Eger - hetilap, 1887
1887-08-09 / 32. szám
250 önsga 2 db. csász. és kir. aranynyal, ifj. Samassa János, Imre, Miklós 1—1 db. 10 frankos aranynyal, s több egri polgár összesen 40 db. ezüst forintossal. Parádi levél. 1887. aug. 6. Úgy van biz az, bogy ember tervez, Isten végez. Mi is tervezgettünk, de a jó Isten egy keresztvonással megsemmisítette tervünket. Látod barátom, azt a két fiatal, sugár növésű csinos asszonykát amott a park túlsó részén, a terepélyes gesztenyék árnyában ? — az a két szép asszonyka volt az, a kinek a kedvéért és meghívása folytán beállot tam én is a hegymászó touristák társaságába. Minden találkozás alkalmával azzal fogadtak egy időben, hogy mikor megyünk már a „Kékesre“-re ? Persze, hogy mindig szives készséggel azt feleltem: akár holnap is. Azonban a kirándulás „közbe jött akadályok miatt“ el-el húzódott, hol a kedvezőtlen időjárás, hol egy kiérdemült gouver- nante-kisasszony migrain-je, hol meg egyik másikunk elfoglaltsága miatt. Az a két csinos asszonyka pedig már égett a vágytól láthatni az ut szebbnél szebb festői képeit, melyekről egyet-mást előre elmeséltem nekik. No de nem is füllentettem egy cseppet sem, mert van ám odáig mit látni. így mindjárt a gróf Károlyi Gyula ő excellenti- ája 10,900 holdas vadaskertjének bejáratánál van egy nádfödeles, svájczi stylben épült „vadas-kerti őrház“, mely épitészetünknek valódi remeke, miniatűr kiadásban. Nem tudja az ember, mit bámuljon — rajta és benne — inkább: a műfaragás gyönyörű pro- ductumait-e, vagy az üvegfestészet művészi kivitelű remekeit, vagy a berendezésében föltalálható főúri kényelemnek, Ízlésnek, és fénynek, a póri egyszerűséggel való harmonikus vegyiilését ? A szoba egyszerű, Ízléses magyar stylben faragott bútorzata, a konyha szintén magyar berendezésű, legalább arra vallanak azok á sokjában felrakott „rózsás“ és „kakasos“ tányérok és tálak. Az ajtók, ablakok felett, a költő-király: Jókainak egy-egy humoros epigrammája olvasható, a melyek mindenike olyan kedves, olyan csattanós, hogy kevés vadász-tanya dicsekedhetik hasonlóval, a két magyar hazában. Ilyen pl: Lesipuskás úgy találja, Hogyha ott a nyúl a tálba. Vagy ez is milyen találó: A vadászok mind úgy szoknak, Ha valami vadat fognak, közben, az ellenség roppant száma által, melyben iszonyú pusztítást vittek végbe, kisded csapatával együtt elesett. Midőn Tar Boldizsárné férje gyászos elestének hi rét meghallotta, oly mély fájdalom fogta el, hogy környezete mármár életét kezdte félteni. De végre, s legfőként hű öreg várnagya, Balázs vigasztalásaira, ki nem szűnt meg imádott úrasszonyát kisded gyermeke sorsára figyelmeztetni, a mély bánat fölött győzedelmeskedett az anyai szeretet és kötelesség érzete, mely az özvegy Tar Boldizsárnénak visszaadta az életet, hogy azt azontúl kedves fia növelésének szentelje. E gyásza közepette az volt az özvegy úrnő szerencséje, hogy a tatárok inkább az Alföldet árasztották el rémséges pusztításaik- s gyilkolásaikkal, mig a felvidéket, az erdős hegyeket nem igen merték háborgatni, s igy Boldizsárné terjedelmes birtoka a tatárok berontásától ment maradt. A tatárok kivonulása után, mintegy négy év múlva egy csendes nyári alkonyon Eszter, fiacskájával, a serdülő Elemérrel, a várat környező erdőség illatos pázsitján sétált két szolganő által követve, kik szomorú szívvel lesték urnőjök aggódó pillantásait, miket mélyen szenvedő gyermekére vetett. A gyermek halvány vala, s erőtlen. Egész külsején meglátszék, hogy súlyos kór férge rágódik fiatal életfájának gyökerén. Alig tesz néhány lépést, s már is pihenésre vágyik. Ilyenkor aztán a szolganők egyike veszi karjára, — mig a bánatos úrnő szemeiben a fájdalmas lemondás könnyei csillognak. Csak akkor derül ki arcza egy pillanatra, — mint a sötét felhők közöl kikibukkanó nap, — midőn szerette gyermeke kékülő ajkait egy-egy gyöngéd mosolyra nyílni látja. S hogy futólagos örömét minél gyakrabban élvezhesse, mindent elkövet, hogy fiacskája derültségét ébren tarthassa Aztán jó csurgóra jutnak, Onnan hamar el nem futnak. Mikor ezt a kis tanyát elhagyjuk, gyönyörű utón halad az ember déli irányban magas, erdőkoszoruzott hegyek között, itt- ott