Eger - hetilap, 1888
1888-11-06 / 45. szám
356 alkotásu, ideges, beteges nő visszarettentő, mert méltán aggódha- tik, hogy majd egész élete panasz, köny, fájdalom, görcsök, orvos, fürdő s efféle keserűségek között foly le. Az okos férfi szemében a leánynak legértékesebb hozománya: egészséges, üde énje. A gondos szülők tehát arra törekedjenek mindenekelőtt, hogy jó egészséggel „stafirozzák“ ki kedves leányukat. Magyarországon a nők, alig hogy felcseperedtek, férjhez mennek. Kétszer annyi leány megy férjhez 20-ik éve előtt nálunk, mint Ausztriában. Pesten 1870-ben a népszámlálás alkalmával 15 éves menyecskét 14-et Írtak össze. Ennek a korai házasságnak is megvan az egészségi hátránya, amit a magyar nők későbben megszenvednek. És meg vau a nagy kára a divattá fejlődő menyegző utáni utazásnak is. Kérdezzék csak a nők az orvosokat az ilyen utazások következményeiről s alig bocsájtják többé az uj házasokat gyorsvonatra, Svájczba, Tirolba, Olaszországba, Parisba. Irodalom és művészet. Almanach. Almanach az 1889. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regény- tál’ IV. évfolyam V. VI. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ara diszkötésben 1 írt. Magyar könyv — idegen czimmel! Mi ez'? kérdeztük sokan, mikor tavaly ilyenkor egy díszes kötésit könyvet vettünk a kezünkbe. Ma már nem idegen többé ez a czim és nincs is már az az ódonszerii hatása, mely a mai magyar irodalomnak egy még félig-meddig kezdetleges korára emlékeztetett. A múlt évi Almanachban tizennégy magyar iró mutatta be magát egy csoportban a közönségnek, és hódította meg tősgyökeres eredetiségével az olvasókat. A kétség, mely akkor fölmerülhetett, hogy lesz-e az Almanachnak folytatása, bizonyossága vált, közkeletűvé lett az ódon czim, s ma barátságosan, mint nyájas ismerős int felénk az uj könyv csinos borítékának arany-betűiből. A magyar irók csoportja, meiy az első Almanachban a közönség elé kilépett, derék munkát végzett. Megmutatták az irók, hogy mennyi eredetiség, mennyi változatosság van müveikben, mily nagy, kimeríthetetlen anyagot szolgáltat az Írói megfigyelésre, feldolgozásra a mi saját honi talajunk, társadalmunk is, és már csak a magok irói talentumával is bizonyságát adták a magyar föld termékeny voltának. A szerencsés gondolat, mely az Almanach kiadóiban támadt, hogy a régi és idegen czim kalapja alá az uj és eredeti írókat egybegyüjtsék, nemcsak jó eszme, de szerencsés tett is volt. Nyomban megnyerte az egész magyar olvasóközönséget, legyen elég azt a körülményt említenünk, hogy 6000, mondd: hatezer példány kelt el belőle, a mi annyit jelent, mint a külföldön hatvanezer, — s mostantól fogva már az Almanachnak hosszú életet, az évek beláthatatlan sorát lehet jósolni. És az 1889-es évszámot viselő Almanach szerencsés folytatása a tavalyinak. Ebben is diszes névsorával találkozunk legjobb elbeszélőinknek, kiket ismét Mikszáth Kálmán mutat be humoros előszóban, mint szerkesztő. Tizenkét elbeszélés sorakozik egymás után a kötetben. Legelői találjuk, mint illik, ismét Jókai Mórt, a tollforgató czéli atyamesterét, egy csodálatosan megkapó elbeszéléssel : „A pusztai rózsa“ czimüvel. Nincs magyar olvasó, a ki Jókait ne ismerné, és mégis alig lesz egy, a kit bámuló meglepetésre ne ragadna, e nehány lap olvastán, a koszorús iró zsenije, az elbeszélésnek az a lebilincselő bája, a drámaiságnak az a megrázó ereje, melylyel a szemcsésen letűnt betyár-romantika korszakát még egy végső fénysugárral aranyozza be. Tárgyát néhány sorban elmondani csak az ö páratlanul gazdag, festői nyelvén lehetne. Olvasni kell az egészet. Csak azt mondhatjuk még róla, hogy ez az elbeszélés maga is reávonhatja az osztatlan figyelmet az Almauachra. A kötet további tartalmának ismertetésében említjük először is régibb Íróinkat: Vadnai Károlyt, Bérezik Árpádot, Tolnai Lajost, Agai Adolfot. Vadnai, az előkelő novellista, az asszonyi szív pszikliológiáját tárja elénk „A vörös-keresztes asszony“ czimü elbeszélés két nő-alakjában, ugyanegy férfi két hitvesében, kik közül az egyiket nem szerette és elűzte, a másik pedig őt nem szereti és hagyja el veszedelmes betegségében, mig a szerető és önzetlen nő egy vörös-keresztes ápolónő képében, híven gondozza utolsó perezéig. Bérezik Árpád, a családi élet humoros kedvű