Eger - hetilap, 1888

1888-07-31 / 31. szám

243

gondjainak tárgya. — Az egyletnek mint ilyennek első feladata, mindnyájunk ellensége: azon ellenség ellen küzdeni, mely ellen még az istenek is hiába küzdenek. És ezen hatalom, még manap is a legerősebb pártfogója a phylloxerának.

No most kövessük t. czikkiró urat okoskodásaiban. Azt mondja: ezen néhány ember, ezen néhány vesszővel úgy sem megy sokra. Helyes; de tisztelt Uram, kinek Füzes-Abonyba kell menni, ha bizonyos idő alatt csak Kis-Tályáig ért, engedjen meg, mégis csak közelebb van a czélhoz és hamarább oda ér, mint az, ki Egerben marad. — Régi nóta ugy-e, hogy „minden kezdet nehéz!“ — Nem érdem-é tehát annak, ki tudja, hogy valakinek okvetlenül Abonyban kell megjelenni — és az Egerben valamely korcsmában tétlenül vesztegel, az útra keléstől irtózva, ha az illetőt barátságos csellel csak Kis-Tályáig is elviszi — ha épen Füzes- Abonyig nem viheti el. — Nem hozta-e azt csaknem czéljához, mert biztosra veheti, hogy az már Abonyig folytatja útját! — Tisztelt Uram, önmaga is kikel az uralkodó közöny ellen, e válságos időben, nem volt hát az első feladata az egyletnek és minden hazafinak első sorban e közönyt megtörni, és nem érdem e-é az egyletnek, ha azt sükerrel megtette!!?

Ferk Miklós.

(Vége következik.)

Anna-bál Párádon.

Párád, jul. 29. 1888.

Asszonyom! Szinte képzelem, milyen édesbús sajnálkozással hajtja fejét a kis aranyos Irénke a Kegyed vállaira, midőn a pa- rádi Anna-bállól szóló soraimat olvasni fogja.

Szegény Irén nagysám, igazán sajnálom! De látja Asszonyom, nem én vagyok oka, ha szavamra hallgat s elhiszi, mit előre megjósoltam, úgy nem szerzek oly sajnálva bánkódó perczeket első sorban az aranyos Imikének, s talán Kegyednek is Asszonyom.

Én hívtam, kértem Nagysádtokat, jöjjenek el, nem bánják meg jövetelöket, egy kedélyes vig éjét fognak átvirrasztani a Domby Rudi zenekarának gyönyörűen összhangzó játéka mellett, — s mindhiába! Az én hivó, kérő szavaimra Kegyed Asszonyom, azt válaszolta, hogy nálunk, Párádon, jól mulatni olyan ritkaság legalább is, mint Palóczországban a fehér holló! Pedig higyje el Asszonyom, tévedett, midőn ennyire tamáskodott az én jós szavaimban ; mert nemcsak a jelenlevő fiatal hölgyek és tánczosok mindnyája, hanem jó magam is 45 éves, kopaszodó életkörülményeim daczára, a legkitűnőbben mulattam a virág és zöld levél girlandokkal felékesitett tánczíeremben, mely ez éjszakán úgy nézett ki, mint a minőnek én a Mahomed által szépen ecsetelt hetedik menyországot képzelem, midőn a csábos mosolyú, bűbájos

arczú hurik egész serege veszi körül a nagy, a hatalmas Allah trón-termét.

Ne Ítéljen meg Asszonyom, ha ily poetikus hangulatra ragadtatom e sorok Írásánál, mert valóban nem lenne csoda, ha megfásúlt agglegényi szivem lángra lobanna és (talán a Kegyed mulattatására) még Apolló hangszeréhez is hozzá nyúlnék avatatlan kezeimmel, megpengetni rajta a szerelemnek bűbájos hangot adó húrjait.

Es most, mintha csak hallanám az aranyos Irénke szájából, hogy: „bolondos is az a Zsiga bácsi, még csakugyan megházasodik vénségére .... látja édes jó mamám, miért is nem mentünk el!“

S Irénkének ez utóbbi mondásában igaza van; mert egy kedves, kedélyesen vig este emlékétől fosztották meg önmagukat Asszonyom, midőn az én sok szépet Ígérő kérésemre tagadó határozatot hoztak. — A mit előre megírtam önöknek Asszonyom, az mind beteljesült, mert most is, midőn sietek Kegyeteket a pa- rádi sükerűlt Anna-bálról értesíteni (pedig már a hajnali 5 órát verte el a faluban) a czigány-zene fülbe-mászó hangjai mellett a legvidámabb hangulatban lejtik a tánczot.

