Eger - hetilap, 1889
1889-04-30 / 18. szám
142 botránkozának azon, hogy nekik ez úttal az Ur Krisztus — a régi jó szokás ellenére, — magyarul merészel föltámadni, s elhatározták, hogy az eljárás ellen tüntetni fognak. A demonstrácziót azzal kezdték, hogy midőn az ünnepre a templomba gyülekezvén, biztos tudomására jutottak, hogy a feltá- niadási szertartás csakugyan magyarul fog végbemenni, számosán tüntetőleg elhagyták a templomot, közöttük vezérsorban a községi elöljárók, kik pedig, a régi bíróval együtt a föltámadás ünnepéhez szertartási szolgálattételre voltak kijelölve. A többi lakosok, akik nem távoztak haza, részint a templom környékét állták körül, részint a templomban foglaltak állást, — köztük nagy számú nők, — kik aztán itt azzal kezdték el a botrányt, hogy midőn a kántor a káplán kitonácziójára, több hívekkel egyetemben, magyarul folytatta a feltámadási éneket, — ez utóbbiak, éktelen sipitozással igyekezve elnyomni a magyar híveket, svábul ordítozták ugyanazt, s folytatták féktelenül az egész körmenet alatt, minek folytán a beállott zűrzavar és botrány tetőpontra hágott, melyet immár a végletekig fokozott két dühödt svábnak, valami Viz érnék és Burghardnak ama példátlan vakmerősége, hogy gyermekeikről, kik mint ministrán- sok, az isteniszolgálatnál segédkeztek, a kariugeket és egyházi öltözeteket, fékvesztett szitkozódások közben, saját kezeikkel tépték le, mig ezalatt más dühös svábok, különösen vén asszonyok, az egyházi funkcziójában működő káplánt nem szűntek meg a körmenet alatt folytonosan inszultálni, egyházi ruháinak szegélyét letaposni, gunyszavakkal illetni stb. A botrány megszüntetésére, a rakonczátlanok rögtönös megfékezésére, s a rend helyreállítására annál kevésbbé lehetett gondolni, miután a botrányos tüntetés főkolomposai legnagyobbrészt magok a községi elöljárók voltak. Midőn a feltámadási körmenet s szertartás, folyton növekvő izgalom s botrány közt nagy nehezen véget ért, valamennyi jelenvolt nép mind a templom feljárata elé gyülekezett azon gonosz szándékkal, hogy majd a kijövő káplánon fogja bosszúját kitölteni. A káplán azonban, jó embereinek tanácsára, — kik végletektől tartottak, — mellékajtón távozott a templomból. Alig ült azonban kocsijára, midőn a csőcselékhad, mely távozását észrevette, utána rohant, s éktelen szitkok közt kövekkel dobálta meg. Eközben érkezett meg a csendőrjárat, melynek erélyes közbelépése aztán hamarosan véget vetett a botrány tovább folytatásának. Az őrsvezető azután futólagos vizsgálatot tartva, följegyezte a főkolomposok neveit, hozzácsatolva azokéifc is, kik a káplán úr jelentése folytán az isteni szolgálatot botrányos maguk- viselete, s inszultus által nagyobb mértékben zavarták. A szomorú eset óta, a hivatalosan beérkezett jelentések alapján, a vizsgálatot Maczki Emil központi főszolgabíró ismert éré lyességgel vezeti, s mire e sorok napvilágot látnak, valószínűAz „EGER“ tárczája. Reggel. (Az egri fő-gymn. „Vitkovics-kör“ által jutalmazott pályamunka.