Eger - hetilap, 1889

1889-09-24 / 39. szám

313

Különfélék.

— Érseki levél. Az egri koszorús dalkör diszküldöttsége járult közelebbről dr. Samassa József egri érsek ur ő exjához azon kérelemmel, kegyeskednék megengedni, hogy az egri dalkör által az imént lefolyt szegedi orsz. dalversenyen nyert értékes dij — miként ugyancsak e dalkör által a miskolczi és pécsi orsz. dalárversenyeken nyert, többi dijak is, — megőrzésül az egri érs.- lyceumi múzeumban helyeztessék el. Érsek úr ö exja a küldöttséget szokott főpásztori kegyességgel fogadta, s kérelmük ügyében az egri dalkör elnökségéhez f. hó 19-éről a következő leiratot intézte: „Az egri dalkör t. ez. Elnökségének! Az Egri Dalkörnek küldött ségileg előadott kérelmére elrendeltem, hogy a szegedi dalversenyen pályadijul nyert lyra, oly módon, mint az előbbi dijak, a lyceumi múzeumban elhelyeztessék, s annak a t. ez. Elnökségtől átvételére Sivampel József lyceumi gondnokot felhívtam. — A Tisztelt Dalkör ez újabb sükerében is szives örömmel látom kitartó törekvésének s haladásának jól kiérdemelt jutalmát, és zálogát azon általam is előszeretettel táplált reménynek, hogy továbbra is közelismerésre méltón töltendi be ama helyet, melyet Eger kulturális tényezői között e város díszére elfoglalt. Többiben hazafiui üdvözlettel vagyok. Eger, 1889. évi szept. hó 19-én. Dr. Samassa József, egri érsek s. k.“

— Ntiszt. P. Czimmermann István. Jézustársaságbeli atya, belső-áfrikai hittérítő, a múlt vasárnap, f. hó 22-én, az egri székes főegyházban, a regg. 9 órai istentisztelet után, városunk lakosságának minden osztályából összegyűlt nagy számú ájtatos hallgatóság részvéte mellett tartotta meg lapunk utóbbi számában jelzett egyházi beszédét. A közönség körében más vallásbeliek is többen valának láthatók. Érdekes és szokatlan látványt nyújtott már mindjárt az egyházi szószéken való megjelenése a derék missionáriusnak, ki. mint néhány év előtt az egri angol kisasszonyok kolostorkápolnájában tartott májusi ájtatosságok hitszónoka, müveit közönségünk köreiben jól ismert s kedvelt alak volt, — most egészen átváltozott külsejével, hosszú, sötét bajsz és szakái által köritett, nélkülözések és szenvedésektől átszellemült arczával, amint mélabus tekintetével ajtatos hallgatóin végig tekintett, s mindjárt egyházi beszéde bevezetésében városunk hitbuzgó kath. híveit, mint régi jó ismerőseit üdvözlé. A szentirásból vett ama jeligéből: „Kenyérért esdének a kisdedek, de nem vala, aki szegjen nekik“, — egyszerű, keresetlen szavakban, de élénk vonásokban, lelke teljes bensőségével ecsetelte az Afrika belsejében a Zámbézi folyó partjain még mindig primitiv őskori állapotban s teljes elhagyatottsághan élő néger törzsek szomorú sorsát, lelki és testi nélkülözéseiket, szánandó nyomorúságukat. Elmondá, hogy e népek ezrei még ma is úgyszólván eredeti ősállapotban vannak; annyira távol minden polgárosodásról, hogy például szólónak, midőn hónapokig tartó fáradságos és veszedelmes tengeri utazás után Afrika partjain a Zámbézi folyó torkolatához ér, még hetekig kell töredékeny, kezdetleges csolnakon. tudatlan néger evezőkre támaszkodva, e vad, rendetlen folyón haladnia, mig lakásához ér. miközben az éjjeleket parton, lobogó tüzek mellett, csak néha szunyadva, kell eltöl- teniök, örökösen vigyázva, nehogy ólálkodó vadak által szétmar- czangoltassanak. — E szegény népek legnagyobb részt hajléktalanul barangolnak, vagy legfölebb kezdetleges viskókban laknak, s csaknem teljesen mezetlenűl járnak. Az észszerű földmivelésnek mégcsak fogalmával sem bírnak, gabonaszemeiket az esős évszakban, esetlen eszközzel vájt apró gödörkékbe vetik, s ha — mi gyakran megtörténik, — a kedvezőtlen időjárás rósz aratást ád, úgy, hogy összes termésük egy pár hónapig is alig elég nyomorúságos táplálkozásukra, azontúl az erdőségekben fáradságosan gyűjtött falevelek- és gyökerekből élosködnek, vagy pedig vadállatok busából táplálkoznak, melyeket a vadászat íegkezdetlegesebb módján ejtenek meg olyképen, hogy ha az erdőkben ásott s eltakart mély gödrökbe a vadállatok véletlenül beléhullanak. Egyá- talán jámbor, szelíd, türelmes és eléggé fogékony népek. Vallási fogalmaik is együgyüek, s babonákkal telvék. Hiszik ugyan, hogy van egy fő szellemi lény, de ez oly magasan s oly távol áll tőlök, hogy egyátalán nem törődik a szegény feketékkel. Azért iránta nem is tanúsítanak semmi külső vallási tiszteletet vagy hódolatot. Legnagyobb vallási tiszteletben tartják halottjaik lelkeit, melyeknek másvilági jólétéért rendes áldozatokat hoznak: terméseik, tápszereik egyrészét, melyet aztán elhunytjaik leikéinek számára ott, ahol eltakarították, erdők mélyén, fatörzsek tövében elhelyeznek, s nagy örömükre s megnyugvásukra szolgál, ha az áldozat- eledelt, — melyet a lefolyt éjjel eloroztak, vagy vadállatok fölemésztettek, — nem találják többé helyükön, azon jámbor hitben, hogy azt elhunytjaik szellemei fogyasztották el. A keresztény vallás tanainak befogadására eléggé fogékonyak s hajlandók; de azért a hittérítőknek mégis nehéz küzdelmeket kell kiállaniok, s folytonos élethalálharczot vivniok, részint az ott uralkodó iszonyú nélkülözések miatt, melyeken a partvidéktől való nagy távolság, s a közlekedés rendkívüli nehézségei miatt alig lehet segíteni; részint az ott uralkodó rendkívüli szárazság és hónapokon át tartó, gyakran 40 Réaum. fokot haladó iszonyú hőség, és a veszedelmes, halált hozó lázas járványok miatt, melyeknek kivált az európai annyira ki van téve, hogy pár év alatt ott lakó nyolc/, hitküldér-társa közül ma már csak ketten vannak életben. Megdöbbentő vonásokban ecsetelte szónok az ott, a négerek között pár év előtt dühöngött éhínséget, melynek a szegény, elhagyatott négerek ezrenkint estek áldozatul. Naponta ezrenkint seregiették körül a kiaszott, iszonyatos éhkinjukban a halállal vívódó négerek a hittérítők kisded telepét, segítségért, eledelért esd ve. Nekik, missionáriusoknak, szivük vérzett fájdalmukban, hogy nem segíthettek; de annyi éhező népen még akkor is lehetetlen lett

