Eger - hetilap, 1887

1887-09-13 / 37. szám

291

kény becsű és díszére váló helyet fog elfoglalni. Csak irodalmunk iránt való kötelességet teljesítünk, ha a Pallas könyvtárt melegen ajánljuk olvasóinknak. Egy-egy kötet ára 60 kr, az egész évfolyamra előfizethetni 6 frt 50 krral a Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársulatnál Budapesten, vagy minden hazai könyvkereskedésben.

Különfélék.

1887. szept. 13-án.

Motto: Le souvenir present celeste

Ombre des biens, qu’ on n’a plus,

Est un plaisir, qui reste,

Apres tous ce qu’ on a perdu

Lamartine.

Vannak a társadalomban egyesek, kik vagy szeretetre méltó modoruk, vagy azon szellemi fensöbbségnél fogva, miszerint polgártársaikra bizonyos befolyást gyakorolnak, annyira nélkülözhetetlenné válnak, hogy házuk, ha még hozzá a házi gazda vendégszerető is, minél hamarább egy nyilvános tanácskozási terem vagy Casinó jellegét ölti magára.

Az ilyen ember házánál főkép nagygyűlések, vásárok, vagy más olyan alkalmakkor, midőn a vidékről is sok ember szokott bejönni, minden párt, rend és rangbeli ember, ki a becsületes, ildomos és tisztességes névre igényt tartani jogosult, meg szokott fordulni.

Ilyen egyének aztán nemcsak közbecsülés és szeretetnek örvendenek, de a társadalmi, kivált alkotmányos életben, oly jótékony faktorok, kiknek befolyása alatt sok oly ellentétes nézetek nyernek kielégítő megoldást, melyek közbejöttük és közvetítő ténykedésük nélkül a legtöbb esetben az emberi és pártszenvedélynél fogva bizonyára kellemetlen összetűzésekre vezetnek.

Ma két éve vált el közülünk dr. Frantz Alajos m. főorvos, kinek vendégszerető házánál annyiszor jöttünk össze, annyiszor találkoztunk ott, minden pártbeliek — kedves családja körében; mint disputáltunk, mint mosolygott ő a heveskedések közepette! pár szó tőle — és megértettük egymást! — Legyen áldott emléke! Ő köztünk van. — Flammarion szerint, nem az a világ, amit látunk, hanem az, mit érzékeinkkel el nem érünk. Mint mosolyog most kedves barátunk, midőn látja, hogy a por a porért, a semmi a semmiért, mint gyulád lángra! — Mosolyogj édes barátom ! — mosolygok én is, kiről. egy alkalommal azt mondád: „Kezdem hinni, hogy ennek is megjött az esze.“ — Barátid, köztük én is, ezeken kivül de sok egykori patiensed — aztán mennyi ismerősöd és tisztelőd fájlalja még ma is, hogy itt hagytál bennünket! — Sajnálunk is, — pedig mért sajnálnak ? — azért, hogy a terhes porhüvelyt levetéd ? Ezért irigyelnünk kellene! — SajStáMy és betege.

Elbeszélés.

Irta: id. Murányváry János.*)

Századunk első évtizedeiben Magyarország protomedikusa Stálily volt. Rendkívüli nagy hírneve nemcsak hazánkban, de határainkon túl, a messze külföldön, széles Európában ismert volt, mint ritka jeles készültségű s nagy tudományit orvosé, kihez úgy fejedelmi udvarok, mint egyszerű családok, rendkívüli kóresetekben nem ritkán folyamodtak tanácsért és segítségért. Nagyemlékezetű József nádorunknak, József főherczeg ő fensége, magy. kir. honvédségünk főparancsnoka, bold, édes atyjának is Stálily volt az udvari orvosa. Szóval: Stálily azon idők szerint, egyike volt Európa legtekintélyesebb orvosi kapaczitásainak.

A negyvenes években, a Mező-Kövesden állomásozó, Palati- nális huszárok egyik kapitányával jöttem ismeretségbe, aki különös kedvelője volt az egri „bikavérének, még pedig — mint ő maga szokta volt mondani, — egyedül csak is az „Eged hegyén termett nedveknek.“ Hallotta, hogy nekem e fajta boraim vannak. Meglátogatott, bemutatta magát, mint az ország főorvosának fiát, s miután, úgymond, értesült, hogy nekem több évekbeli, finomabb fajú egedi boraim vannak, fölkért, lennék szives azokat neki megmutatni.

— Nemcsak szives örömest megmutatom a borokat a kapitány urnák, — viszonzám tréfásan, — de meg is izleltetem azokat.

*) Derék veterán polgártársunk élénk tollából folyó ez igen érdekes, való elbeszélést t. olvasóink becses figyelmébe ajánljuk. Szerk.

nálunk ! — mert nélkülözünk. Látod, még a kegyeletes visszaemlékezés sincs a világon önzés nélkül.

