Eger - hetilap, 1888

1888-07-03 / 27. szám - 1888-07-10 / 28. szám

218

Nem szabad figyelmen kiviil hagyni, hogy az iparnak a főeleme a szabadság. E nélkül az ipar még sehol fel nem virágzott. A hol az iparnak szabadságot nem nyújtottak, ott az nemcsak az összeségnek, hanem még az apró zsarnokoknak sem vált állandó előnyükre. Csodálatos, hogy még a mai korban is sűrűén találkozunk emberekkel, a kik nem okúivá a történelem számos idevágó példáin, háborút akarnának vívni a szabad ipar ellen. ')

Talán távol állhatunk még az időtől, — hanem ama czél felé, még akaratlanúl is haladunk, mikor majd a piaczok szaporodása és a földművelés tökélesbitése feleslegessé fogják tenni a védelem rendszerét és lehetővé a tökéletes iparszabadságot ép úgy, mint a szabad kereskedést.

Bizonyos nemét a szabad iparnak hazánkban is bírjuk, mely ellen, épen azért, mert csak bizonyos, kiengesztelhetetlen ellenszenvvel viseltetnek, különösen kézmüiparos köreink.

Érthető is ez ellenszenv, mert az igaz, hogy nálunk a szabad ipar behozatala, különösen a hetvenes években, leginkább a kézműipart sújtotta. A szabad ipart azonban saját összérdekünk- nél fogva be kellett hozni. De másrészről készséggel elismerjük, hogy a bevezetésben és a kezelésben nem jártunk el szerencsés kézzel, mert nem bírtunk kellő érzékkel a dolgok iránt; nem ismertük fel a magyar ipar igazi érdekeit és épen ezért nem is tudtuk azokat összeegyeztetni az állam érdekeivel. Bizonyára, ha e dolgok iránt érzékkel és szaktudással bírtunk volna, akkor az új intézmény behozatalánál a kellő átmeneti intézkedésekről a gyakorlati életre gondoskodtunk volna. Ez esetben az iparszabad- ság jobb gyümölcsözést hozatni a közügynek és a létező kézműipart nem bénítja meg úgy, a mint az tényleg megtörtént.

Az ipar iránt érzékkel bíró nemzetek, a szabad ipar beho- zatánál, ily átmeneti intézkedésekről kellőleg gondoskodtak és azért a létező, addig dédelgetett és kiváltságolt kézműiparuk nem is szenvedett oly csapást, mint nálunk, a hol az egyszerre és váratlanul „Csáky szalmája“ lett.

Az ipar szabadságát Francziaország hozta be 1791. és 1810-ben november 23-án; egy évre reá 1811-ben szeptember 7. következett utána Poroszország, mely utóbbi több Ízben re- monstrált ugyan az iparszabadság ellen, hanem Francziaország következetes maradt és a szabad ipart fenntartotta, s mondhatni, hogy a franczia ipart az új korban leginkább az iparnak nyújtott szabadság tette hatalmassá. A többi államok is, látva a nagyszerű hatást és az átalánosságra nézve jövedelmező eredményeket a francziáknál, szintén beállottak a szabad ipar behozatalával a haladó nemzetek sorába. Később ugyan, de mégis behozták a szabad ipart: Ausztria, Szászország, a bajor és a többi német államok, hanem egyúttal valamennyien gondoskodtak az átmeneti intézkedésekről is, — melyek Magyarországon a szabad ipar behozatalánál oly érezhetően hiányoztak.

') Liísd erre vonatkozólag Hegedűs Sándor: Iparunk és az ipartörv. értek. Budapesti Szemle 1888.

Az „EGER“ tárczája.

Esti dal.

Este van már . . . nyugszik minden . . . Néma csend vau a vidéken,

Csak távolbau cseng az Édes lágyan hangzó Estvéli harangszó.

Mikor jösz oh édes béke Bútól fáradt kebelembe?

Megsúgja szivemnek Édes, lágyan hangzó Estvéli harangszó.

Mily kedves lesz a nyugalom Lent ... a sírban . . . elgondolom . . . Mikor majd megcsendülsz Édes lágyan hangzó

Halottiba rangszó. M,

A földhöz sújtott bajor ipar is csak azóta (1868. május hó

11.) örvend gyarapodásnak, úgy tudományos, valamint művészeti tekintetben, a mióta az iparszabadság behozatott.

Nálunk az átmeneti intézkedés e hiányának lehet tulajdonítani ama, egész mostanáig forrongó mozgalmat, melyet hazánkban a szabad ipar ellen tapasztalunk. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy átmeneti intézkedésekről még mai napig sincs kellőleg gondoskodva; — és ha ez áll, akkor a létező ellenszen- Aet is természetesnek kell tartanunk.

