Eger - hetilap, 1889

1889-10-08 / 41. szám

330

Néhány igaz szó iparunkról.

A párisi kiállítás szintén igazolja, hogy a világ ipara legutóbbi éveinkben ismét óriási haladást tett. Az emberi elme szolgájává bilincselte a természet leghatalmasabb, legféktelenebb, legrontóbb elemeit s azok segélyével értékesíteni bírja még a legkaszontalanabbuak tekintett anyagokat is, melyek dúsgazdagokká bűvölik azon nemzeteket, melyek ezen eszközöket czéljaik elérésére használni tudják.

Nehéz az átalakulás; de e nélkül el kell a magyarnak vesznie, — még pedig nagy ellenségeink gúnykacaja között. Dicstelenül, nem erőszakos halállal, hanem sorvadás okozta végelgyön- gülésben. Ugyanazon dob, mely csatákban hős tettekre lelkesité a haldokló vitézt, adja a jelt földbirtokos curiájának elhagyására, melyet idegenek foglalnak el nem aczél, de papír fegyverekkel.

Újabban ugyan divattá lett az iparról beszélni és Írni. Az iparra buzdítani a szegény embereket. De azért mégis csak némi tartózkodással, némi leereszkedéssel viselkedik az iparossal a született uraság: minek következményeként látjuk, hogy az iparos ügyvéddé, bíróvá, földbirtokossá stb. neveli fiát, ha csak módja van, vagy ha némi tehetséget fedez fel benne, mivel nem kívánja neki azon társadalmi sinylődést, melyben ő maga átküzdi életét. így ezen osztály nem fejlődhetik, hanem marad a régiben. Mit is lehet várni oly szegény emberektől, kiknek legvagyono- sabbjai, más pályákra térnek.

Honnét jöjjön az eszme, a találmány, a tudás és a pénz a szükséges kísérletezésekre, melyek nélkül ipari haladás, felvirágzás, lehetetlen. Vagy talán pótolja ezt a kormány? Ha itt-ott akad egy élesebb elme az iparos körökön belül, és van valami gondolatja — nem-e kénytelen honi pártolás hiányában külföldön keresni támaszt ? Ott érvényesül, még pedig gyakorta nem ritkán édes hazája megrövidülésére, kárára és kizsákmányolására; mert itthon az iparos köröknek nincs pénzök vállalkozásra, a kormány pedig, még hivatalnokainak idejét is inkább más mindenfélére, mint a fölöslegeseknek tartott remek találmányok beható tanulmányozására használja.

így folyik ez nálunk régóta és marad minden a réginél, talán addig, a mig majd késő lesz a mulasztások fölött álmél- kodni. Nem a párisi szégyenletes kiállításunkat veszem irányadóul ; mert hiszen ott hivatalosan nem vagyunk képviselve, ámde tekintem össziparunk fejlődésének fokát s megállapítom elmaradottságunkat. Hisz azon kevés, a mink van, még az sem igazán magyar; mert azt szinte kizárólag idegenek nyújtják Magyarországon; mig a magyar faj gyermekei majdnem tüntetőnettótól kapott, érezve hogy azt többé nem érdemli meg. Gia- netto pedig a legnagyobb hidegvérrel mondá az őrsvezetőnek: „Kedves Gambetta, én nem tudok a lábamon megállani, kénytelen leszesz engemet saragján vitetni a városba.

— Te még az imént gyorsabban futottál, mint egy szarvas, — viszonzá a kegyetlen győztes, — de légy nyugodt; annyira örülök, hogy megcsíphettelek, hogy minden fáradság nélkül elczi- pelnélek a hátamon akár félmértföldre is. Egyébiránt, czimbora, majd csináltatok számodra egy saraglyát gályákból, ráteszünk egy köpenyeget; a Crespoli tanyánál pedig majd kapunk lovakat is.

— Jól van, — mondá a fogoly; — tegyetek egy kis szalmát is a saroglyára, hogy annál kényelmesebb legyen.

Miközben a csendőrök azzal foglalkoztak, hogy Gianetto sebeit bekötözzék, s számára gesztenyefagalyakból saraglyát készítsenek — egyszerre a gyalogösvény túlsó végén megjelent Mateo Falcone és a felesége. Az asszony fáradtan lépdelt, mert csaknem leroskadt egy zsák gesztenye terhe alatt, melyet hátán czipelt, mig férje könnyedén sétált az utón, csupán két lőfegyverét czipelve, egyiket kezében, másikat szíjra kötve a vállán. Mert Korzikában illetlen dolog egy férfihoz, hogy fegyverén kívül még holmi batyufélét is czipeljen a vállán. Amint Mateo a katonákat megpillantotta, szentül azt hitte hogy őt jönnek elfogni. De mi vitte őt erre a gondolatra? Volt valami ügyes bajos dolga áz igazságszolgátatással ? Nem. Jó hírben állott. Neki, mint mondani szokták, rendén állott a szénája, de hát ő is korzikai volt, és hegylakó, s aligha van korzikai hegylakó, aki, ha emlékező tehetségét egykissé megerőlteti, ne födözne föl életpályája folyamán valami kis hibácskát, teszem azt egy eltévedt lövést, vagy egy tőrszurást, vagy holmi ezekhez hasonló potomságot. Mateo- nak pedig nyugodtabb lelkiismerete volt, mint bárki másnak, mert tiz éve múlt, hogy fegyverét soha sem emelte embertársára;

leg nézik le az ipari foglalkozást, mintha azt méltóságuk alattinak tartanák. Ámde e botorság mindenkit, a ki az ipart műveli, érzelmeiben nagyon sért; az lenézés, kisebbítés.