egy-egy zöldelő tisztáshoz érve, melyen őzek, és szarvasok legelésznek „plátói nyugalommal“ addig, mig kocsizörgés, vagy emberi léptek zaja figyelmessé nem teszi őket. Ilyenkor aztán valamennyi a közelgő idegenre fordítja tekintetét, s mint a szobor, mozdúlatlanul áll egy ideig, s néz, néz : — mig az öreg szarvas egyet nem gondol s azzal tova iramlik, a többi meg utána el — az erdő sűrűjébe. Persze hogy vágyott a két szép asszonyka mindezt látni, s élvezni a vadvirágoktól balzsamos hegyi levegőt, hallgatni a madár dalát és az itt ott előtiinedező hegyi csermelyek csobogását, a melyek mindannyian kísérői az embernek ezen touristikai útjában. Hát még mikor aztán elmeséltem nekik, hogy majd a Károlyi Gyula gróf kedvelt mátrai kiránduló helyét és vadász-lakját is útba ejtjük az u. n. „Rózsa-szállás“-t, mely berendezésre és kényelemre nézve a vadas-kerti őrházat jóval felülmúlja, a mennyiben, hogy csak egyet említsek, e vadász-tanyának külön megvanak a maga fehérneműi, melyek miudenikére piros selyemmel van reá hímezve a grófi korona és e név „Rózsa-szállás.“ A Rózsa-szállásig kocsin tesszük meg az utat, onnan aztán gyalog juthatunk csak a Mátrának legmagasabb részére a „Kékesire, erre az óriási sirhalomra. Igaz: fáradságos a megmászása, hanem a kilátás, mely e hegység kopár ormáról, a Saskőről nyílik, teljesen kárpótol minden fáradságot. Mig északra tekintve a felföld hegyesben és völgyekben hullámzatos vidéke terül el előttünk, addig délen a falvak, városok megszámlálhatalan sokaságával a délibábos Alföld rónái ötlenek szemeinkbe. Mikor én ezt mind elmondtam annak a két csinos asszonykának, nem nyugodtak addig, mig össze nem verbuválták a fürdővendégek elite-jét és legszebbjeit a kirándulásra. Hosszas készülődés után e hó 2-án útnak is indultunk inggel 8 óra tájban, a nők mintegy 9-en két hintóbán, mi meg férfiak 4-en — tekintve a hölgyek kényelmét — külön egy könnyű kivágatlan oldalú kocsiban, a melybe palócz lovak lettek befogva, mivel a múlt julius hó 30-án megnyílt palóczországi vasúton annyian érkeznek fürdő-vendégek, hogy az uradalmi fogatoknak gyakran kétszer is kell egymásután az állomáshoz fordúlniok, mint kirándúlásunk tervbe vett napján is. A nők előre hajtattak, mi meg férfiak kevés idővel későbben utánok. Hanem hát persze, hogy persze, van abban a nép babonájában valami, (ugyan liigyje a ki akarja), már elindulni is nehezen tudtunk, mert az indúlási határidőt 3-szor is el kellett halaszs fokozhassa. Koszorút fűz levelekből s erdei virágokból, s azt kisdede fejecskéjére tűzi, hogy annál virulóbbnak tűnjék föl előtte. „Anyám, anyám ! —- szólt e közben a gyermek, — ilyen koszorút tettek tegnap Balázs bácsi meghalt leányának koporsójára!“ — Fiacskája ezen szavaira a bánatos anya metsző fájdalmat ér- ze szivében. Gyermeke eshető halálának gyászos képe tűnt föl elméjében. A pázsitra térdelt, ölébe ragadta gyermekét s fejecskéjét lázasan vonva keblére, — mintha a kérlelhetetlen halál karjai elől akarná elrejteni, — mély sóhajtások közt forró imát rebegett az irgalom atyjához: „Uram, teremtőm, — fohászkodék, — ne engedd éltem egyetlen üdvét, boldogságát kedves gyermekemet elveszni! . . .“ A szolganők távolból szánakoztak úrnőjük gyötrelmein. Ok naponkint szomorú tanúi voltak a szerető anya önfeláldozó fáradalmai sükertelenségének. Látták álmatlan virrasztásait naponta hervadó gyermeke ágya fölött, látták, mint szerette volna kisdede életét saját szivvérével megváltani. Hasztalan! A láz mindjobban erőt vett a sorvadó, gyönge testen. Az orvosok végzetes mellkórnak nyilatkoztatták Elemér urfi baját. A kuruzslók, füveik- s kenőcseikkel nem tudtak segíteni, s az anya közel volt a kétségbeeséshez. De még nem veszté el végkép Istenben vetett bizodalmát s reményét. Amint igy gondolataiba merülve pihenne a pázsiton, — távolról közeldő zaj riasztá föl merengéséből. A poroszlók egy éltes nőt vezettek, hátrakötött kezekkel a vár felé. Amint a csoport a várurnő közelébe ért, a fogoly némber hirtelen kiszakaszt- va magát a poroszlók közöl, az úrnő elé térdelt. „Kegyelem, asz- szonyom! — rimánkodék szivrepesztő hangon, — ártatlan vagyok. Légy kegyes oltalmazom!“
