Eger - hetilap, 1888
1888-06-19 / 25. szám
194 voltak. Ebéd közben ő Exja az agg alesp.-plebánost köszönte fel, melyért emez meghatottan rebegte el háláját. Este felé az idő tisztára fordulván, ő Excellentiája a község egy részét járta be, mint másnap délután szintén. Leereszkedő, nyájas modorban állt szóba a ragaszkodás, tisztelet sokféle naiv nyilatkozataival köréje sereglő hívekkel, érdeklődőn kérdezősködve állapotukról, családi, gazdasági ügyeikről, be-be nézve egyik-másik lakásba is; atyai szives szavaival, tanácsaival osztva oktatásait. Hétfőn, jun. 11-én Arlóban volt a bérmálás. A korai reggeli órákban indult oda ő Excellentiája Várkonyból. Útjában a szeretet lelkesedése fogadta s ünnepelte minden helyen. 7 órakor végzett szentmise és prédikáczió után — a kedvező idő mellett a templomon kívüli szabad téren — az oda rendelt domaházi plébániai hívekkel együtt 1196-ot részesített a bérmálás szentségében. Visszatértekor Fáy Manó és Csépány Ignácz főszolgabírónál tett látogatást. Kedden, jun. 12-én a sajónémethi liivek örvendtek a főpásztor megjelenésének. Kora reggel indult ide is ő exja, kit a határnál 25 tagból álló bandérium, s ezek vezetője Tuza Károly rövid, talpra esett magyaros üdvözlettel fogadott. A 7 órakor végzett mise és szentbeszéd után itt is a templom körüli téren osztotta ki ő Exja a bérmálás szentségét a feltűnően áhitatos, jó fegyelmezettségre mutató híveknek, összesen 399-nek. Sajó-Némethiben a szomszédos szendrői kerület papsága is tisztelgett ő Excellentiájánál. E nap délutánján az ózdi vasíinomitó gyár igazgatóságának felkérésére a fáradhatatlan főpásztor a gyárat szemlélte meg s mintegy két órát töltött, Veitli Béla gondnok kalauzolása mellett s az összes tiszti személyzet kíséretében. Megérkeztekor a gyári tűzoltók diszruliás sorai közt a gyári tisztek ünnepi öltözetben fogadták, kiknek nevében Veith B. tolmácsolta a megjelenésért köszönetiiket, s tiszteletüket. 0 Exja az üdvözletre eszmegazdag, hosszabb beszédben felelt. Beszédének tárgya ismét a munka volt. Elmondta, mi volt kezdetben a munka, mily jelentőséget adott annak az ókor, s mivé lett a kereszténység uralma alatt. Büntetés, teher fogalma jár a munkával, mint ezt a munkának valamennyi nyelvben való kifejezése nyelvtanilag is mutatja; a legrégibb népek ősi traditioiban, mondáiban élt az aranyidők emléke, midőn a munka nem sulyosodott teherként az emberiségre ; az ember bűnbe esése vonta azt reá. Az emberiség eme köztudata s közérzete nyilatkozik abban is, hogy midőn halottjait sírba teszi, örök nyugalmat, békét kíván nekik, mint akik ek- kép az élet terhes munkáiból megpihenésre térnek. Á munkában a büntetés igazi eszméje valósul meg; torol és gyógyít. A munka Az „EGER,“ tárczája. Bálban. Tánczolj! Mulass! ... Ne zavarjon A múltakból semmi emlék! Ha volna szív, mely érted ég, Hadd égjen el! Uj tánczra fel! A bálokon királynő vagy; Neved első minden lapba’, E bűvös név régi rabja Hadd vesszen el! Uj tánczra fel! Tánczolj! Mulass! ... Az a szép múlt Összezúzva, összetépve, Nem hoz szégyent ősi névre! És ha roncsa hozzád jutna, Tagadd meg, hogy volna jussa! Büszke nő vagy, megteheted . . . Szive volt csak! Mért szeretett?! _________ Mátrai Lajos. A regény prózája. Irta: Balázs Sándor. (Vége.) De volt egy más, talán még nagyobb baj is. A fiatal nőnek nem volt igazi erkölcsi érzése, a kötelességet nyűgnek tekintette, a háziasság iránt semmi érzékkel nem bírt, s szive tiltott bűnös társadalmi kötelesség, de rugója egyszersmind az önérdek is. Emennek soha sem szabad kizárólagos indokká és czéllá lennie. Az egyedül csak az anyagiak felhalmozására irányuló munka a legnagyobb veszélyeket rejti magában. A századunkat oly mélyen érdeklő s foglalkoztató socialismus problémája csak a munka igazi jelentőségének helyes felismerése s ennek megfelelő gyakorlása által nyerhet megoldást. Tehát a kereszténység elvei, a valláserkölcsi momentumok a