Eger - hetilap, 1886
1886-02-23 / 8. szám
8-ik szám. 25 -ik év-folyam 1886. február 23. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — Félévre . . 2 n 50 Negyed évre. 1 n 30 Egy hónapra — n 45 Egyes szám — rt 12 EGER, Hirdetésekért minden 3 hasábozoit petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyílt térben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza, zsebköz, 24. sz.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. TÁRKÁNYI BÉLA. f 1886. febr. 16. A magyar kath. egyház, s a magyar irodalom nagy halottat gyászol. Tarkanyi Béla József, egri főegyházmegyei kanonok, borsmonostori apát, székesegyházi főesperes, a Sz.-István társulat alelnöke, pápai kamarás, hittudor, a magy. tud. akadémia tiszteleti, a Kisfaludi-társaság rendes, a magy. történelmi társulat igazgató választmányi, az orsz. képző művészeti tanács, s Heves megye bizotts. tagja, febr. hó 16-án, délelőtti 9 órakor, hosszas szenvedés után, életének 66-ik, áldozárságának 42-ik évében, jobblétre szenderült. Temetése, a jeles főpapot és hazafit megillető fénynyel, f. febr. hó 18-án, délelőtti 9% órakor ment végbe. Az egyházi gyász-szertartást, fényes papi segédlettel, az egri mélt. főkáptalan tagjai, s az egri növendék-papság környezetében, L e n- gyel Miklós püspök, nagyprépost ő mlga tartotta, mely alatt a növenpékpapok énekkara megható gyászdalókat zengett. A koporsót, mely az üdvözült hamvait rejté, a kegyelet díszes koszorúi borították el, s a fényes ravatalt városunk értelmiségének szinejava fogta körül, melynek soraiban ott láttuk dr. F r a k- n ó i Vilmos nagyváradi kanonokot, a magy. tud. akadémia fő titkárát, M e 1 c z e r Gyula; Borsodmegye alispánját, Kovács Mihály hírneves festőművész hazánkfiát, kik a távolból, feledhetetlen barátjuknak már csak halotti ágyához s végtisztességtételé- hez érkezhettek meg. A temetési szertartás előzményei után, a halottas házból az impozáus halotti menet, a tanuló ifjúság, intézetek, s egyletek soraitól, s a nép ezreitől kisérve, indult meg, a katonai zenekar gyászindulói s a harangok zúgása mellett, a főszékesegyház sírboltja felé, melybe, a növendékpapok énekkara által elzengett „Libera“ után, a boldogult hamvai elhelyeztettek. Az egyházi szertartást, a székesfőegyházban a boldogult lelki üdvéért tartott gyászistentisztelet fejezte be, melyen ugyancsak Lengyel Miklós püspök ő mlga pontifikáit. A boldogult ravatalára koszorúkat küldtek: „A magyar tud. akadémia, tiszteleti tagjának“; „Fraknói Vilmos — baráti tisztelettel“; „Az egri egyházmegyei irodalmi egylet — tisztelete és hálája jeleül“, „A Szent István társulat — feledhetlen alelnö- kének.“ „Petró József és családja — szeretett nagy bátyjuknak“, „Szepesy Béla és családja — feledhetlen nagybátyánknak.“ I Az „EGER“ tárczája. Tarkanyi Béláról. (Emlékezés, j (Az „Eger“ számára) irta: Vadnay Károly. A múlt év novemberének közepén kaptam tőle az utolsó levelet; hosszút és meleget, három üveg egri bor. (a „Galagonyás“ rubin-szinű terméke) kíséretében. Azért küldött hármat — úgy mond, — mert három czimen kívánt rám áldomást küszönteni. Először az „Elmúlt idők“ czimű könyvemért, melyben sok emlékezés van a mi közösen szeretett szülő-városunkról: Miskolczról; sok a honvédvilágról, melynek küzdelmein ő is egész lélekkel csüggött, mert hisz a Lonovics érsek egyházmegyéje ép úgy hevűlt utolsó szabadságharczunk ügyeiért, mint egykor a Telekesi érseké a Rákóczi Ferencz fegyvereinek szerencséjéért; és sok van ama könyvben az irodalomról is, melyet Párkányi mindig szeretett és gazdagított. Az áldomás második czime az volt, hogy ép akkor készültem bemutatni a Kisfaludy-Társaság ülésén a Czuczor Gergely rablánczát, Toldy Ferencz özvegyének kegyeletes aján- dokát, mely ünnepélyre Párkányi Béla két ajándékot külde: Czuczor olajfestetű arczképét, Kovács Mihály művét, és száz forintot, folytatólag az ő elébbi alapítványához. Az áldomás harmadik czime pedig az volt, hogy a Verescsagin úgynevezett „szent képei“ miatt akkor ütött ki a bécsi tollharcz, melyről én azt írtam, hogy rosszat tesznek, kik a vallási érzelmeket a naturalis- mus sarába tiporják, mert hisz a költészet hivatása — szóban, színben, márványban, —- az eszményítés, s egy nagy és közhittel szemben nem boldogulhat a legjelesb képiró sem, és bármily mesteri kép értéke sem érhet föl azzal a kárral, melyet az emberek hitökben megháboritva szenvednek. „Egy hiten vagyok veled abban, a mit írtál, — mondá e levélben, — isten áldjon meg nemes predikácziódért, üdvözöllek addig is, mig kezet szoríthatnék veled!“ Fájdalom! ez a kézszoritás nem történhetett meg. Utolsó levele volt ez én hozzám, s többé nem láttam betűjét, nem hallottam szelíd hangját, csak azt hallottam pár héttel ezelőtt Fraknói Vilmostól, — kihez őt benső barátság köté, — hogy oly beteg: alig láthatjuk többé! A hozzám irt utolsó levélben, mintha érezte volna, hogy ideje legrégibb emlékeinkről beszélni, irta e sorokat is, az „Elmúlt idők“ kapcsán: „Kedves lesz tudnod neked is, mert alkalmasint elfelejtetted már, hogy 18457ben, kis iskolás korodban, szives voltál Miskol- czon meglátogatni, mikor mint káplán, szüleim házánál betegen feküdtem. Oly gyermekded örömmel hallgattad tőlem az élményeket, midőn elbeszéltem, hogy az elébbi 1844-dik évi februárban Petőfi nálam töltött pár napot Egerben, a szemináriumban, a lelkes kis- papok közt.“ Dehogy feledtem el e kedves emléket valaha. Az akkori idők tizenhárom éves gimnazistái is már — mintegy öntudatla- núl — érezté;k az éledő kor villamos levegőjét, s korán hevűltek a szépért. Én a „Coriolán“ ballada költőjét mentem látogatni a beteg káplánban, kinek szebb verseit mi, a kálvinista fiúk is, hévvel szavalgattuk. mig a katolikus fiúk a ref. pap, Tompa költeményeit szavalták hasonló lelkesedéssel. A felekezeti válaszfalak akkor kezdtek leomlani a nemzeti életben, hogy aztán egy ké-
