Eger - hetilap, 1886
1886-07-06 / 27. szám
214 elözönlötték a külföldi egyetemeket. Európai hang, európai modor, európai gondolkozás lett sajátjuk. Eszmék levegőjéből, rendezett országokból térve haza, melyeknek kényelmeire sovárogva gondoltak vissza, melyeknek irodalmai elbájolák őket, melyeknek szinházai felvillanyozák, tudósai tiszteletre készték: eszmélve néztek körül otthon. És láttak szomorú hátramaradást, leverő sülye- dést, véghetetlen zavart. Felemelő képzetekre virradtak azonban. Becsvágy, hazaszeretet, tetterő tölté el sziveiket. Chaosz előtt álltak, melyből még minden lehet. S mily dicső hivatás: teremteni. Jó részük, állami hivatalokat kapott, hogy gyümölcsöztessék ismereteiket. Ám egy absolut államban sem lehet annyi hivatal, hogy mindannyioknak jusson. Némelyek talán nem is óhajtották, hogy bejussanak. Ám ily csomó felvilágosult fej fiatal és ábrándozó, kik eléggé bírták a szó hatalmát, kik eszmékkel rendelkeztek, s kiket az elmaradás képe búsitott: veszedelmes gyúanyag lehete. Az emberek uj fajtája volt ez, kiknek családi birtokai adósságokkal voltak terhelve, vagy kik a vállrojtoktól s a hivatalszobáktól irtóztak, avagy, kik ló-idomitásban, békés gazdálkodásban, s nyájas falusi estékben kedvüket nem lelék, de valamenyien elé- gületlenek, szerepelni vágyók, egy náluk eddig ismeretlen gyönyör, a népszerűség után epedők. (Folyt, köv.) Öt forint! A „Kolozsvári Közlöny“ Írja: Egerben a honvéd bakák gyűjtöttek az E. M. K. E.-uek 5 frtot. Ez a gyűjtés megérdemel itt néhány szót. Nem hívta fel őket az adakozásra senki. Olvasták az újságból, hogy Erdélyben a testvéreik nehéz helyzetben vannak. A hazafiság kötelességekkel jár. Bizonyosan nem tudják a theo- riáját, de érzik. Vettek egy perselyt s lénung-osztásnál ninden- nap egy krajczárral tettek vallomást e kötelesség-tudásáról. Egy krajczár! Milyen sok pénz ez, ha az embernek csak 6 krajczárhoz van jussa naponként. Minden szükségesekre s a gyönyörűségekre csak összesen 6 krajczár! Ebből egy legyen a hazáé minden nap. Van ott Egerben egy adószedő, a kit erre a tisztre minden királynál magasabb hatalom nevezett ki. A neve Kapácsy Dezső. Ő róvja ki és szedi be Egerben az E. M. K. E. czéljára az adót. Tele van lángoló lelkesedéssel. A Dobó szelleme jár Eger felett, ki semmi áldozatot nem tudott nagynak, ha védeni kellett a magyar számára ezt a vérrel vett földet. Ezt a szellemet Kapácsy ébresztette ott fel. Az emberek megnyiták sziveiket s jó szállást adtak neki. íme a honvéd bakák is. Mikor a kaszárnyában a persely megtelt, egy tizedes elment Kapácsy úrhoz s azt mondta: „az erdélyi testvéreknek gyűjtöttünk s elhoztam, a mi tőlünk telt.“ A pénzt elküldték s mi meghatottan fogadjuk. Ezek a kraj- czárok egy csomó bátorítás és reménység. A K. E. intézőinek szükségük van mind a kettőre a magukra vett terhes munkában. Több a hétköznapjuk, mint az ünnep. A nyugtalanság több eredményt követel, mint a mennyi erőt a közönség ad. Előbb a siker s aztán a segítség. Ebben a küzdelemben jön aztán néha olyan adomány, mely újabb forrása részükre a lelkesülésnek. Nem az összeg nagysága határoz, hanem az, a mint adatik. A honvéd bakák gyűjtése ilyen. Adtak, a mi csak telhetett tőlük. Magukat rövidítették meg érte. Kötelességüknek ismerték segíteni a szent munkában fáradozóknak. Másrészt jó ok a reménységre. Az a meggyőződés ime mind jobban terjed, hogy a hazafias áldozatkészségre az erdélyi magyarság ügyében szükség van. Szónoklatok, lelkesítő írások nélkül is kezd jőni immár a segítség. Mint minden nagy s igaz gondolat, ez is beveszi magát a levegőbe, melyet beszivunk s a vérbe, mely az erekben jár. Ezeknek a honvéd bakáknak nem tartott senki lelkes beszédet, ezek csak elvétve olvasnak újságot is. Hogyan támadt hát fel bennük a kötelességérzet ilyen áldozatkész