyiségű tengeri csiga- és kagylómaradványokra akadunk, melyek szóló bizonyságok a nagy áradat mellett, mely a Tisza- és Duna-völgye medenczéjét tengerré szélesítette, de egyszersm ind emléktáblái a vízállás nagy magasságának is. Folyóinknak melléke (csak a Sajót, Hejőt, Tárnát és Zagyvát említjük) nem szűkölködnek tengerkori maradványokban. A Bükk mészkőben gazdag lévén, természetesen gazdagabb e nemből kövületekben is. A Tisza,, mely a mi tengernyi vizünk lefolyása után talán Debreczen tájékán kanyargót!, annyiban jöhet szóba, amennyiben néhol nem tölti hanem ássa a medrét és oly mélységre ássa le magát, mely az ős talaj színvonalának megfelelő. De ez már az ősvilág egykorú lakosainak temetője. A sülyeszíő halászeszközök hányszor húznak ki egy-egy ősmammust-szarvast, vagy ős szarvas-koponyát! Ezek mind kapcsolatban állanak a mátraalji tenger múltjával. A viz elmente után, az itt felejtett tengerszemek még jósokáig akadályúl szolgáltak abban, hogy az alantasabb részek megszólhatok legyenek. Több, mint valószínű azonban, hogy ezen idők kőkorszakának hegylakói, sürgető körülmények által is zak- lattatván, az ingoványok lassú folyását nem várták be türelemmel, hanem czölöp-alkotmányaikban idő előtt birtokukba vevők a mély földet és azt mesterséges úton lakhatóvá, sőt erősséggé alakiták. már-már gyakorlott vasunk és a küzdőtér porfellegeinek eltűntével, megszűnik ragyogni reményünk csillaga. A csillag letűnt; sötét az ég; kialudt a mécsvilág; csak a halál angyala viraszt. Ez közös végzetünk! Az élet az Isten ajándéka; a halál a bűn büntetése. Az ajándék nagyobb-e, vagy a büntetés? Ki mondja mwg nekem?! Egyes pillanatok az életben halálom gyötrelem; de az élet maga áldás! És mégis meghalni sokszor igen könnyű; élni, ah élni, igen nehéz! A ki küzdött,, nyomorgott, annak a sir nyugalmat ád. A ki tudja azt,: mit tesz élni? de szerencsétlenség vagy mások csalárdsága miatt nem élhetett, annak a halál kínos fájdalom. A ki élnemes, dicső, jámbor életet, annak halála átment a boldog örökt életbe; mert hogy a költővel kiáltsak: „Mi a halál? uj élet útja az. Holott tartóst nyerünk törékenyért, S bíbort öltünk a szennyes rongy helyett!“ (Tompa.) Csak egy halál van iszonyú, melyben nem mosolyog a béke angyala, és nem tündököl a remény biztató sugára . . . . és ez: a szeretetlen élet! Nem borzasztó-e az ég csillagos szőnyege nélkül ? Borzasztóbb életünk a tudatban, hogy megsirat- lanul hagyjuk el azt,! És milyen a halála e tűnő évnek? Volt és nincs! — mondja a közönyös ember. Igen, de minden elmúlt évnek, minden letűnt napnak fenn jár szelleme, emléke és kiséri az embert vagy angyalként mosolyogva, vagy fúriaként fenyegetve! Mosolygó angyalod vagy ijesztő fúriád-e emléke e letűnt évnek?! Tehát nincs többé. Elmúlt visszajőhetlenül; de a halála fölött bukatott könyeinkben, az újjászületés nagy eszméje ragyog, melynek a múlt évben drága áron szerzett tapasztalatunk után, újra örvendhetünk. A letűnő évnek halála, mely oly sok sebet vájt a sziveken, annyi gyászt okozott és annyi áldozatot követelt: vájjon a kegyeletnek méltó közvetítője leend-e a jelen és a jövő között, melyen át lelkünk epedő fohászai járnak el imádkozni szeretteink sirhalmához, azokéhoz, kik szivünk szerelmét hamvaikban is őrizik ! ? ! Mosolyog vagy ijeszt emléke e letűnt évnek? Hallgasd szived dobbanását, lelkiismereted szózatát. Alig van valaki, kinek lelki szemei előtt, ne tűnnék föl vagy a szülő- és testvérnek, vagy a rokon- és jóbarátnak, vagy a kedves gyermeknek, szivünk szeret- t.ének, avagy a jóltevőnek gyászos emléke, kiket még nem rég öleltek karjaink, és most — csak emlékök él! Ez fájó, de nem —---------- -_____________ , ...-) Na gy szárazságban, mint pl. o. 1863-ban, Ároktőnél (Borsod' a Tiszából czölöp-sorok ütődnek ki. Bábolnán, a szomszédhely ségben, hasonló dologról beszélnek az öregek. Ezen czölöp-soro- kat, a vingek korából való hídfőknek vélik, holott inkább czölöp- épitési maradványoknak vehetők azon korból, midőn a Tisza folyása sokkal alább esett délfelé, a felszín pedig majdnem a mostani mederrel volt egyenlő. Czölöpépitési nyomok a Mátrához közelebb eső Füzes-Abouyban (Heves) is merültek föl. A Neolith-kőkorszaknak sajátjaiúl ismert csiszolt kőeszközök, éles- vagy hegyesre alakított csontszerszámok, a bronz- és vaskorszakban is használatosak lévén, lelőhelyeiket nem mindig avatják kőkori helylyé. Nálunk a kőkornak a rézkorszak lép nyomába. A Mátraalj a népvándorlás idejében „hadak útja“ levéli az ország többi részénél erősebben képviselődik benne ezen fegyvereiben hatalmas átmeneti kor. A bronzkorszakba már a mély alföld is egészen népes. A bronzeszközök időszakára vihető vissza a Mátraalj városainak és falvainak eredete, ezeknek alapjául azou őstüzelő helyek és „földvárak“ szolgálván, melyekkel főrészben a régiségtan még ma is be tud számolni. A neolitk-kőkorszaki ember gyarmatosítása ugyanis abban állott, hogy „liada“ (családja) számára alkalmas tüzelő helyet nézett ki a természet által megerősített hagyományon, vagy halmon, mely a könnyű hozzáférhetéstől elzárható vala. Az őr-tornyot a messzeláthatásnak kellett pótolnia. Másik főkellék az élő víznek közellétele volt, tehát források mellett, vizek mentében szálltak meg. Az igy kiszemelt hely azután vizáinkkal és gyepiizette^ földvárrá erősitteték, mely a család szentélye, isteneik lakóhelye és értékes holmijok tárháza lön. Közös tűzhely, hol vastag edé-
