Eger - hetilap, 1889

1889-09-10 / 37. szám

300

pénz. A menyecske egy (esetleg több) érzékeny csók után ballagott Eger felé, a lovag nr pedig kiddé a házban található egyetlen vén embert a korcsmába s aztán egy feszítés a ládán s ballagott ö is, zsebében angyalkás százassal — Miskolcz felé. Hajh! de rövid az emberi élet, s még rövidebb a százas élete, ha gavallér kezébe jut. Nehány nap múlva már nem gyönyörködhettek Miskolcz hölgyei lovagunk karcsú alakja- és sokat mondó pillantásaiban. Nehány napig kóborlóit járatlan utakon, rettegve az elfogatásiéi, míg pompás gondolata akadt. Báli éjek gyöngéd emlékeit föltüzte mellére s beállított a falusi bíróhoz, hogy ime ő Budolf trónörökös, akiről csak a hir mondja, hogy meghalt ; nem : a trónörökös él és itt van biró uramnál. Jámbor atyánkfia majd hányát esett e fünséges kijelentésre. „Engem üldöznek, — folytatá lovagunk, — a magyar voltom miatt, de ha igaz magyarok élnek még e véráztatta hazában, nem adhatnak hóhér bárd alá. Fölszabadítom a német iga alól imádott hazánkat s biró uramat is megteszszük valamely herczegnek; addig is adjon jó vacsorát és kerítsen nehány kék hasú bankót.“ Vacsorához ült s aztán fölismertetvén, — megugrott. Hosszas csatangolás után Kőkútra került — Éliás Sándor tanítóhoz, akinek magát Ligeti Kálmán törvényszéki joggyakornokul mutatta be. A kis tanító örömmel adott szállást az előkelő modorú vendégnek és szívesen járt kocsi után, mely másnap Ligeti urat Egerbe szállítsa. Másnap föl is ült Ligeti ur, magával vivén becses emlékűi a tanító ur négy forinttal terhelt tárczáját. A kis tanító csendőrért futott. Ligeti ur csak Sírokig ért, elcsípték s Egerbe szállították. E két rendbeli lopásért s hatóság elleni kihágásért állott e hó 5-én az egri kir. törvényszék előtt, mely Nizelek Kálmán, 26 éves, 7 gymn. osztályt végzett, rom. kath. vallásu, foglalkozás nélküli egyént szeptember 5-étől számítva 1 évi börtönre, 10 frt pénz- büntetésre és 100 frt kártérítési összeg megfizetésére Ítélte. Nizelek a törvény előtt összes suscusait bünbánólag beösmerte, jobbu- lást Ígért és fellebbezett.

