Eger - hetilap, 1886
1886-07-20 / 29. szám
29-ik szám 25-ik ev-folyam 1886. Julius 20. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — kr. Félévre. . . 2 „ 50 „ Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — „ 12 „ Hirdetésekért minden 3 hasábozo.t petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyílt térben egy pelit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Baktai-ut, Exingerféle ház.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. A nemzetiségi kérdésről. Werner Gyulától. III. Oroszország elmésen járt el. Politikájának roppant feladatai közt volt Konstantinápoly elfoglalása ; a terjeszkedés Keleten. Nagy Péter megmondta, hogy oda az út Budapesten s Becsen át vezet. Ausztria határain, s az Aldunánál szláv törzsek táboroznak. Ezen szláv-ágakat érdekköréhez csatolni, volt az orosz diplomata feladata. így jött létre a pánszlávizmus gondolata, mely- lyel az absolut Oroszország beismerte, hogy a leggyakorlatibb állami czélokat is mennyire elősegítheti egy eszme, egy elvont gondolat, A veszedelmes elemek tehát a nemzetiségi területekre küldettek. Oda, ahol csak másoknak árthatnak. Buzgalmuk, hevük, rajongásuk korlátok nélkül csaponghatott. Igaz, hogy az absolutistikus Oroszországnak voltak apostolai, de szabadságot hirdettek. A testvériesülés s a uagyság bóditó képeivel altaták el az éberebbeket. Ahol az eszme süket fülekre talált, használt a csengő rubel. Mindenütt volt közülök egy. A legravaszabb diplomaták ott szerezték elemi ismereteiket arra, hogy kell megcsalni Európát. Később, szédítő emelkedés után is örömmel emlékeztek vissza amaz időkre, amidőn még az a fiatalos hév lelkesítő, melyet nem kárpótol az állás késő méltósága. Conzulátusoknál, mint gyakornokok, összebarátkoztak a néppel, mely később kezeikben eszköz leendett, S ez együgyű jámborok, hogyne hittek volna Oroszország ígéreteiben, midőn magas állásokon olyanokat tudtak, kiknek ifjúkora közöttük folyt el; kikkel közölték bajaikat; együtt élesztgeték reményeiket; titkos társulatoknál, vagy nyílt népgyii- léseken jöttek össze, kik ugyanoly tájszólamokon beszéltek velük, melyeken atyáik szóltak s gyermekeik gagyognak; kik bánatos történeteket regéltek régi, régi időkről, vajdák, bojárok, fejedelmek elmúlt fénykorából. Mert valóban okot ád a gondolkodásra, miben rejlik az orosz diplomatia megdöbbentő sikereinek titka. Főleg azelőtt, aligha kaptak e diplomatiának tagjai oly alapos, gondos nevelést, mint ami grófi és herczegi sarjaink, kik tudnak kifejteni fejedelmi pompát, tudnak finom beszédmodort, s talán rejtélyes, kétértelmű mosolyokban is ügyesek; de akik cherubimos ártatlansággal szenvednek vereséget, vajmi gyakran, ha a keleti-kérdés szövevényes utain Oroszországgal találkoznak. Több mint bizonyos, hogy jegyzékeik lendületesek, s jelentéseik adatok bőségével rendelkeznek. Röpke mondásaik közszájon-forognak. Ha nagy lapok levelezői megintervievolják, tudnak jelentősen hallgatni, vagy jelentősen sokat beszélni. Hajlamaik, nevelésük, rangjuknál fogva kedvelt személyek az uralkodó, vagy felséges neje előtt. Gyakran olvassa róluk az ember, hogy másfél óráig tartó magán-kihallgatáson fogadtattak. Összeköttetésben, sőt szívélyes baráti viszonyban állnak a miniszterekkel; néha a parlamenti ellenzék kiemelkedő vezéreihez is lebocsátkoznak. Megjelennek néha a balkáni szűk városok mulatóhelyein, és semmi alkalmat sem mulasztanak el, hogy ne hangoztassák a monarchia s a fejedelemség közti baráti, megnyugtató viszonyt. Jótékony czélokra — telik nagy uradalmaikból — pazarúl adnak. Röviden: megvan diplomatánkban az, melyet Macaulay „a szervezettségnek fölfelé“ — nevez. De lefelé? Lefelé csak az oroszok mesterek, kik az emberek gyöngeségeire építik művészetüket. Diplomátiájuk összeköttetésben van minden elégületlen, minden hasznos, minden veszedelmes elemmel. Összeesküsznek, izgatnak, lázitanak, kémkednek. A főpapi széken ülő egyházfejedelem nagyravágyását, s a nyomorék pópa ember-gyűlöletét egykép kezükben tartják. Sohasem tartanak attól, hogy ily gyanús összeköttetések által compromittáltatnak. Egyleteket alkotnak; szervezik az ellenállást; hazafias költeményeket adnak ki; zuglapokat segélyeznek; megveszik kitűnő szónokok jóindulatát, s erős gyanúban állnak, hogy a zsidók negyedeit feldúló csőcselék tőlük kapja vezetőit. Erős politikai gondolat, mely intéző körök szivét hozza sebesebb dobogásba ; s babona, mely a világ végének közeledtéről tudatlan lengyel parasztok közt terjed, — egy forrásra vall. Nos, ez most van igy, de ama negyven évvel ezelőtt, mely ről szó van, aligha volt máskép. Hogy e kitartásnak, e bámulatos ravaszságnak, e felötlő gyakorlatias érzéknek mily eredménye lett: vau-e magyar, akinek ne volna erről tudomása? Nemzetiségi kérdésünk fegyveres fölkeléssé lett. E szomorú időket nem vázolom. Szépen megvannak írtra Horváth Mihály könyvében, melyet függetlenségi harczunkról kiadott. Csak két kérdést vetek még fel. Az első : mi haszna volt horvátjaink, szerbjeink s oláh- jaink véres mozgalmának? Annyi vért, annyi könnyet s annyi visszahozhatlan időt pazaroltak el. Váljon, a szerb vajdaság virágozik? Nagy illyr birodalom terül el a Dráva s Balkán között? Aradon, hol 13 vértanunk vére folyt, az oláhkirályság legszélsőbb katona-telepének füstje emelkedik? Mindez álom, rögeszme, semmi. A megigázott Magyarország erős, viruló, csonkitatlan. Határainak egy szilánkját sem veszítette el a harczok után. Törvények és alkotmányosság áldásait élvezi és osztja. Avval az egy- gyel — igaz — joggal dicsekedhetnek, hogy kétévtizeddel vetették hátra kultúrái fejlődésünket, s a saját magukét. Ki tudja, hol volnánk, ha már 1848-óta a békés fejlődhetés ősvényét járhatnék. Mert jól mondja Beksics, hogy a Balkán-félszigetre gyakorlandú befolyásunk és politikai súlyúnk azon fordul meg: mennyivel előzzük meg Oroszországot cultúránkkal. A második rövid megjegyzés azoknak szól, kik abban, hogy a reactió, az ellene készült nemzetiségi aknákat ellenünk, azon magyarok ellen használta fel a tizenegyedik órában, kikre Tsit- sakow titkos utasításában szintén tekintet van : az orosz diplomatia felsülését, s a kamarilla lángeszét csodálgatják. Tsitsakow emlegetett titkos utasításaiban ez foglaltatik: „A magyarok —Írja I-ső Sándor — kik jelenleg kormányuk eljárásával elégedetlenek,
