Eger - hetilap, 1888
1888-12-25 / 52. szám
414 nes években Szolnok mellett, Nagy-Abonyban lakott, hihetőleg szüleinél. Innét rándult be koronkint a fővárosba, közénk: az akkori sajtó fiatal munkásai közé, s ilyenkor mindig meglepett egy- egy szép magyar dallal bennünket, miket Patikárus Ferkó, meg Sárközy Ferkó nyomban eltanultak, s másnap már egész Budapest énekelte azokat — sőt egy-kettő még a — siplá dákba, vulgo: verklikbe is belekerült. Nemes versenytársa volt a fiatal Simon- fi'ynak a népdalok szerzésében, Nyizsnyay Gusztáv, egri születésű földink, ki azon időben gitár-mester volt a fővárosban. Nyizsnyay Gusztáv volt az egyedüli, ki a gitárnak, ennek a régi jó melánkólikus, holdvilágos estékre való hangszernek, melyet ő maga valóban mesterileg kezelt. — nimbuszát a fővárosi hölgyek körében néhány évig még főn tudta tartani. Nyizsnyai Gusztáv derék földink is szerzett néhány kiváló magyar dalt. melyek szintén maradandó becscsel bírnak Egyéb zeneszerzeményei közöl, az akkori időben rendkívül kedvelt, és széltiben elterjedt, Honvé d-q u a d r i 11 e" (franczia-négyes) és Sárossy Gyula Midőn anyám keblén viselt még“ ez. költeményére szerzett műdala emelkedtek ki különösebben. Nyizsnyay G. ki még az ötvenes évek elején elszakadt szülővárosától, s Budapesten, később Hódmezővásárhelyen lakott, — azontúl csak egyetlen egyszer fordult meg szülővárosában, Egerben, a hatvanas évek elején, midőn itt — na- gyon gyöngén pártolt — gitár-hangversenyt adott. E miatt kissé borús kedélyhangulattal hagyta el szeretett szülőföldjét, s nem is látta többé soha. Hamvai ott feküsznek a hódmezővásárhelyi temetőben! — De hogy Simonffy Kálmánhoz visszatérjünk, — e derék dalköltőnk csak dilettáns zenész volt; dalai tehát nem a művész geniejéből, hanem költői lelke ihletéből fakadtak. S innét van, hogy szívből jővén, szívhez szóltak.“ De azért természetes finom zene-érzéke s Ízlése, gyakorlati zene-ismeretei, s helyes, tapintatos ítélete, méltó helyet biztosítottak számára ama kevés jeleseink között, kik a magyar zene-művészet, s zenekultúra előfejlesztésén kiválóképen fáradoztak. Különösen a magyarországi dalárdák elhaladásainak ügye képezte Simonffy Kálmán zenészeti törekvéseinek egyik legkedveltebb ágát, s főleg mióta az országos magyar dalárszövetség létrejött, s a magyarországi dalárversenyek megindultak, Simontfy Kálmán mindezekben nemcsak mindenkor buzgó részt vett, de neve a szövetség központi tisztikarában, s a dalversenyek alkalmával a jury tagjainak sorában mindig ott diszlett. — Simonffy Kálmán az utóbbi években a kataszternél viselt előkelőbb hivatali állást, s az egri kataszteri kerület is működése körébe esvén, többször meglátogatá városunkat. Ily alkalommal mindig meglátogatta e sorok íróját, ifjúkori barátját, s jól esett lelkének a viszontagságos múltak érdekes képeit fölidézni, azokon elmerengeni. Egy időben országos képviselő is volt. Az utóbbi években tartósan betegeskedett, s baja annyira súlyosait, hogy elméjét is megtámadta annyira, hogy pár hét előtt a lipótmezei elmegyógyintézetbe kellett elszállítani, hol-------------------------------—-----a ztán szenvedéseitől csakhamar megszabadította a jótékony halál. Özvegyén Koller Gizela úrnőn kívül két fia, s egy leánya gyászolják az elhunyt derék hazafit. — Gyászrovat. Paur Iván, a Széchenyi grófi család levéltárosa, érdemes régiségtudósunk, f. hó 17-én Sopronban, 83 éves korában elhunyt. — Thun Leó gróf, volt osztrák miniszter, f. hó 17-én 77 éves korában Bécsben elhalálozott. Thun Leo, mint megcsontosodott osztrák, egyike volt Magyarország, s az osztrákmagyar dualizmus legengesztelhetetlenebb elleneinek. Az ötvenes években, mint osztrák vallás és közoktatásügyi miniszter két nevezetes intézménynyel tette nevét emlékezetessé; az egyik ez 1855-iki konkordátum a római kúriával; a másik az 1859-iki császári pátens a magyar protestáns egyház ellen. Tinin minisztersége alatt vette kezdetét s folyt néhány évig tüzzel-vassal a magyar középiskolák ge r mani zálása is. Ekkor árasztották el iskoláinkat a német és cseh tudós professzorok, hogy bennünket — a maguk módja szerint — civilizáljanak. — Thun gróf mind végig kedvelt ember maradt az udvarnál. Király ő felsége is gyakran érintkezett vele, sőt halála előtt, pénteken is kihallgatáson volt ő felségénél. — Zsigmo ndy Vilmos, az Európa, szerte ismert kitűnő bányamérnök, a