Én más ok miatt sajnálom kora elhunytadat.

Azt óhajtottam volna, hogy két kedves leányod eljegyzését megérted volna. Választásuk két derék ifjúra, két ős magyar főnemes család sarjaira esett, kik. többet s jobbat nem mondhatok, bizonyára méltók lesznek szép családi nevűkre. — Mint örvendenél velünk! és velők.

Az Isten áldja meg emlékedet s kedves gyermekeid örök frigyét.

Ezt nem csak magam, de számos barátaid és ismerőseid felszólítása folytán írtam meg. F. K.

— A pápai jubilaeum ügyében. Azok, kik a múlt számban a pápai jubileumi végrehajtó bizottság részéről történt felszólítást oly készséggel fogadták, s az idő rövidsége nem akadályozta, hogy tőlük telhetőleg egyházi öltönyök adományozásával járuljanak az ünnep emeléséhez, bizonyára örömmel fogják tudomásul venni azt, hogy érsek ő excellentiája a különböző tárgyak beadási határidejét szeptember utolsó napjáig kiterjesztette. Ha hosszú időnek nem is lehet mondani azt, amivel még rendelkezünk, de elégséges arra, hogy az istentisztelethez szükséges fehér-ruhákból többet-kevesebbet felajánlhassunk. Fölötte fontosnak tartom annak kijelentését, hogy az egyházi fehérruhák bármily alakban, csak vászonból készíthetők. Más anyagból készülteket, mint rubrika-elleneseket., Rómában nem fogadnak el. Ledniczky Ipoly, biz. jegyző.

— Miklós Gyula, kir. tanácsos, országos borászati kormánybiztos őnsga, a múlt vasárnap, f. hó 11-én városunkba érkezett, s a délutáni órákban a város közháza tanácstermében igen érdekes és nagy fontosságú előadást tartott.. Miután kormánybiztos őnsga megérkezése s előadási szándéka csak későn jutott, s akkor is csak keveseknek tudomására, az értekezletre aránylag csak igen kevesen gyűltek egybe azok, kik borászatunk és szőlőművelésünk iránt élénkebben érdeklődnek — Az értekezletet dr. Vav- rik Béla, az egri szölőszeti s borászati egylet elnöke nyitotta meg, meleg szavakban üdvözölve borászati kormánybiztos ő nsgát, s eleve is hálás köszönetét mondva városunk iránt ez úttal való szives megjelenése által is tanúsított nagybecsű jó indulataiért. Miklós Gyula őnsga ez után, a jelen voltak által növekvő érdeklődéssel kisért, s csaknem másfél óráig terjedő szabad előadást tartott, melyben a valódi szakember gazdag ismereteit s gyakorlati tapasztalatait tárta föl előttünk, oly érdekes és páratlan fo- lyékonyságu essayben, hogy valódi élvezet volt hallgatnunk. El— Brávó, uram ! — mondá kapitányom derülten. Ön kedvem szerint való fiatal ember. Ha úgy tetszik, menjünk a helyszínére.

Nyomban kimentünk a „kis vülgy“-ban levő pinczémbe, hol a különféle évekről való borokat megizlelvén, különösen a „kis- egedi“ 1834-iki termés nyerte meg tetszését, melyből azonnal megrendelt száz palaczkkal, kezembe nyomván annak ára fejében egy darab százas bankjegyet, mert alkalmasint értesülve volt már róla, hogy akkoron az e fajta boraimat, „Kosuth“ devise-sel, palaczkonkint egy forintért szolgálta ki a kaszinó vendéglőse.

A derék kapitány azontúl majd minden évnegyedben meglátogatott, s gyakran tett megrendeléseket. Szóval: gavallér ember s vig czimbora volt.

Egy alkalommal, poharazás közben, különös jó kedve kerekedvén, több érdekes eseményt beszélt el édes atyja életéből, s orvosi gyakorlatából, melyeknek egyike annyira felköltötte érdeklődésemet, s figyelmemet, hogy az még ma is élénk emlékezetemben van. Azon meggyőződésben tehát, hogy a sajátságos történet másokat is érdekelni fog, de mert másrészt nagyon sajnálnám, ha végkép feledésbe menne, — elhatároztam, hogy azt, kedvelt lapunkban, az „Eger“-ben közzéteszem.

Álljon tehát itt a kapitány elbeszélése szó szerint:

„Egy alkalommal, — igy kezdé a történetet kedves vendégem, — épen estére hanyatlott az idő, midőn látogatót jelentettek be apámnak. A belépő férfi mintegy 35—40 évesn ek látszott, s halvány arcza szenvedő vonásai belső, lelki fájdalmat, s mély búskomorságot árultak el.

A beteg szomorú tekintete azonnal felkölté iránta rokonszen- vét édes atyámnak, ki előzékenyen, s szelid nyájassággal köze*