Eger - hetilap, 1888
1888-11-20 / 47. szám
47-ik szám. 27-ik év-folyam 1888. November 20-án. Előfizetési dij: Egész evre . 5 frt — ki Félévre . . 2 „ 50 Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — „ 12 „ EGER, Hirdetésekért minden 3 hasábozoit petil sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilltérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Vandalismus. Vandalismus!.. Istenemre mondom, ez még nagyon szolid kifejezés ama vérlázitő, botrányos és gyalázatos üzelmek jellemzésére, melyeknek városunkban, fökép a legnagyobb magyar: Széchenyiről nevezett fóutczán, pár év óta szemtanúi vagyunk. Ha a történelem a Vandalismus szóval bélyegezte meg a betörő barbár népek ama féktelen eljárását, melylyel a leigá- zott, műveltebb népek remek műemlékeit durva kézzel, s még durvább érzéssel szétrombolni, elpusztítani nem iszonyodtak: akkor a „barbár“ epitheton, s a „Vandalismus“ jelző alig jellemezhetik a műveltnek nevezett XIX. században a mi egri népünk bárdolatlan tömegét s illetve annak qualifikálhatatlan amaz eljárását, melylyel, főkép a Széchenyi-utczában, az újabban épült, vagy renovált, s külsejükre nézve nemesebb ízlésre s csínra valló házakat, féktelen vad orgiával, s még a vadállaténál is alább- való lelketlenséggel s brutalitással rombolja, ékteleniti s csúfítja. Hivatkozzam-e példákra? Ott van a dr. Schwartz Dávid gyakorló orvos háza, melyet Lejtényi állami főmérnök egy, ezer esztendős, rozoga épület helyén, kiváló elegancziával és ízléssel építtetett, s mely — különös szerencsére! — egy hasonló nemes ízlésű, vagyonos, és passionátus birtokos, dr. Schwartz Dávid orvos birtokába került, ki nemcsak szenvedélyes gonddal ápolja, hanem még fokozott Ízléssel is törekszik szépíteni fő- utczánk, sőt városunk emez egyik legcsinosabb, s legjobb Ízléssel készült épületét. S mit miveit ezzel évek során át az egri barbár tömeg? Talán csak annyit, hogy több Ízben festékkel bemázolta, sártömegekkel bemocskolta, s minden kigondolható módon neszennyezte? Ó nem! Ezzel a durva barbár hősiesség nem elégedett meg, hanem levagdalta a párkányzatokat, istentelen kezekkel letördöste a külső diszitményeket! S talán csak egy ízben? Dehogy! Számát se lehetne megmondani, hogy hányszor; szóval: akárhányszor javíttatta ki a derék háztulajdonos bámulatra méltó türelme a vandál rombolásokat, — pár nap múlva már ismét arra a vérlázitő tapasztalásra kellett ébrednie, hogy háza újból, s még nagyobb mértékben el van éktelenitve! Nem kisebb mértékben volt ilyetén barbár üldözéseknek kitéve Juhász Sándor városi pénztáros polgártársunk. Nem volt elég rá nézve azon érzékeny anyagi csapás, hogy egy borzasztó tűzvész a főutczai házát csaknem teljesen elpusztította, hanem még az kellett hozzá, hogy midőn e házát tetemes költséggel újra építtette, s szintén nemes Ízlésű külső csínnal látta el, — akkor neki fordult az egri Vandalismus, és hosszú időn át űzte rajta lelketlen garázdálkodásait, úgy annyira, hogy bárhányszor ta- taroztatta is ki a házigazda csudás türelme a házán elkövetett éktelen rombolásokat, — pár nap múlva ismét újabb, sőt nagyobb mérvű pusztításokat kellett háza külsején tapasztalnia. Menjünk-e tovább? Wahl Ferenez, ez a derék, egyszerű, fiatal iparos polgártársunk, évek óta folytatott szorgalmas munkássága után nagy önmegtagadással s példaszerű takarékossággal összegyűjtött filléreit áldozta arra, hogy városunk fő-utezáját egy, a modern építkezési igényeknek, s a jó és nemes Ízlésnek teljesen megfelelő uj, díszes épülettel gazdagítsa. S mi volt a legelső öröme és