*) Jelige: Kiderül a vidék, Színe, illata, hangja feléled. Arany J. A szép eget elfödi hajnali fény, Még csillog a harmat a fű tetején, A csillagok ezre leszáll, azután, Feltűnik a nap ragyogó kocsiján. Szétnéz mosolyogva, a földet, eget Elönti sugárival és meleget Áraszt; felüdül szaporán a világ: Vigabb a madár, kecsesebb a virág . . . Visszhangzik a daltól a sűrű berek. Bús fülmile párja után kesereg, Nyögdécsel a gerlicze, a csalogány Párját csalogatva dalolgat ... a hány. *) Az egri főgymn. „Vitkovies-kör“-nek f. é. apr. hó 28-án tartott záró- gyűlésén szavalta szerző. leg be is fejezte, s fölterjesztette azt bünfenyitő eljárás végett az egri kir. ügyészségnek. Úgy halljuk, hogy a főkolomposok közöl többen az előzetes vizsgálat folyamán, nemhogy bünbánólag, de hetykén, sőt egyenesen kihivólag viselkedtek. Távul legyen tőlünk a bünfenyitő eljárásnak prejudikálni, de meg vagyunk győződve, hogy a sváb vitézek el fogják venni méltó, szigorú büntetésöket, amiből aztán megtanulhatják, hogy ha a magyar nemzet, s a magyar földesurak jó voltából a magyar hazában magyar földet bírnak, s magyar kenyeret esznek, szent kötelességüknek tartsák magyar hazafiakká lenniük, s a magyar hazát és nyelvet megbecsülniük! Ha pedig ez nem tetszik, fel is ut, le is ut, bátran visszatérhetnek Nagy Svábországba — a marasztalástól. Valóban csudálkoznunk is kell ez elszomorító inczidensen, épen a koinpolti nép részéről, mely, amint mi ismerjük őt, értelmi fejlődése, munkássága, s erkölcsi magatartása által a nép köréből eléggé szembetünőleg kiemelkedik; mely a magyarosodás terén is úgy szólván valamennyi idegen ajkú községeink között a legjobb példával ment elül, annyira, hogy mai napság már egy lélek sincs Kompolton, aki magyarul ne tudna, vagy legalább ne értene. Itt tehát nem az összes lakosságnak a magyarság elleni ellenszenvében, hanem másban kell a bajnak gyökereznie. Azt jól tudjuk, hogy van köztük néhány inkarnátus kolom- pos, kik a nemzetiségi kérdést szeretnék saját önző, piszkos czél- jaikra kihasználni. Hallottuk már egy ízben, hogy mikor ugyancsak a föntemlitett káplán arra hívta föl az iskolás gyermekeket, hogy őt találkozáskor a szokásos népies üdvözlettel: „Dicsértessék a Krisztus!“ — magyarul köszöntsék, s a fiuk a figyelmeztetésnek szót fogadtak, — amint ezt egy főkolompos egy alkalommal meghallotta, dühösen ráförmedt a megrémült gyermekekre, hogy, ha még egyszer magyarul hallja őket köszönteni, kitekeri a nyakukat. Áz ilyen „hét sváb egy egy nyúl ellen“-féle vitézeknek jó lesz elébb — legalább képletileg — kitekerni a nyakukat. Volt-é a botrány fölidézésében az egyházi személy részéről is netalán valamelyes mulasztásnak, tévedésnek, vagy tapintatlanságnak némi része? — nem tudjuk; de nem is tartozván hozzánk, nem is kutatjuk. Az egyházmegyei hatóság tudni fogja a bajt, a várható legnagyobb tapintattal elintézni. De egyet nem hagyhatunk említés nélkül. Régi tapasztalás és igazság az, hogy a magyarosítás ügyében, a nemzetiségekkel szemben, erőszakoskodással nemcsak hogy semmire sem megyünk, de jóval többet ártunk az ügynek, semmint használunk. Ez az a legkényesebb politikai kérdés, mely a legnagyobb óvatosságot, szelídséget, engedékenységet, türelmet, szivjóságot, s mindenek fölött a legnagyobb tapintatot igényli. A hús vizű csermelyek oly vidoran Szökdelnek a medrek ölében alant, Forrás zug a szikla tövébe’ vadon, Hab habra tolúl a futó folyamon. A kis bogarak palotájok előtt Üdvözlik az égi királyt; a mezőn Száll a piczi méh, a virág-sereget Felkölti kilopva előbb szivüket. Könnyű furulyát vesz a pásztor elő, S hangjára feléled a tarka mező; Nyáját a tilosból a rétre veri, Öt szive babája után tereli . . . Ménes, gulya jár a mezőben, imár Cseng-bong a kolomp ; a pacsirta kiszáll Kis fészkibül és az egekbe röpül, És ott piczi szive imára hévül. Isten, ki a semmibül oly remeken Alkottad a földet, a mennyet; ezen Szép reggelen íme a nap küszöbén A porba borulva köszöntelek én. Dömötör György.