mértékben ? Az ügy, melynek magában ekkora hóditó ereje van, diadalmas kell hogy legyen. Bizonyos, hogy az E. M. K. E. a legnagyobb bizonyítékával még hátra van. Azt tartjuk mi a legerősebb érvnek, ha egyszer nyilvánosságra hozza gyűjtött és gyűjtendő adatait az er- délyrészi magyarság mostani helyzetéről. Ha kimutatja, hogyan és hol pusztult el segítség hiányában a magyarság. Hogyan lettek idegenek nyelvben, szokásokban saját hazájukban egész vidékek. Hogy tették tönkre a viszonyok helyenként a faji önérzetet. A veszedelmet nem ismeri még eléggé a közönség. Mindenki látja a maga vidékén egy kis körben, de nem az egész nagyságát. A segítség pedig csak olyan mértékben nyilatkozik, mint a mekkora a szükség. Minden szónál erősebbek azok a számok. Eddig az egyesületért tett a felbuzdulás, majd tenni fog a kötelességérzet. S ez adja meg majd az igazi eszközöket. Ha idáig mit se tett volna egyebet az egyesület, már két irányban megbecsülhetetlen a szolgálata. Egyik az, hogy felébresztette az önérzetet, s másik, hogy számba vette a veszteségeinket. Ezekben megvan már a baj ellen való védelem magja és meg vannak eszközei is. És megvan abban, hogy ellenőrzi keletkezése óta azoknak a kezeknek a működését, melyek pusztítottak az erdélyrészi magyarságon. Az adatoknak s ezeknek az üzelmeknek a feltárása lesz, ismételjük, a legerősebb argumentum. Látnia kell mindenkinek. Tudjuk, hogy uj és bő forrásait fogja ez megnyitni a segítségAz „EGER“ tárczája. A törvényszék előtt, irta: Síkor Margit. Maga sem tudta, hogy hogyan, miképen,— de oda került. Apró, félénk szemeit lesüti a földre, mintha onnan akarná kiolvasni a védelmező szavakat; egymásra rakja picziny lábacskáit, melyek kékek-vörösek s kis kérges keze zavarodottan szorongatja a bunkósbotot, mig várja remegő szívvel a szigorú biró kérdéseit. „Mi a neved, hogy hívnak?“ A kis vádlott alig hallhatólag susogja: „Kakas Márton, kérem alássan!“ „Hány éves vagy?“ „Azt nem tudom, kérem á’tossággal, bizonyosan. Már nem vagyok gyerek . . . Talán . . .“ A biró rápillant a kis satnya gyermekre s bozontos bajusza jóakaratu mosolynak ad helyet. „Talán? . . .“ „Talán tizennégy esztendős is vagyok már, én nem tudom bizonyosan. Az édes anyám talán tudja.“ „Mi a foglalkozásod ?“ „Juhászbojtár, megkövetem alássan,“ felel udvariasan a kis fiú. „Tudod-e, miért állsz itt?! A kis halvány ajakról nem jön felelet s a félénk szemek még szorosabban kutatják a földet. „Loptál!“ felel a biró szigorú hangja saját kérdésére. „Loptál!“ Ez a szó rettenetes visszhangot kelt a kis vádlott szivében, minden csepp vére felforr s tüzes nyargalással vágtat ereiben; lelkében felrázza ez a szó az alvó önérzetet. Káprázó szemei előtt elkezd forogni a föld, s mintha a padló porából előkelne egy egész falu népsége, azok mind ott futnak előtte, mögötte körülötte, s hallja, a mint fülébe ordítják, vigyorogják azt a rettenetes szót: „Loptál! loptál!“ Félénksége meghátrál ez ismeretlen ellenség elől s fut, fut tőle messzire: szemébe oda ül a bátorság, s olyan büszkén tekint a vele szemben ülő bíróra, mintha megfordult volna köztük a viszony s az lenne a vádlott. Aztán kemény, határozott hangon odavágja: „Én nem loptam!“ „Hát tagadod ? Mered mondani, hogy nem mászkáltál éjjel a temetőben, hogy kitépd onnan a kereszteket tüzelőnek? Még el is tagadod, hogy megkárosítottad a halottakat, elloptad fejfájukat. A kis szürke szemek ismét a padlót vizsgálják, elröppent belőlük az a felcsillanó bátorság; kis bozontos feje csüggedten lóg nehéz keblére, s mintha már megbánta volna előbbi felhevii- lését, megadó bánattal, szelíden felel: „Nem tagadom, kérem alássan, semmit sem tagadok. De én nem károsítottam meg senkit, nem téptem ki a fejfákat a sírokból; csak azt a dirib-darab fát szedtem össze, mit ott találtam