Gondolat fakaszszon nemzeti érzelmet S el nem söpör a sors zugó vihara —

Kardok villanásán, eszmék fénye mellett Támad egy dicsőbb kor s boldogabb haza !

Pósa Lajos.

A sárga rózsa.

Irta: Olsavszki Lajos.

„Karl Ritter von Hoven-Luchs k. k. Polizei Rath.“ Ez állott a névjegyén annak a hirtelen-szőke, ragyavert s magas, de nem visszataszító külsejű úri embernek, ki a szabadságliarcz lezajlása után a pest-budai rendőrség egyik kiváló főtisztviselője volt.

Előbb Tyrolban szolgált, az ottani rendőrségnél s még a negyvennyolezas események előtt fürdőn megismerkedve Kótay Sárikával, nőül vette.

Noha alig töltötte be huszonnyolczadik évét, Pestre mégis előléptetéssel jött rendőrtanácsosnak. Alapos készültsége, gyors felfogása, megnyerő, sőt szeretetreméltó modora és nagy rendőri tehetsége voltak a pártfogói. Nem szívesen jött Pestre, mert tudta, hogy itt a rendőrség nem csupán nyomozásokat végez, hanem más dolgot is. Jellemes ember lévén s különben is rokonszenvezvén a magyarokkal, undorodott attól a más dologtól.

Szerencséjére olyan osztályban alkalmazták főnökül, a hol csak tolvajokkal, sikkasztókkal és más, nagyon közönséges gonoszvökkel volt dolga.

Neje tipikus magyar szépség volt, a kit a tanácsos csaknem a rajongásig menő szenvedéllyel szeretett s az asszony is egész odaadással viszonozta ezt a forró érzelmet.

Hoven-Luehs gyakran említette nejének, mennyire örül, hogy rá csak a közönséges gonosztevők ügye tartozik.

— Tudod kedvesem, undorodom a politikai kémkedéstől, a politikai kémeket meg épenséggel gyűlölöm : mert nagyon piszkos munkát végeznek.

— Csak ezért örülsz ? — Kérdezte Sárika gyöngéd hízelgéssel simulva férjéhez.

— No meg azért is, mert a mostani ügybeosztás mellett nem vagyok kitéve annak, hogy esetleg kötelességemet megszegjem, vagy pedig kötelességemet teljesítve, téged idegenitselek el magamtól.

— Te nagylelkű, jellemes ember vagy kedves Károly s én nagyon szeretlek; — válaszol Sárika és meghatottan öleli meg férjét csókot nyomva annak értelmes homlokára.

— Jó, hogy eszembe jut; folytatja a tanácsos. — Ha tudod; hogy a fivéred hol tartózkodik, értesítsd, hogy jól elrejtse magát. Talán jó lenne külföldre menekülnie; mert már tudják, hogy Pesten' van, s legközelébb dijat tűznek ki rá. Ezt nem hivatalosan, hanem magán utón tudtam meg; azért mondhatom el neked.

Sárikát e szavakra remegés fogta el s széke karjába kelle kapaszkodnia, hogy le ne bukjék.

— Ne ijedj meg annyira kedvesem; — biztatjá nejét a tanácsos. — Fivéred nagy dolgokat müveit ugyan a háború alatt, de azért későbben mégis kegyelmet kap a többiekkel együtt.

*