margitszigeti, budapesti, » még több számosak közt az egri Sinkovicsféle — artézi kutak készítője, — országos képviselő, stb. élete 67-ik évében, f. hó 2I-én Budapesten elhunyt. — Iparhatósági megbízottakul 1889-ik évre az 1884. évi XVII. t. ez. értelmében megválasztattak : Strausz Károly, Sebes- tény István, Szabó Sándor, Kormos Gyula, Buday László, Ruzsin Ottó, Keller József, Gallovich Ignácz, Stuber Alajos, Zeleznik István, Simon János, Markasóly Vilmos, Gáhi Ferdinand, Lang László, Koch István, Hám Lajos, Pokk Károly, Elek János, Polacsek Ferdinand. Berzi László. — Az állandó színház közgyűlése f. hó 21-én a város közháza termében tartatván meg, — ez alkalommal tekintettel arra, hogy a tagok csekély számban voltak jelen, a közgyűlés érdemleges tárgyalásba belemenni nem akart, hanem egy szőkébb körit bizottságot bízott meg, hogy egy legközelebb összehivandó közgyűlésre a további teendőkre vonatkozólag javaslatot adjon; különösen kimerítő jelentést, illetőleg számadást terjeszszen elő. az állandó színház javára aláirt összegek mikénti kezelése és meny- nyiségéről, hogy e tekintetben a nagy közönséggel szemben leszámolni lehessen. — Zola Emil legújabb regénye. Az „Egyetemes Regénytár“ IV. évf. 7—8 kötete Zola „Álom“ czimü regényét hozza. — A már II. kiadást ért csupán kiváló magyar irók elbeszéléseiből összeállított Mikszáth 1889. évi Almanachja után, a modern franczia regényirodalom egyik legújabb és legkiválóbb terméke. Az „Álom“ csak alig néhány héttel ezelőtt jelent meg Párizsban s Zola e müvével fényesen czáfolja azokat, kik csodás tehetségét azzal • — — . -i ____.. ----------- n Sze meimet fölemeltem, és — soha sem fogom feledni azt a jelenetet, mely elém tárult. — A füst nagyobbrészt eloszlott, s mint egy dicsfelhő állapodott meg, valami húsz lábnyi magasságban az erőd fölött. Az átlátszó, kékes gőzben, megrongált mell- védeik mögött egyszerre láthatók lőnek az orosz gránátosok, lövésre kész fegyvereikkel, mozdulatlanul, némán, miként szobrok. Még most is úgy tetszik nekem, mintha minden egyes katonát látnék, bal szemét rám meresztve, a jobb szemével czélozva. Egy sáncz mögött látható volt egy tüzér, égő kanóczczal kezében. Hideg verejték futott végig rajtam, s biztos voltam benne, hogy utolsó órám ütött. „Most kezdődik a táncz! — kiáltott századosom. — Szervusz!“ — Ezek voltak utolsó szavai. Benn az erdőben riadót doboltak; láttam, amint a fegyverek felénk irányultak, — most egy iszonyú recscsenés következett, melyet orditás és jaj kiáltások követtek. Fölnyitottam szemeimet, csodálkozva, hogy még életben vagyok. Az erőd ismét fiistgo- molyba borult; én halottak-, és sebesültektől valék körülvéve. Századosom elterülve feküdt lábaimnál, fejét egy golyó szétzúzta. Vére befecskendezte ruhámat. Századomból csak hat ember s én valánk még épségben. E vérfürdőre a merevség egy pillanata következett. Az ezredes, kalapját kardja hegyére szúrva, első ugrott a mellvédre, fölkiáltva: „Éljen a császár!“ Mindnyájan követték őt, kik még életben voltak, hasonlag kiáltva: „Vive l’empereur!“ — Alig emlékszem már, mi történt ezután. Beugráltunk az erődbe, hogyan? — bizony nem tudom. Ember ember ellen küzdött, de oly sűrű füstben, hogy egyik se látta a másikat. . Azt hiszem, magam is erősen verekedtem, mert kardomról csörgött a vér. Ekkor hallóin a kiáltást: „Győzelem! Győzelem!“ — s amint a füst kissé eloszlott, nem láttam egyebet vérnél és hulláknál, melyek a talajt egészen elborították. Mindenekfölött az ágyúk valónak hullákkal megrakva. Mintegy kétszáz franczia harezos mozgott ott minden rend nélkül egybevegyülve; puskáikat töltve, vagy szuronyaikról a vért törülve. Tizenegy oroszkatona-fogoly volt kezeik közt. Az ezredes ott feküdt egy szétzúzott töltényrakaszon, erősen vérezve. Néhány katona forgolódott körűié. Oda léptem eléje. „Hol van a legidősb kapitány?“ — kérdé egy sergeanttól. Ez kifeiezésteljesen vonogatta a vállát. „Es a legidősebb hadnagy?“ — „Itt, ez az ur, a ki tegnap érkezett az ezredhez!“ — válaszolt a sergeant nyugodtan. Az ezredes keserűn mosolygott. „Nos hát uram, most már ön az ezredparancsnok. Torlaszoltassa el rögtön a mellékutat, mert az ellenség túlnyomó; de csakhamar kapni fog ön elegendő segítséget. — Ezredes ur, — mondám részvéttel, — ön súlyosan meg van sebesülve! — Kampe ez, barátom! — válaszolt elhaló mosolylyal. — de az erőd be van véve. (Francziából.) 1