— Színház. — Hétfő, szept. 2. Rácz Gyula, a Csókaféle színtársulat közkedveltségű tenoristájának jutalom-játékaul: „Szerelmi varázsital“ Müller kedves zenéjű operettje, s „Tündérlak Magyarhonban“ ismert régi, de folyvást szívesen látott énekes népszínmű (?); igazabban: vaudeville. — Miután e lapok r. színi referense ez estén „muri“-ra volt hivatalos, engem kért föl, hogy a mai előadásról extra-referádát Írjak, tehát olyat, a miért ne ő legyen a „felelős“. Szívesen megígértem neki annál is inkább, mert az egyiket: a „Szerelmi varázsitalt“ rendkívül szeretem, (t. i. nem a „szerelmi italt“, hanem az operettet); a másikhoz a ,.Tündérlak“-hoz pedig édes-bus emlékek csatolnak. Korán beültem tehát páholyszékembe, s gyönyörködtem a gyönyörű „nyitány“ gyarlóságos előadásán. Aztán felgördült a kortina (ma nem szakadt le, pedig szégyenletében megtehette volna!) s kilépett rajta Rácz Gyula (Péter). Óriási tapsvihar fogadta, s az orchestrumból egy pompás koszorút nyújtottak föl neki, melyet a mi kedves tenoristánk (véletlenségből-e vagy kópéságból? nem tudom;) a visszás, tehát a „zöldséges“ oldaláról volt szives a kiváncsi publikumnak megmutatni. Aztán elkezdte a gyönyörű entrée-áriát, kiköszörült, csengő hanggal, s elnyújtva, huzva kegyetlenül, mint egy kálomista tót diák a zsoltárt, any- nyira, hogy a zenekarnak minden lépten nyomon meg kellett állnia, mig később néhány ütemet oly sebesen darált le, hogy a muzsikusok kétségbeesve rángatták vonóikat a levegőben. A karmester (rectius: kár-mester) pedig ott ült egész flegmaticze a trónusán, hol ütve a taktust, hol pihentetve hatalmas kormány-pálczá- ját. A földszinti köi’szék-publikum első soraiban pedig majd megette a méreg Náczi bátyánkat boszúságában. Egész feltűnő módon verte kézzel lábbal a taktust, hogy a tenoristát „svung“-ba hozza, de hasztalan. Rácz barátunk rá se hederitett, hanem fújta tovább, ahogy az ur isten tudnia engedte. De hát mi azt nem értjük, hogy mire való a karmester a színháznál, ha nem képes az énekest figyelmeztetni, hogy minden dallamnak megszabta a zeneszerző a maga tempóját, amely szerint azt énekelni kell, s a melytől értelmes, tanult énekesnek eltérnie nem szabad, s hogy az extravagálás az énekben nem egyéb — kon társágnál? — Azután kilépett Küvessy Rózsa (Rózsi) az ő belépő- dalamával. Elég csinosan, s eléggé kellemes hanggal énekelt. Ezt a szerepet tudja is jól; de koloratur-részeihez még nem bir elég gyakorlottsággal. „Rózsi“ szerepéhez kissé „több művésznő“ kívántatik „Rózsánál“. Majd „besasirozott“ Breznay bátyánk (Karczosi borbély) olyan pirouettekkel, melyek a bécsi ballettmes- teniek is becsületére válnak vala, s melyek, valamint rococco- costumeje nyomban oly lelkesedést keltettek a tisztelt publikumban, hogy némelyek szappanhabverő tapsokkal üdvözölték e derék

veterán színészünket. El is kezdte hires entrée-dalának „vivace“ bevezetését nyomban, nagy élénkséggel, s jó kedvvel, de mikor e belépő ária gyönyörűn dallamos, és zeneileg is igen hatásos „Andante“-jára került a sor, —• ezzel Breznay bátyánk — egyszerre abba hagyva az éneket — adósa maradt a nemes publikumnak. Hogy e — zenei nyelven szólva — „kihúzással“ magát akarta-é megkímélni, vagy a publikumot: e kérdésre maga Brez- nay bátyánk tudna legjobban megfelelni. De hát igaz, ami igaz, hogy az összes szereplők közöl egyedül Breznay tudta s énekelte teljesen korrektül nem épen könnyű szerepét, s szinte sajnáltuk, de szembetünőleg maga is sajnálkozott rajta, midőn a valóban gyönyörű, s bármely nagyobbszabású operának is díszére váló hármasban (Rózsi, Péter, Karczosi) egész rezignáczióval fújta figurális bariton-szerepét, amit Rácz, a tenorista, szerepének nem tudása miatt teljesen tönkre tett. Rácz ugyanis a tercetták helyett — egy oktávval lejebb — a sopránnal unisono énekelte a cantus firmust, aminek dalárda-nyelven „suszter-bassus“ a neve, úgy- annyira, hogy valóban csudálkoztunk Rácz barátunk merészségén, aki épen azt az operettet választotta jutalomjátékaul, amit leg- roszabbul — sőtegyátalán nem — tud. Szóval ezt a bájos s közkedvelt operettet még soha se hallottuk az egri színpadon annyira tönkre silányitva, mint ez estén. Méltóképen bekoronázta az est sü- kerét Tolnayné Her min, Brigitta szerepében, mikor iszonyatos hangon elkezdte óbégatni a „Du hast die schönsten Augen“ ez. ismeretes Schubertfeie dalt. A komikumnak és paródiának épen úgy, mint a költészetben, a zeneművészetben is megvan a maga jogosultsága — a tisztesség s jó Ízlés határai közt. De mihelyt, e határokon csak egy lépéssel is túlmegy, — émelyt és undort kelt. A müveit közönség Tolnayné csömörlesztő vir- nyékolására befogta a füleit, — de a galéria, az — megtapsolta. Adj’ isten egészségére. - A r. színi referens gyakran megdicsérte, s igen hasznos tagnak mondotta Tolnay Hermint. Elhiszem. De ha én lettem volna Csóka Sándor, ez esti debutje után rögtön elcsaptam volna a társulatomtól.