gyönyörűsége belőle? Az,‘ hogy jóformán alig készült el gondos csínnal a derék épület külseje, — már pár nap múlva a legvér- lázitóbb rombolásokat és éktelenségeket követte el rajta az egri vandalizmus! — Egy cseppet se csudálkozunk rajta, hogy a házigazda — mint tőle magától értesültünk, — méltó elkeseredésében megfogadta, hogy biz ő nem javíttatja ki az éktelen rombolásokat. Ha az egrieknek így jobban tetszik, — miután nem tudják megvédelmezni, — hát gyönyörködjenek igy benne! Mit szóljunk például ahhoz, hogy főgymnásiumunk csak imént nagy költséggel fölépített diszes tornahelyiségének „kacsaparti“ homlokzata folytonosan ki van téve az egri romboló vitézek rakon- czátlanságainak, és alig van rá eset, hogy sérülés nélkül állana? De ez még csekélység ahhoz képest, hogy az egri parittyázó vitézek rendszerint e tájon tartják lövészeti gyakorlataikat, s czél- tábláik a főgyrnn. muzeum ablakai, melyeken keresztül már nem egy ízben okoztak tetemes kárt az ablakon beröpitett kövekkel. Idézhetnénk még több, s közelebbi példákat is, de azt hisz- szük ennyi is elég belőlük, az itteni gyalázatos és tűrhetetlen állapotok kellő illustrácziójára. S most e mélyen botránkoztató állapotokkal szemben mindenek előtt két kérdés merül föl előttünk: Hol keressük e tűrhetetlen baj okát; s vájjon hát lehetetlen-é azon segíteni ? Az első kérdésre nagyon egyszerű a felelet. A baj oka első sorban, s mondhatnék: csaknem kizárólag nyomorúságos rendőrségi viszonyainkban rejlik. Tapasztalásból, és statisztikai adatokból tudjuk, hogy nincs széles Magyarországon város, hasonló számarányú lakossággal, melynek — hogy erősebb epithetonokat ne használjunk, — fogyatékosabb s szegényebb rendőrségi apparátusa volna, mint Egernek. Hiszen ma már Gyöngyös városának is vannak ügyes, élelmes konstáblerei; — s ha a bpesti rendőrség tagjait az ottani élcz- lapok nap-nap után gúnyolják a már országszerte ismert jellemző „András bácsi“ névvel: ugyan minek neveznék el a mi jeles egri rendőrközegeinket, ha történetesen oda kölcsönöznők őket irmagul — a fővárosnak ? mustráljunk? No jó! Az egri policzia philantropjai kedvéért azt is megteszszük. Nem épen régen történt, hogy városunk rendőrségének feje szigorú parancsolatban doboltatta ki, hogy akik éjjel a lakosok nyugalmát éktelen dalolásaikkal háborítják, befogatandók, s szigorúan büntetendők. Alig pár nap múlva, egy éjjel hazamenőben hallom, hogy a fő-uteza vége felől éktelen orditozással közeledik egy jól beállított magyar. Csakhamar beérek két fegyveres egri „Andrást.“ Megszólítom őket. „Mért nem fordulnak vissza, s fogják be azt az ordítozó betyárt? Hát nem tudják a főkapitányul' szigorú rendeletét?“ — „Majd befogjuk uram — válaszolák András urék, — csak hadd érjen utói bennünket!“ S azzal szép csöndesen ballagtak tovább, hogy a részeg korhely valahogyan utói ne érje, mert még az találná őket befogni. Egy jó barátom — beszélte a múlt napokban, — a kapuját festette, s nehogy az uteza-suhanezok az uj festést éjjel gaz negéddel elmázolják, megkérte a városi rendőrközegeket, — j ó áldomás Ígérte mellett. — hogy éjjeli czirkálásaik közben legyenek egy kis gonddal és figyelemmel a kapura, nehogy a festést elmázolják. — András bácsiék szentül meg is Ígérték s erősen köpték a markukat, hogy a kapura még a légy se fog rá- szállani, úgy megőrzik. — Meg is őrizték. Más nap reggel három tenyér teljes nyoma volt a kapu festésen látható, mind a tizenöt ujj nyomával egyetemben — a házigazda s a járókelők nagy gyönyörűségére. Azt hiszszük, ebből az illustráczióból is elég ennyi.