festője, „A pipa“ czim alatt beszéli el egy öreg ur nevettető és mégis megható lemondását — hosszas liarcz után — a pipáról. Tolnai Lajos „A boldogság előtt“ czimü elbeszélése erős drámai vonásokkal rajzol egy szerencsétlen asszonyt, kit mindenki elhagyott, miután könnyelműségében maga hagyta el magát, boldogtalanná téve még halála után is és szintén a halálba kergetve tulajdon gyermekét. Ágai Adolf, az örökös tréfálózó, „A Violka Verá“-ban tragédiát beszél el, egy szegény megvetett, gúnyolt, elzüllött, vörös-hajú leány tragédiáját, kit az apja peezér-mester- sége és a nyomor egész életében átokként sújt. Az ifjabb irói nemzedéket Tóth Béla, Rákosi Viktor, Sebők Zsigmond és Bársony István képviselik. Tóth Béla „Fatiná“-ban egy egyiptomi leány bűbájos szerelmét festi, ragyogó tollal irva le egy nílusi utazást; Rákosi Viktor pedig olaszországi emlékeiből mutatja be „Sparadrap“-ban egy vásári csodaember kabinet-alakját, kit az élelmes vállalkozó az utolsó csepp véréig kizsákmányol, mig a családja, melyen a szerencsétlen „csontvázember“ a maga keresményével segiteni vél, otthon átkozza. Sebők Zsigmond mély lélektani megfigyeléssel ir le „Anná“-ban egy boldogtalan gyermeket, kinek sanyarú élete abban telik, hogy egy gonosz és bősz apa és a nyomor kínzásai közt kisebb testvéreiről a szenvedők koránérett okosságával gondoskodik. Bársony István, ki a „Szabad ég alatt“ czimü kötetével oly általános elismerést vívott ki érdem-csillag, kezében kivont rozsdafoltos kard, övében pisztoly, a község háza előtt közvetlen a görnyedt, tisztes ősz, levett kalappal. A hold sugarak, hol a katonák szuronyain, hol a szép fiatal fogoly bogársötét haján, hol a tiszt kardlapján, hol a biró tisztes kopasz homlokán törődtek meg. A fenti kérdések után a tiszt gondolkodni látszott s kardját földre eresztve, hegyével a porondot karczolta, majd mintegy hevesebb belső indulattól tüzelve jobbra-balra hajtogatta pengéjét. Vannak egyének, kik gondolataikat és heves felindulásaikat, ha akarnák se tudnák elpalástolni, önfeledt pillanataikban, midőn a képzelem röpte, az ész töprengése, a szív magasztos vagy alacsony érzelmei kitükröződnek arezukon, elárulják azt, hogy bár tagjaik mozdulatlanok, nyelvök nyugton pihen a szájpadlásához tapadta», de mégis beszélnek, hevülnek, éreznek, elmélkednek. Ilyen volt a kokárdások vezető tisztje is. Mondhatni, gyermek volt még, de férfi erőt hordott karjában, szivében. Á fran- czia vér felpezsdült ereiben, mikor az első ágyúszó megdördült a Bastille ostroma alkalmával s mint fiatal ügyvéd az ostromlók sorába állott és ettől kezdve küzdött, harczolt, sebesülve, újra felépülve minden, változata alatt a köztársaságnak. Utóbbi időben azonban, mióta a párizsi három vadállat ezer számra szedte martalékát s nem annyira éhét, mint inkább vérengző dühét akarta kielégíteni: a tiszt szive is meghidegült annyi lelkesedéssel felkarolt ügye iránt. E tiszt neve Claude József volt. Hánykódások után egy önálló csapat vezérletével lett meghízva, avval, melyet most is vezényelt. — Biró! — törte meg a tiszt az éj néma csendjét, — még egyszer kérdem, jót áll-e foglyunk azonosságáért? Ez volt hát a küzdelem oka! ? Az ifjú ember szive megmozdult; a vérengző báni alá nem merte oktalanul odaküldeni fiatal áldozatát. A lelkiismeret szava felszólalt és ez ösztökélte arra, hogy egy jó tettel kezdje jóvá tenni azt a sok rajongva hivatott vért, mit csapatai élén a földdel felitatott. — Jót állok, válaszolt a biró rendületlenül. — Akkor kövessen bennünket és tanúskodjék a luvali törvényszék előtt. Katonák, vegyétek körül a foglyokat! Vigyázz ! Indulj! Egyhangú dobpergés követte a parancsszót és a kokárdás csapat kivonult a községháza udvaráról, magával vive a nemes amazont és a tisztes öreg parasztot is. A falubeliek félve hallgatták a dob perdiilését és rettegve kandikáltak ki ablakaikból. A dobpergés alig pár perez múlva megszűnt és senki sem tudta, megállott-e a csapat, tovább ment-e, merre vette útját! Az pedig halad, kerülő utakon Laval város felé, mely Bretagne szélétől nem messze eső jókora város, hol a párizsi jóléti bizottmány egyik fiókja volt felállítva, mely méltó követője volt a főüzletnek, amennyiben naponként kevéssel csinált kisebb forgalmat emberi lehullott koponyákból. (Folyt, köv.)