Elég, ha előveszszük a budapesti gyárosok névsorát; ott látjuk, az iparosok mily csekély töredéke bir magyar névvel; ha köztök itt-ott találkozik ilyen, az legtöbb esetben vagy legújabban magyarosított név, vagy pedig a legszegényebb csizmadia, esetleg kovács-műhelyt nevezi magáénak. A vagyonosabb iparosok többnyire idegenek, a kik csak ideig-óráig nevezik ez országot második hónuknak, de bizonyára nem osztoznak annak örömében és bánatában. Mihelyt pár forintot szerzett e téren, zsérn- belve az aristocrata magyar szellem ellen, viszi magával munkájának eredményét régi hazájába.

De hány van ezek között nem: végzett akadémikus, de csak olyan is, ki az ötödik közép iskolát elvégezte ? Mit várhatunk, mit remélhetünk ezen osztálytól? Nem látják még át irányadó köreink, hogy itt a 12-ik óra, melyben segíteni kell e veszélyes bajon ?

Nem gondoskodnak eszközökről, melyek által az iparos osztály tekintélyének emelése által, az ott fejlődő szellemi és anyagi erők ott tartassanak és a többi osztályokból újabbak oda édesgettessenek ?

Nem küldenek nagyobb számú tehetséges fiatalokat külföldre kiképeztetés végett, hogy onnét ne csak tudományt, de főleg új szellemet és iparos önérzetet hozzanak magukkal, mely- lyel sikeresen küzdhessenek a fent ecsetelt előítéletek ellen; mert az itteni légkörben nevelkedett egyének között, csak ritkán találkozik valaki, ki ezen lenézett, hálátlan feladatra vállalkozzék; ki pénzt és magasabb értelmi fejlettséget hozzon e térre, hogy ott vagyonával és nevével emelje az ipar tekintélyét, mely a művelt külföldön erre nem szorul, — de mely nálunk — említett okoknál fogva, még mindig nélkülözi azon állást a társadalomban, mely nélkül onnét inkább szöknek a kik tehetik, hogysem oda vonzódnának az előkelő osztályok.

Láttunk ugyan újabban egyes kivételeket, de ezek olyan ritkák, mint a fehér hollók; igy Andrássy Manó gróf foglalkozik iparvállalataival, de amint hallatszik, az elért sikerrel megelégedve, már is elakarja adni vasbányáit és kohóit egy idegen társaságnak, sőt állítólag már meg is van a szerződés.

Helyesebben cselekszik Tarnóczy Gusztáv, ki gazdasági gyárát előbb gépgyárrá és legújabban tüzi-fecskendő gyárrá fejlesztette és rövid idő alattt már is annyira vitte, hogy amint egy f. hóban tartott kísérletnél személyesen meggyőződtem, fecsde ezért mégis ovatos volt, s elkészült rá, hogy szükség esetén védelmezze magát.

— Asszony, — szólt feleségéhez — tedd a földre a batyudat, s légy készen.

Az asszony szó nélkül engedelmeskedett. Mateo átnyújtotta neki a puskát, mely szíjon függött a vállán, s a védelemben alkalmatlanságára lett volna. A kezeügyében levő fegyvernek pedig felhúzta a ravaszát. E közben halk léptekkel közeledett háza felé meg-meghúzódva az ösvényt szegélyező fák mellett, s készen a legcsekélyebb ellenséges tüntetésre valamelyik vastag törzs mögé rejtőznie, a honnét biztos födözet mégől védheti magát. Felesége nyomon követte őt, a másik puskát és a tölténytáskát utána czipelve.

Korzikában egy hűséges asszonynak az a kötelessége, hogy a védelmi harczban férje fegyvereit töltögesse.

Másrészről az őrsvezető egy kissé megszeppent amint Ma- teot kimért léptekkel látta, fölemelt fegyverrel, ujját a ravaszon tartva.

— Ha Gianetto rokona vagy barátja volna Mateonak — gondolá magában, — s védelmezni akarná őt, akkor két golyója úgy megtalálná kettőnket, mint a levél a postát, s ahogy látom, épen rám czéloz, a sógorság daczára.

E kétséges helyzetben az őrsvezető egy elszánt lépésre határozta el magát. Bátor léptekkel közeledett Mateo felé, azon szándékkal, hogy őt mint rokont és régi ismerőst fogja üdvözölni, s mindent el fog neki beszélni. Hanem azért az a kis távolság közte és Mateo közt, mégis rendkívül hosszúnak tetszett előtte.

— Hollá, öreg czimbora — kiáltá Mateo elé, — hogy vagy pajtás ? Én vagyok Gamba öcséd.

Mateo szó nélkül állapodott meg, s mig a másik beszélt,