Ez ellenszenvet mintegy kifolyásaként észlelhetjük ama, nagy reményt tápláló ipari mozgalmaknak, melyeket a kézimű- ipar képviselői időről-időre rendeznek, és mindannyiszor eredmény nélkül szétoszlatnak.

Az ipartörvényt folyton változtatjuk és alig hogy az új paragrafusokat átolvastuk, már is új rendelvényeket óhajtunk életbe léptetni. Behozzuk a kötelező és kötelezetlen ipartársulatokat; — kívánjuk minden iparág gyakorlásánál a képesítés kimutatását ; — szervezünk segély és nyugdij-szövetkezeteket és uzsorás kamatokat szedő iparszövetkezeteket; — szóval: sürgés-forgás minden téren, tanácskozás és gyülésezés egészen a végtelenségig — — hanem eredményt nem látunk, és a kézműiparnak egyátalán semmi hasznot nem hajtunk, noha a szabad iparnak itt- ott gátat vetünk, — de csak saját kárunkra.

Kicsinyes ipari mozgalmak indultak meg az ország különböző részein, és hol gyülésezési szónoklatokban, hol pedig egyletek alakításában lelték legnagyobb kifejezésüket.

E mozgalmak nem ártottak ugyan egészben és nagyban a kézműiparnak, hanem czélt sem érhettek el, és pedig azért nem, mert kicsinyesek és erőnélküliek voltak.

Eme szétszórt, tervnélküli és sápkóros ipari mozgalmak, ha csakugyan mozgalmaknak nevezhetők, gyengeségük nagy voltánál fogva, mindig az államhoz, — ama államhoz, melynek feladatai közé tartozik, a szabad ipart proklamálni, — fordulnak akkor, midőn nincs erejük a szabad ipar ellen küzdeni. De e mozgalmak még akkor sem érvényesülhettek, mikor nem exclusiv tendencziák után indultak, és találóan emeli ki az iparügyek egyik legbuzgóbb pártolója és legalaposabb ismerője, *) hogy ha végig tekintünk az egyletek egész során és működésükön, azt fogjuk tapasztalni, hogy csak ott és akkor létesült valami, ha az állam segélyezte az illetőket törekvésükben.

A kormány e kiváló közegének Ítéletéből is kitűnik, hogy az ipari mozgalmak nálunk semmit sem érnek, és ha egyátalán valamit érnek, akkor azt csak a kormány pártolása idézi elő, mely pártolás különben is krajczáros és az ország méltóságával össze nem egyeztethető pártolásnak nevezhető és a czélt szintén elő nem segítheti.

A nagy czélok elérése nagyszabású lépéseket is követel és ezeket épen a szabad ipar bevezetésével kellene gyakorolni.

9 Keleti Károly: Magyaror. közg. és művel, állap. 110.

A szegények nővére.

Zola Emil „Lenge históriácskák“ ez. elbeszéléseiből.

I.

Mikor még alig 10 éves lányka volt, oly gyöngének látszott a szegény gyermek, hogy szinte szánalom volt látni, miként dolgozott, mint egy paraszt szolgáló. Nagy, csudálatos szemei voltak, és szomorú mosolygása, mint azoknak az embereknek, akik szenvednek anélkül, hogy panaszkodnának. A gazdag parasztok, akik az erdőből haza térni látták a kis lányt, szegényes ruhácskájában, súlyos nyalábbal terhelten, gyakran ajánlották neki, ha a rozsnak jó ára volt, hogy uj barchent-ruhát vásárolnak számára. De ez ajánlatokra csak ezt válaszolta: „Ismerek egy szegény öreget a templom-ajtóban, akit ebben a kegyetlen deczem- beri hidegben csak egy vékony blouse föd; vegyetek ennek egy posztó felöltőt, s holnap én is átmelegszem, ha őt meleg öltözetbe látom burkolva.“ — Ez az, amiértőt a szegények testvérkéjének hitták, némelyek rongyos ruhája miatt, mások, hogy megjutalmazzák jó szivéért.

A szegények testvérkéjének is volt egykor finom csipkés bölcsője, s gyermek-játékszere bőségben. De beköszöntött egy reggel, amikor az anyja nem csókolta meg, midőn fölébredt. S midőn sírni kezdett amiatt, hogy édes anyját nem látja, akkor megmondták neki, hogy egy szent asszony, akit a jó istenke küldött, elvitte a mamáját a paradicsomba, s ez a beszéd fölszántotta könnyeit. Négy héttel előbb az édes atyja is ilymódon