Eger - hetilap, 1889
1889-08-13 / 33. szám
265 e várkastélyban is élettelen köveket talál, de ezek a kövek megelevenülnek, lia meglátjuk a babakirályt, kinek kezében van a történetet mozgató nagy varázsszerek egyik leghatalmasabbika: a szeretetreméltóság. A templomok élettelen köveit a hivő lélek tartja szentélynek, a baba palotájának küszöbéhez magunkkal kell hozni a gyermekszeretet igaz érzelmét. S ez az érzelem, a gyermekszeretet, babakultusz nemes érzete, volt a Mária Dorothea egylet segítsége, midőn a kiállítás rendezésének nagy munkájával foglalkozott. Szivök melegével járultak ők a palota építéséhez, hogy legyen ez a gyermekszeretet általános s öntudatos. Értelmes anyáknak a józan gyermek- nevelés módjait mutatják be itt kézzel fogható tárgyakban, szóval és írásban, emberbarátokat buzdítanak a babakirály uralkodásának megszilárdítására s a milliók zömének tudatába akarják hozni a gyermekhalandóság szörnyűségeit s a kisdedek oly fájdalmas néma jajszavát. A babakirály palotáját építve a gyermekszeretetei akarják terjeszteni, ezt az érzelmet, mely meg nem csal s mely kétségbeesésre s embergyűlöletre nem csábit. Éljen a baba! György Aladár. Levelezés. Heves, aug. 6. 1889. (Puehlin Kázmér alsó-hevesi alesperes és hevesi plébános ünnepélyes beiktatása.) 1889. aug. 4-ike Heves városának örömünnepe volt; diadalnapja, melyet méltónak tarthat bárki is szive hustábláiba vésni, mivel örök emlékezet illeti meg. A ki éber figyelemmel kisérte a világegyetem lényegét s örök változásait ; a ki megértette az anyatermészet rendjét, hogy az éj után hasad a hajnal s kel föl a nap, hogy a tavaszt csak tél után várhatjuk, — az tisztán olvashatott e napon a szivekben, hallhatta azok halk dobbanásait s megérthette az örömtelt jelenérti hála — s a reményteljes boldog jövőérti égbetörő kérő imát ................ I gazán nincs szebb az erények között, mint az önfeláldozás; nincs kellemesebb, mint az igaz barátság s nem nyújthat tisztább örömet semmi, mint segíteni a szegényeken s őrangyalként törülni kényeiket. Csak a nagy lelkek sajátja lehet ez, kik szellemük szárnyain felülemelkednek a mulandókon s mindenre készek, hogy a szeretet törvényét betölthessék. S ime a szeretet vallásának egy ily hősét, a Magasságbeli egy ily buzgó papját, a szegények atyját, egy ily kitűnő emberbarátot láttunk e napon ft. Puehlin Kázmér esperes-plebános urban, jegyesének, a hevesi róni. katli. anyaegyháznak hűséget esküdni. Boldognak mondják a papot, kinek jó népe van; de én boldogabbnak hirdetem a népet, mely ily apostolt nevezhet lelkipásztorának, mondhat magáénak. ges utasokkal nem tesz. Mert e szobában nagyhírű uralkodók voltak szállva. Ferdinánd, osztrák császár. Vilmos, a porosz király. Miksa, meg Lajos, bajor királyok. Aminek valóságáról a falakra aranyos keretbe akasztott „i g az s ág“-okból minden jámbor halandó meggyőződhetett, aki olvasni tudott s a német szót értette. — Elmondta aztán a jó vendéglős, hogy majd készíttet ő számomra pompás „kolliascht, mit babrigo und dor- honió“ (gulyást, paprikával és tarhonyával), mert ő ezt a barbár eledelt még most is nagyon szereti. El is halmozott aztán a szívességével oly nagy mértékben, hogy utóbb alig bírtam tőle nagy sokára megszabadulni, hogy nyugalomra hajthassam fáradt tagjaimat. Már régen fönn volt a nap a derülten mosolygó égen, mikor másnap reggel fölébredtem. A vendéglő ablakából első tekintetem egy nagy kiterjedésű zárda-épületre esett. Reggelinél értesültem szives vendéglős gazdámtól, hogy ez a hírneves lambachi „be nézések kolostora“. Arra a kérdésemre, be szabad-é menni ? — a vendéglős azt monda, hogy még a helybeliek közöl is csak azokat eresztik be, akiknek mulliatlan foglalkozásuk vagy dolguk van odabenn. Azt pedig még soha sem hallotta, hogy idegent bebocsátottak volna. — Jól van — gondolám magamban, legalább a külsejét még is körültekintem egy kissé. S amint reggelimet végeztem, tüstént odamentem. A kolostor ajtaja zárva, de a hozzátartozó templom ajtaja nyitva volt. Bementem tehát. A templom belsejében keresz- tül-kasul húzódó gerenda-állványokról azonnal láttam, hogy a templom belseje ezúttal nagyobb restauráczió alatt áll. Körülnéztem. Egyszer csak egy középkorú, tiszteletreméltó külsejű ben- ezés atya állott előttem, ki a javítás