Eger - hetilap, 1889
1889-07-30 / 31. szám
249 kintetben páratlanul — egyedül a néptanítók állnak. Ezek tanpályájuk végeztével jó, vagy kevésbbé jó képesítést nyernek. Ekkor aztán, amint a szerencse kedvez nekik — egyik jó diplomával rossz fizetésre — másik rossz diplomával jó fizetésre választatik önállóvá. Az ily választásoknál a gyakorlati tanítónak, vagy a több oldalú képzettségnek semmi értéke sincs. A fokozatos előléptetésnek pláne se hire se hamva. A ma végzett tanitó-jelölt — hihetőleg e közmondás révén: „többet tud a csirke, mint a tyúk“ — a 20—25 éves tanítóval egyenlő rangba jut. Pedig ha igaz e példaszó: hogy „gyakorlat teszi a mestert,“ — úgy a tanítói pálya az, amelyen némelyek igen soká, mások pedig solia sem válnak mesterekké. Ily körülmények között csoda-e? — ha az idősebb gyakorlati tanitók — kik esetleg több oldalú képzettséggel is bírnak — kedvüket, vesztik, s közömbösek lesznek ? Ha van helye valahol a buzdításnak, úgy a tanítói pálya az. melyen a lelket és testet egyaránt ölő terhes munkában fáradt tanítónak buzdítása elmaradhatatlan. Ennek pedig leghathatósabb eszköze a fokozatos előléptetés, mely széles e hazában minden tanítónak rég táplált óhaja. Képzelje csak magát bármely müveit ember is a tanító helyzetébe, és én hiszem — elszomoritólag fog reá hatni ama lesújtó körülmény, hogy 3 vagy öt száz frt. évi fizetésén kívül — a tanító egész életén át se rangban, se fizetésben felebb nem viheti. .Mindezen nyomorúságok bekoronázásaúl a tanítóra 40 évi sikeres szolgálata után 250 frt. tanítói nyugdíj vár. Aki tehát teljes életén át silány fizetése miatt úgyszólván a létérti küzdelemre volt kárhoztatva. — öreg napjaira — midőn dologtelietetlenné vált — a kiérdemelt megjutalmaztatás helyett — még nagyobb Ínségre vettetik. Valóban a felsorolt hiányok mellett csodálnunk kell a tanítóknak kitartó, csüggedést nem ismerő munkakedvüket, s tetterejüket. Valamint el nem képzelhető az sem: honnan merítik ama mindent lekiizdő lelki erőt, melylye! épp oly fontos, mint nehéz feladatukat türelemmel végzik. Legbámulatosabb pedig az egészben az, hogy a fiatal nemzedékre ez a rögös pálya — sötét, hátterével együtt — ma is vonzerőt gyakorol. Kilencz tanév lefolyása kívántatik ahhoz, hogy a tanítójelölt szakadatlan tanulás után képesítő oklevelet nyerjen. Holott ennyi idő alatt magát ugyanannyi költség mellett előkelőbb állásra is kiképezhetné. De hagyjuk e sötét színezést különféle változataival; s tekintsünk a közel jövő felé — bizalommal várva onnan felülről ügyes-bajos dolgainknak a népoktatási törvény revisioja alkalmával történendő jobbra fordúltára. Mindenki feszült figyelemmel és kíváncsian várta az eredményt. Előre tudták ugyan, hogy mi lesz a vége. Halál nem lesz. — öli, nem! csak egy jókora suhintás a szegény Supra. De hol ? az orrán, a karján? Vagy csakugyan egy darabka a füléből? Halaiba! Igazán, minden ismerős kénytelen volt nevetni a szegény ördög fölött, ha a csonka fülére gondol! — A bolond! minek vett olyan csinos feleséget, s ha már vett és egy kardfaló utána bomolt, hát minek gorombáskodott vele ? Másféleképen kellett volna elintéznie az ügyet; barátságosan . . . Inkább . . . Csitt! Viktor fáradt, mosolylyal ajkai körül hallgatta az emberek találgatásait. 