Az operettet követte a „Tündérlak Magyarhonban“, melyben a jutalmazott Rácz Gyula tenorista újból beigazolta, hogy sokkal jobb népszinmű-énekes, semmint operette-teuorista. Régi szép magyar dalainkat igaz bensőséggel, s nagy hatással énekelte. Énekelt ez alkalommal, betétül, egy uj keletű, s igen csinos népdalt is, melyet azonban a zenekar — sajnos — teljesen tönkre tett. Á dolog kétségkívül igy történt: Rácz Gyula eldúdolta a nótát a karmesternek, aki aztán kőtára szedte, s instru- nrentálta azt. De szent Orpheus! mily rettentő silány harmóniával! Szóval: ebben svarcz auf weis'z bebizonyította a színházi karmester, hogy a hangszereléshez — különösen a magyar népdalokéhoz, — ép. annyit ért, mint a hajdú a harangöntéshez. Még annyit se. Ennél még Bühű czigány is különb kíséretet, tudott volna csinálni. — Ledofszky Mariska (Marosa) csinosan énekelt, s pajzán jó kedvvel játszott. A darab különben eléggé össze- vágólag folyt le. De azért mégis megfigyeltem a jobboldali páholyok egyikében egy kedves és elegáns urhölgyet, aki a „Tündérlak“ egész előadását — szánakozó mosoly 1 ya 1 néztn végig. „Láttatok volna csak engem a Marcsa szerepében — gondolta magában, — akkor, mikor a katonazenekar inrpertinen- cziája, meg a „Náczi karmester“ makacssága miatt az egész műkedvelői előadás fucscsba ment, — mikor a „népség és katonaság“ is Eger legelőkelőbb müveit hölgyei- s fiatalságának soraiból került ki, — láttatok volna engem játszani, s hallottatok volna énekelni az én „Gyurim“-mal, K. Berczivel: akkor tudnátok csak, hogy mi az a „Tündérlak Magyarországban“. — Hja! bizony e sorok írója is sóhajtva gondol vissza ez elmúlt szép időkre, busán dúdolva Bérangeral:

„Combién me regrette

— le temps perdu.“

Kedd, szept. 3. „A hitves“.

Szerda, szept. 4. „Széclry Mária“ Dóczi L. tört, színmüve. A czimszerepben H. Szabó Ilka, a társulat első drámai hősnője dicséretre méltó iigyekezettel játszott, szerepeit a t. művésznő perfect tudja, de játéka fölött inkább az értelem, semmint az érzelem uralkodik túlnyomóan, nem tudja magát szerepeibe bele élni s igy hiányzik a közvetlenség és bensőség, decla- mál igaz hév nélkül, s főleg ez az oka, hogy rendszerint hidegen hágy, s nem képes a néző szivébe mélyebben beférközni s azt magával ragadni. Alakja s tartása csak elég jó, de már gesztusaiban kissé merev, hangorganuma meg épen nagyon gyenge, s hanghordozására is nagyon kevés gondot fordít., ami különösen hatásosabb jeleneteinél érezhető feltűnően. Ami azonban toilette-