munkánál soha büntetlenül szem elől nem téveszthetők. — Az itt nagyon is fogyatékosán elmondott gondolat-töredékek alig adhatnak fogalmat a beszéd igazi szépségéről s mély hatásáról. — Bevezették ő Excellentiáját a gyári iskolába is. Az igazgató-tanitó mondott üdvözlő beszédet, melyben a hit tanításának szükségét különösen hangsúlyozta. A legremekebb rögtönzésnek lettek erre tanúi a jelenvoltak. Kiemelte ő Exja válaszában, hogy sok szépet, igazat elmondott a szónok, de mindannak a gyakorlatban is valósulni kell. Igen, a valláserkölcsös oktatásnak kell uralkodnia, főleg itt a munkások gyermekeinél is, hogy az életben rajok váró fáradalmak és küzdelmek bajaival bátran szembe szállhassanak, s a vallás által leiköknek nyújtott erő minden helyzetben feltartsa őket. Bármi fényes ismeretekkel töltessék is meg a fej, — valláserkölcsös szilárd érzület nélkül — az ismeretek fegyvert fognak ugyan képezni, de igen könnyen bekövetkezhetik, hogy a fényes, kiélesitett fegyvert — éppen azok szivébe mártják majd, kiktől az ismeretekkel a fegyvert nyerték; s a vallásnélkül oktató tanító iránt ez lesz a hála. A vallást nem pótolhatja semmi. S itt ő exja b. Eötvös égjük mondását idézte, mely szerint azok, kik a vallástól megfosztják az embert, éppen úgy tesznek, mint kik a hegyek oldalain kiirtják az erdőt, — melynek nyomába jő a pusztaság, s a lerohanó vizek elsodorván a termékeny talajt, nem nő meg abban többé semmi hasznos, semmi jő. — A tantermekbe lépett aztán O Excellenciája, s egyes kérdéseket intézett a gyermekekhez, főleg a magyarok történetéből, előbbi beszédével kapcsolatosan rámutatva azon momentumokra, melyekben a vallás, erkölcs, jellem, becsület, felsőség iránti tisztelet lazulása miatt oly gyászos idők borultak a nemzetre. Érdekes mozzanata volt e látogatásnak, midőn egyik tanító arra kérte fel ő Excellentiáját, hogy jegyezné be nevét a látogatók könyvébe. Én, válaszolt a főpásztor, két dolgot soha meg nem teszek; nem festetem le mások számára képemet s hasonló névaláírásokat nem teljesítek. Mindkét dolog csak a hiúság dolga. Kik ilyes jelekben talán tisztelnék is őt egy ideig, idők múltával tán kevésbbé fognák megtisztelni azokban emlékét. Nyomokat akar maga után hagyni, igaz; de csak jó cselekedetei gyönyörök után sóvárgott. Szóval elméje, szive, egyaránt meg volt romolva, türtőztetve. Elrontották, megfertőztették azt a Zola-Montepin-féle regények, melyek a tiltott bűnös viszonyok gyönyöreit, izgalmait, szerelmi őrjöngéseit oly csábosán rajzolják, hogy mámorba ejtik, őrvénybe rántják a tapasztalatlan sziveket. . . Fiatal volt, szeretni vágyott, s minthogy férjét nem szerette, sőt lenézte és megvetette, mindig és folyvást csak arra gondolt, csak arról ábrándozott, hogy hol, mikor jelenik meg már ama bűvös lovag, a ki megismertetendi őt a szenvedély ama csábosán festett izgalmaival. Még nem is ismert senkit, s amaz ismeretlen előtt már előre feltárta szivét. Akármikor érkezik, nyitva találandja. Ha szegény lett volna s munkával kellett volna megkeresnie kenyerét, talán megmenekül, igy okvetlenül elesik. Az unalom, a ilologtalanság, úgyszólván rá kényszeritették a beteg, a lázas képzelődésekre. Csak még az alkalom hiányzott, s a csábitó, az áldozat már készen várta őt, s el volt határozva és szánva, az első hivó szóra az örvénybe vetni magát. Ez is megjött nem sokára. Fürdő-idény volt s Laura azt mondta férjének: „Menjünk Füredre!“ Másnap már ott voltak. Laura unalomból használta a fürdőt, férje azonban egész buzgalommal és lelkiismeretesen, mert meg volt győződve, hogy ez hasznára lesz egészségének. Pedig semmi baja sem volt, de úgy okoskodott, hogy az egészség olyan, mint a pénz, soha se lehet belőle elég sok. Egy nap a sétányon Laura nagysám egy fiatal embert vett észre, a ki sóvár szemekkel és tekintettel kisérte őt sétájában, s szerelemittas, elragadtatott arczot mutatott, valahányszor csak közelében mutatkozott.
