Eger - hetilap, 1888
1888-10-16 / 42. szám
234 gyártási melléktermékekkel tett kísérletek, melyek tavaly oly szép reményekkel kecsegtettek, ez idén teljes fiaskóval végződtek. A különböző talajviszonyok között alkalmazott szer sehol sem mutatta azt a hatást, melyet tavaly. Lehet, hogy valami szédelgés is volt a dologban a beküldő gyár részéről. — A franczia journalistika. A franczia időszaki sajtó rendkívüli elterjedését bizonyítja az a körülmény, hogy ez idő szerint csak magában Párisban 1648 különböző újság, napi és heti lap jelenik meg. Ezek közöl 94 politikai. 56 szépirodalmi, 66 képes lap, 16 diplomácziai vagy közgazdasági, 17 biztosítási; 63 katho- likus, 21 protestáns, 2 izraelita, 24 szabadkőműves, 27 katonai, 25 sportláp, 146 pénzügyi, 85 iparlap, 20 színházi, 84 igazságszolgáltatási, 34 hirdetési, 60 divatlap, 66 kereskedelmi, s végül 143 vegyes tartalmú. — A folyóiratok közűi irodalmi, politikai 83, orvosi és gyógyszerészi 134, képművészeti 1, technológiai 128, tudományos 71. oktatás- és növelésügyi 72, közigazgatási 34, gazdászati 43, bibliographiai 32. — A múlt évben csupán Párisban 493 újabban keletkezett ujságlappal s folyóirattal szaporodott a franczia hírlapirodalom. — A volapük nyelv föltalálója, Schleyer doktor, súlyos betegen fekszik Konstanzban. Boldog doktor! ezután már az angyalok is volapükül fognak megtanulni. — Városunkban is vau a volapük doktornak egy tántoríthatatlan hive, kit e hir kétségkívül érzékenyen fog érinteni. — A nők hajviseletéről. — Úgy a párisi akadémia, mint a nagyközönség körében élénk érdeklődés keletkezett Edmond Le Blant akad. tag azon bejelentésére, hogy az akadémia jövő negyedévi nagygyűlésén a nők hajviseletéről fog olvasni. A rendesen — már hivatalból — oly komoly ábrázatu akadémikusok arcza kérdőjellé csavarodott, a csodálkozás egy nemével néztek össze: vájjon mi nevezetest mondhat? Hiszen a nők máskülönben oly bájos és költői testének ez talán az egyedüli része, mely nem nyújt alkalmat sem fejtegetésekre, sem pedig összehasonlításokra. Legyen a dráma vagy a regény hősnője barna vagy szőke, haja szép és ezzel vége. Edmond Le Blant más véleményen volt. Ütött végre az oly nagy érdeklődéssel várt óra, és Edmond Le Blant megkezdte felolvasását, melyet a hallgatóság feszült figyelemmel kisért. De hagyjuk beszélni őt magát. „Gyakran ismételték. — kezdi felolvasását Le Blant, — hogy a gyönyörű szőkék, melyeket Giorgone, Titian és Veronese Pál festettek, barnáknak születtek. Mint a régi Róma oly sok nője, ők is ügyes elkészítésnek köszönték hajuk hamvas vagy aranyszínű ragyogását. A Marziana-köuyvtárban őrzött gyűjtemény, Nani grófné Ricettario-ja felsorolja azon vizeket és mixtúrákat, melyeket a velenczei nők használtak. Az egyházi atyák sokat Írtak az első századokban a toillette mesterségéről. A Velenczé- ben akkor divó eljárások már több századosak voltak. Cesare Vecellio 1598-ban rajzolt egy metszete egy nőt ábrázol, ki bátran ül a forró napon, fején a kalapnak csak karimájával, melyen szőkére festő vízben áztatott haja kiterítve szárad. Ép igy cselekedtek a római nők. Tertullian egy helye bizonyítja, midőn ugyanis az afrikai lelkész korának tetszelgő nőit, kik nem törődve a talpszúrással, ugyanazon kínnak tették ki magukat, kiszidja: így bemocskolják, mondja ő, azt, mit szépíteni hisznek; a gyógyszeráruk ereje elégeti a hajat, azonfelül pedig még a nap heve is kiszárítja, melynek azután kiteszik.“ Edmond Le Blant kimutatja, hogy a hamis haj viselésének szokása a legrégibb időkig visszaér. Erancziaországban különösen a nők, hajviseletökből a csáb egy ellentállhatlan eszközét csinálták. Már a régi gall nők igen ügyesek voltak a haj fésülése és festésének művészetében. Később még a haj sütése is divatba jött, és a nők ez irányban annyira mentek, hogy a nyolczadik század elején Sergius pápa bullát adott ki, melyben, „minthogy az ördög gonoszsága van bennük,“ kiátkozza mindazon asszonyokat, kik hajókat sütik vagy hullámosán viselik; nagyon valószínű azonban, hogy az akkori hölgyek nem sokat törődtek az egyház fenyegetéseivel. A tizenkettedik században a hajat két vastag, a mellre eső és a fület szabadon hagyó fonatban viselték, úgy mint azt még most is Svajcz néhány kantonjában a fiatal lányok. A tizenharmadik század vége felé erősen festették a hajat, csak a vörös szint kerülték ki, mert azon kor felfogása szerint e szint a rosszaság legbiztosabb jelének tekintették. Tényleg valamennyi azon korbeli regényben az árulót vöröshajunak írták le. A hamis haj viselése annyira ment, hogy a papok a szószékről dörögtek ellene. Ijesztették a hívőket, hogy „oly emberek haját viselik, kik talán most a pokol fenekén nyöszörögnek.