0 biztos volt a maga dolgában ; egyenesen ment a biztos czél felé, mint a jól kilőtt golyó. — Oh, hiszen nem első párbaja ez már. Szinte érzi is már ujjai közt a kis szőke Nelli bársonypuha fürtéit, amint fejét simogatja. Kabátját veszi s míg a gentry-körliől haza ér. mindig azt az aranyos hajat morzsolgatja ujjai között s úgy beleéli magát a gondolatba, hogy szinte káromkodni szeretne, midőn a saját lakásának az ajtaja előtt arra ébred föl, hogy az arany hajú asz- szonyka még nincs itt előtte. Csöngetett. Az előszoba ajtaját kinyitják előtte. Az előszoba sötét. — Arczul akarja ütni a legényét a gondatlanságért, hogy sötét szobában várja, de még föl sem emelte karját, valami pokróczot vagy mit vetnek a fejére, aztán felkapják a levegőbe s viszik valahova. Hasztalan rug-kapál, kiabál: vasmarkok fogják, viszik. — Mi ez? Megöllek! — Ki vagy? — Ugyan ne beszéljen bolondokat! — Megöl! mikor mozMert egyedül csak innen remélhetjük, hogy nyomasztó helyzetünk mérvadó körökben is méltánylatra talál. Ma pedig, midőn Eger város közönsége éppen egy belvárosi tanítói állásnak előléptetés melletti betöltése előtt áll, — nem lesz egészen felesleges e soroknak napvilágot látni. Egy tanügybarát. Czifraparti uborka-levelek. ii. Rozmaring-utcza 999. sz. jun. 30. 1889. T a 11 e y r a n d, a hírneves franczia diplomata mondá egykor, hogy neki a legártatlanabb levélből elég három sor, hogy abból az illető levél íróját halálra Ítélje. Noliát én is így jártam az első uborka-levelemmel. Megtéptek, megczibáltak, megkoppasztottak. S csupán az én jó nemtőmnek köszönhetem, hogy azóta füstre nem akasztottak. Ki volt ez az én áldott jó nemtőm, — kiváncsiak Önök, nemde ? Elmondom. A múlt napok egyikén, a déli órákban, hivatalos dolgom özv. Felekyné Abigail úrnő ő nagyságához vezetett. A csinos, eleven eszi! özvegy igéző pongyolában fogadott. Tudja, hogy rettenetesen jól áll neki, az eszemadtának. Ilyenkor ellenállhatatlan. Siettem is a hivatalos ügyemet mihamarább elintézni vele, mert még az nap szükségem volt arra a kis eszemre, s már bucsúcsókot készültem nyomni piczi kacsóira, midőn visszatartott. — Megálljon csak, szép urfi. Számadásunk van együtt. — szólt nála szokallan komoly méltósággal. — Parancsolatjára állok, — mondám, hasonló komolysággal hajtva meg magamat. — Hát hogy merészel maga olyan impertinens dolgokat Írni az újságban, mirólunk, hölgyekről, maga savanyított uborkalébe mártott Savanyú Vendel, mi ? Ne is tagadja. Nagyon jól tudjuk, hogy maga irta. — Nem tagadom. Megvallom és nem tagadom. De csak azt . nem tudom, hogy tulajdonképen mi a bűnöm. — Hogy mi a bűne abban az uborka-leves irkafirkában? Hahaha! A kis ártatlan! Hát jár maga uszodába? — Igen is, minden nap kora reggel. — No hát ezentúl járjon 10 óra után, mikor mi kimegyünk. S meg fog győződni, hogy mikor mi ott vagyunk, utánunk olyan ylang-ylai.g illat árad szét az uszoda légkörében, aminőt a hetdulni sem tud a markaink között. — Vegyétek le róla a pokróczot, teperjétek a pádimentumra. . . . Te Jóska, ne kíméld azt a pálczát,. Jő tizenkettőt az arra való helyre. —• Mit — hah! Megfojtalak! — Hol az inasom? — Hol a pisztolyom? Kik vagytok, haramiák? — Megfojtalak, ha még egyet üttök iám. Három markos legény fogta, amint ott fetrengett a padozaton, a negyedik jó hajlós suhanggab mérte rá az olvasatlan tizenkettőt. Az ötödik ember, a görbécske hátú Sup tanár, ott ült vele szemben, egy karos székben és kényelmesen szíttá a szivarát. — Hogy kik vagyunk ? Hiszen kérdés nélkül is eltalálhatta volna, hogy mi az általa kihívott párbajfél vagyunk. Inasát mindenekelőtt lefegyverezve, harczképtelenné tettük. — Ott fekszik, megkötözve a szomszéd szobában. — Gyilkosok! haramiák! — Ha nyugodtan nem viseli magát, azt a tizenkettőt megtoldják tetszés szerinti numerussal; máskülönben bemutatom önnek tisztességes szövetséges társaimat: a ki a lábait fogja, az kovács a Schuppert. czégnél, va steril et szállít, pompás marok! A fejét fogó dunaparti napszámos; egy méter mázsa búzával csak úgy labdázik, mint ön egy almával. — Megöllek! — Dehogy öl! — Gondoskodtam markos szövetségesekről, miután megkaptam hadüzenetét. Mi a párbaj ? A testi erőnek, a furfangnak és férfiúi képességeknek csatája, verekedés a magánosok között. Aki erősebb, ügyesebb, az a hatalmasabb. — Oh. nyomorait! — Csend! Ön legyőzője előtt áll. jobban mondva fekszik.