A négyest mintegy 30 pár tánczolta-. íme a hölgykoszoru : Ballus Jánosné (Losonc?), Barsy Józsefné (Losoncz), Baranyi Ödönné (Bpest), Dobóczky Ignáczné (Bpest), Draskovics Dezsőné (Csongrádi. Ebenführer Gizella (Bpest), Fekete Dezsőné Irén lányával, Floré-St.anisicsné (Bpest), Flóré Annuska (Bpest), Fol- tényi Elemérné (Erzsébettér), Gulyás Jánosné (Palád), Horváth Béláné (Kecskemét), dr. Kállay Rudolfné (N.-Kálló), Keller Margit (Szőrősi-puszta Nógrádm.), Komáromy Jánosné (Halmi), Körmendy Imréné (Bpest), dr. Losteiner Károlyné, Losteiner Ida (Kompolt), Medveczky Mariska (Kőkút), Mikolay Béláné (Orosháza), Németh Albertné lányával Gizellával (Csász), Orosz Endréné (Debreczen), br. Percnyi Jánosné (N.-Szőllős), Remenyik Mariska, Szlavik Istvánná (Soroksár), Szabó Janka (Alberti-Irsa). TorkosLászlóné (Kőkút), Zierek-Kralovánszky Jolán (Nyíregyháza), stb.

Oly distinguált közönség volt ez, minőt Párád egyhamar nem igen látott, s csak azt sajnálom, hogy a hölgyek ez élő koszorújában Kegyedet Asszonyom és a kis Irént nem láthattam. A vendéglői kiszolgálat szintén pompás volt, a mi meg a boldogúlt Buthy Vincze özvegyének és vendéglős társának Mezmer Károly urnák az érdeme.

Ennyit az Anna-bálról és nem többet. Ha az elhullatott virágszálak s szalagfoszlányok, melyek a bálterem parquettején maradtak, beszélni tudnának, bizonyára sok szépet elmesélnének s talán bővebben Nagysádtoknak. Es most Isten velünk.

I. Gy.

— Guillaume apó, Guillaumette néni! Fel szaporán! A szerencse akar hozzátok belépni.

Guillaume és Guillaumette végre fölébredtek, s aluszékony szemeiket dörzsölve, vaczkukról föltápászkodtak. De, mikor viskójuk előtt a sok mindenfélét megpillantották, bámészkodásukban oly gyorsan kezdtek öltözködni, hogy Guillaume apó szoknyába, Guillaumette anyó pedig nadrágba bujt. De ők e tévedésüket nem érkeztek észrevenni a szemeiket elbűvölő káprázattól, amint eléjük tárult a sok garmada pénz, a megrakott szekerek, a réz edények, a fényes bútorok. Az ökrök bőgtek a hűs reggeli szellőben. Az ekevas pedig ott fénylett a nap első sugaraiban.

A béres fiú előlépett s igy szólt:

— Gazduram, hová hajtsam az igát ? Most nincs ideje a szántásnak. Ne aggódjék kelmed, földjei már meg vannak munkálva, s gazdag aratást Ígérnek.

E közben pedig a szekeresek léptek Guillaumette anyó elé:

— Asszonyom, — szólónak, — ime egy egész télre való eleség. Mondja meg kelmed, hová rakjuk le a holmikat? Egy nap alatt is alig birjuk mindezt födél alá hordani.

A két öreg peditr látott szájjal állt ott, s nem tudták, mit feleljenek. Bámészkodva nézték mindeme kincseket, miknek nagy részét alig ismerték. Még mindig azokra az ocsmány pénzekre gondoltak, melyek őket a múlt éjjel annyira meggyötörték. A szegények nővérkéje pedig ott ült, egy sarokba bújva, s mosolygói t az öregek bámész tekintetén; nem boszulhatta volna meg magát nemesebben ama sok szenvedésért, melyet az öregek a nyomorúság napjaiban neki oly nagy mértékben okoztak. A szegény leányka egész életében nem nevetett annyit, mint ezúttal, s biztosítalak, édes Ninon *), hogy magad is elkaczagtad volna magadat, ha az apót a szoknyában, s az anyót a férfi bugyogó- ban megpillantod, miközben olyan furcsa pofát vágtak, hogy az ember nem tudta volna, tulajdonképen örülnek-é, vagy sírnak.

Végre, midőn a kis lány látta, hogy az öregek vissza akarnak térni viskójukba, előlépett fejtekéből, s igy szólt szegőd- ményeseihez:

— Barátim! hordjatok be mindent a házba, ue törődjetek vele, ha a szoba megtelik is egész a padlásig. Nem gondoltam rá, hogy a ház kicsi, annyit, összevásároltam, hogy egy kastély kell neki. De ott a pénz a kőműveseknek.

Oly hangosan szólt, hogy szavát az öregek is meghallották; mert joggal gondola, hogy az által teljesen megnyugtatja őket, ha megértik, hogy ó az a jótékony tündér, aki nekik ezeket a kincseket hozta. Pedig Guillaume és Guillaumette már eleve töltették magokban, hogy a kicsikét kékre verik, amiért egy egész napot elkószált. De mikor a kis lány parancsolatját hallották, s látták, hogy az emberek a hozott holmikat a házba kezdik hordani, akkor elkezdtek zokogni, maguk sem tudták, miért. Úgy érezték, mintha torkukat, valami kéz összeszoritaná. Csaknem fuldokolva álltak ott, megindulásukban azt sem tudva, mihez fogjanak. Ekkor egyszerre ugv érezték, hogy a kis lányt szeretik. Könnyező, mosolygó szemekkel siettek ölelésére, s szívok megkönnyebbült.

*) Zola E. „Lenge histvvi áeskiíit“ Ninonnak beszéli el.

*