“ Hiába! azért még egy fonattal sem viseltek kevesebbet. Tizennegyedik Lajos idejében annyira túloztak a hajviselést illetőleg, hogy az építészetnek módosulnia kellett. Ugyanis magasabbra és szélesebbre kellett csinálni az ajtókat. Később a hajat egészen laposan viselték, hogy azután megint tizenhatodik Lajos alatt oly hajalkotmányokat viseljenek, melyek kis hajóknak beillettek volna. Azóta mindenféleképen viselték a hajat, de olyat nem találnak, mely már nem lett volna valamikor divat, Jelenleg az a divat, hogy minden nő úgy viseli haját, mint az neki legjobban áll; bár e mellett maradnának mindig a nők ! („P. 11. E.) — Egy fül szomorú históriája. Még a múlt év elején, — irj; a Bp. H.( — beállított Fridmann Bernát bpesti ügyvédhez egy vidék atyafi: Ábrázata úgy be volt pólyázva egy fekete kendővel, bogi csak az orra hegye látszott ki. Kezében egy spirituszos üvege tartott, melyben egy emberi fül úszott. — „Mi tetszik?“ - kérdezte az ügyvéd. — „En Kilón Áron vagyok“, felelte az ide gén, nagyot sóhajtva. Aztán az asztalra tette az üveget s ig folytatta: „Lássa doktor ur, ebben az üvegben van az én ba' fülem. Spirituszba tettem, hogy kár ne essék benne. Hogy liogya került a fülem ebbe a spirituszba? Azt is elmondom. Tegnap komámmal, Rótli Fülöppel, aki előimádkozó Monostoron, összi vár, — téli verőfény, mely melegével kicsalja a bimbót és hidegével megfagyasztja azt. Sok igazság rejlik e szavakban; de azért ne essenek kétségbe, mert e szavakat leginkább költeményekben lehet olvasni, melyeket férfiak írtak. Hűtlen s hű férfiak és nők elegyes számmal találtatnak, és ha tán nők nagyobb számmal tartoznak a hűtlenek sorába, oka, mert több kellemmel bírnak; több csábnak vaunak kitéve, és gyöngébbek. A természetben is több méh s csalóka dongó környezi a rózsa kelyhét. és keblét a violának, mint a kellemetlen szagu maszlagot. Hogy hát a költemények olvasásakor, önképeikre ismerve, ne kelljeu pírul- niok, legyenek hívek egész életpályátokon elveikhez, mert elveik nőknek ép úgy lehetnek, mint férfiaknak, azokat a körülményekhez képest a körökhöz, melyekben megfordulnak, az emberekhez, kikkel társalognak, ne változtatgassák mint szélvitorlát ; de sőt keressenek magoknak rokonéivá barátokat, és legyenek hívek társaikhoz, kik minél kevesebben, de választottabbak legyenek, szemben és hát megett ugyanazok legyenek irántok, botlásaikra figyelmeztessék; érdemeiket ne magasztalják, mert amannak elmulasztása a szerencsétlenség, — emennek tevése a hízelgés köntösét viseli magán. Ezen elveknek szigorú megtartása után a hűségnek birtokában lesznek. Ha férjhez mennek, legyenek hívek férjeikhez: mert a hűtlen nő elveszti férje bizalmát, és a nő, ki nem bírja férje bizalmát, hasonló a- kormány nélküli hajóhoz, melyet a habok visznek, hánynak a szelek, mig nem örvénybe sodorják. A hűtlen nő elveszti a becsültetést, melylyel hozzá vérek és barátok viseltettek; s az ilyen nő, szépen festett koporsó. Hazafiság. Különösen lelkökre kell kötni a haza szere- 7otet s legfőkép a honi nyelv használatát, mert csak honunk nyeltén enyeleghetüuk vígan barátaink és véreink körében. Az er< madárkáját töralöcztartója czifra kalitkába zárva, nvekegő lián szerrel tanítja idegen énekre; és énekel ó, — de kedvesebb előtt mire a természet az erdő lombjai közt tanitá, — és kik értik hon édes nyelvét, és mégis álszégyenből, vagy hiúságból nén tül vagy francziául csevegnek, alábbvalók az erdei madárkán kit csak zsarnoka késztet idegen hangokra; csak a hon fők teremt elő, és a hon napja érlel; az táplálja a magyar testet az emeli a test kellemeit, azért inteni kell a gyermekeket, neho a külföld csecsebecséje inegvakitsa, idegen fénybe burkolván testet, lelkűket, ölje meg, mely drágább a testnél. Nem kell azt ban egészen oda hatni, hogy ellenszenvvel viseltessenek mint külföldi iránt, mert a szépet elleneinkben is kell becsülni, cs azt kell lelkűkbe csepegtetni, hogy a hon, s a honi legyen első és legbecsesebb előttük. Házi foglalkozásaikon kívül n az emberszólás rágalommal határos házalás, hanem a müvés és olvasás ád nemesszórakozást, élvet a fáradt léleknek. Olv sák tehát mindenekfelett a honi irodalom gyöngyeit, nem a vi nyős, sopánkodó német többnyire pajkos, szerénytelen, szemér sértő franczia müveket, mert ezek kaczérrá, szemérmetlenué tei a női keblet, midőn amazok nyafogó kegyeskedő, s alattom annál pajzánabb szivet formálnak. Nem méltó leánya e honi ki a nagy költő „Szózatát“ nem tudja. A kisdedeket tehát Ur imádsága után mindjárt arra kell tanítani: „Hazádnak rei letlenül légy hive ó magyar!“