folyamát élénk figyelemmel S e nép megértette az isteni gondviselés e különös kegyét, fölfogta szerencséjét! Innen tehát az öröm, az ünnepi szin és fény, hogy t. i. a szivek önkénytes hódolatukat tettleg is bemutassák. Innen ama vágyakozás, melylyel a közelgő pillanat után sóvárognak! Végre betelt! A harangok ércznyelve zengve hirdeté, hogy eljött az idő. midőn e szentegyház atyát nyer, kinek folyton lelki szemei előtt lebegnek napi imájának e szavai: Domine! Diligo deco- rem domus tuae................. Pont 10 órakor usgos és ftlendő Györgyényi Ignácz kanonok ur a beiktatandó lelkész és szolgálattevő segédlelkész által kisérve, a hívek által zsúfolásig megtelt szentegyházban az oltár elé járult, — melyet az ünnepelt iránti mély tisztelet, és ragaszkodás a szeretet virágaival díszített fel — s helyet foglalván megkezdő a beiktatási szertartásokat. 0 nagysága a meghatottságtól remegő, de érczes hangon, szónoki ihlett ajakkal ecseteié jövetele czélját s velős szavai után a beiktatási okmányt olvastatá fel. A beiktatási okmány felolvasásának elhangzása után ő nagysága mesterileg rajzolta a jó lelkipásztor képét és kötelmeit, mi közben az ünnepelt előbb a hitvallást és esküt tette le, majd megkapó szónoki fordulatok közben átvette pásztori hatalmának jelvényeit u. m. a kulcsokat, evangeliomot, könyvet, Rituálét és Missalét. Végre a beiktató kanonok ur a néphez fordult s mint egy gyermekei boldogságáért epedő jó atya kérve figyelmeztette, hogy beiktatott lelkiatyjuk iránt, — ki mindnyájok mindenévé tette magát — mindenkor szeretettel, bizalommal, ragaszkodással legyenek. Ami most következett, szép volt látni, gyönyör hallani s feledhetlen az emlékezetnek. A beiktatott plébános ur, mennyei szikrától lángra gyúlva Ilivel elé lépett s szólt úgy, mint a kinek bölcsesége Krisztus s minden ékessége a sz. kereszt jele. i: Kifejezést adott mindenek előtt a kegyelmes főpásztor, Érsek Ur 0 Nagyméltósága iránti tisztelet és hála érzelmeinek; majd a szeretetről szólt, melynek lánczaival örökre magához csatolta híveit. Végre a beiktató kanonok úrhoz fordult s elérzékenyiilve meleg szavakkal mondott neki köszönetét atyai jóságáért. Megható jelenet volt Krisztusnak ez ősz bajnokát, a segélyre szorult emberiség e nagyszivű gyámolitóját látni, mint hullatá az öröm- könyeket! Kinek szemei maradhattak volna szárazon? A szívből jött szavak a szivekhez utat találtak, s ámbár örvendett a; szív, de könyeztek a szemek! Egy megható, de szívből fakadt „Éljen“ szóval adott kifejezést a közönség az áradozó érzelmeknek. Ezután a beiktatott plébános ur a végtelen értékű áldozatot mutatta be híveiért, mely alatt T. Hevesy János kántor ur megható alkalmi éneke s a hívek imája szállott a Mindenható trónja elé, hogy őt boldogitásukra sokáig tartsa meg. látszott kisérni. Udvarias köszöntésemet nyájas mosolygással viszonozta. Ez a kedves mosoly bátorságot öntött belém, s közelebb léptem hozzá: „Főtisztelendő atyám — szólék hozzá, — én magyar ember vagyok és katholikus. Mint ilyen, de meg hivatásomnál fogva is élénken érdeklődöm a külföldi kolostorok belső berendezése és szervezete iránt. Megengedhető volna-é nekem, hogy a zárdát belülről közelebbről megtekinthessem ? — Minden akadály nélkül, — válaszolt a benezés atya szives készséggel. Sőt magam is örömest vállalkoztam volna ciceronejaul uraságodnak. Azt hiszem azonban, hogy sokkal kedvesebb dolgot teszek önnek, ha arra kérem, szíveskedjék fölkeresni a perjel urat, aki minden bizonynyal készséges örömmel fog uraságodnak a kolostor megmutatásánál kalauzul szolgálni. E szavakkal a jóságos páter intett egy közelében ácsorgó szolgának. — Vezesd föl ez urat a prior úrhoz — mondá, s néma főhajtással vett tőlem búcsút..................... — Ki volt ez a jólelkü atya? — kérdőm a vezető szolgát útközben. — Az apát ur, — volt a felelet. Néhány perez múlva a kolostor első emeletén, a perjel ur lakása előtt állottunk. A szolga bement, hogy bejelentsen. A jövő perezben kinyílott az ajtó, s én egy tekintélyes alakú, magas, szikár, őszbevegyült szerzetes előtt állottam, ki üdvözlésemet szintén kedves mosolylyal kisért néma főhajtással viszonozta. Én aztán, összes német szónoki tehetségemet előszedve, ékes magyaros-német dikezióban mondám el neki nagy páthos szál kérelmemet.
