Eger - hetilap, 1885

1885-02-10 / 7. szám

59 együtt Weber „Abu Hassan“-jának eleven rythmusú nyitányát. Annál örömestebb közöljük e hirt, mert a kitüntetett urhölgyek egyike, Ludányiné Adél assz. — ha jól vagyunk értesülve, — közel rokona a mi szeretve tisztelt plébánosunk: Ladányi A. apát-kanonoknak, másika pedig: Gáspárdy Katinka k. a. Gáspárdy Gyula, széles körben ismert helybeli ügyvéd, leánykája, ki, mint a budapesti conservatorium egyik kiváló tehetségű nö­vendéke, s jelenleg Székely Imre egyik kedvencz tanítványa, a f. é. júniusban fogja zenetanulmányait teljesen befejezni. Ek­kor haza jő, s mint zongora-tanárnő fog városunkban iskolát nyitni, s esetleg zene-leczkéket adni, hogy eleget tegyen a mü­veit közönségünk köreiben régóta nyilvánuló sóvárgásnak egy alaposan képzett zongoramesternő iránt, minőnek hiánya Zs. M. úrnő visszalépése után, nagyon is érezhető volt. — Szederkényi Nándor képviselőnknek, az eger-fiizesabonyi szárnyvasut. kocsi-fűtése tárgyában a közi. ministerhez már régeb­ben intézett interpellatiójára br. Kemény minister, a febr. 5-iki ülésben már másodízben szándékozott válaszolni, de az interpelláló esetleges távulléte miatt, a ház kívánsága folytán, válaszát újból el kellett napolnia, bár a minister kijelentette, hogy ha még soká kell várakoznia, tárgytalanná lesz az interpellátio, miután egy kis vonalrész fűtéséről van szó, s nem sokára kitavaszodik az idő. Magunk is sajnáljuk, hogy a választ nem olvashattuk, mert igy nem tudjuk: vájjon a t. minister nem e válasz sükerétől tette-é függővé szárnyvasutunknak eddig hiába óhajtott fűtését ? Azonban vigasztalódjunk! Más egyéb dolgaink is vannak, me­lyekből rég megszokhattuk a „várakozó állást.“ Jó ideje péld. hogy szegény népiskolás gyermekeket ruhaneműekkel istápoló, úgynevezett „rongyos egyletünk“ megalakult; az aláírási ivek, — kezdetnek elég szép eredménynyel — hetek előtt szintén beszol­gáltattak. Beszéltünk is sok szépet, és nagyot, s tettünk — sem­mit. Nem hiába nevez bennünket egy régi magyar példaszó, igen találón: „nagy pipájú, kévés dohányu nemzetnek.“ Se öaj! hisz nem sokára kitavaszodik az idő, — mondja Kemény minister, s akkor már a metsző gyerekeknek, meg libapásztoroknak nem du­kál — csurapé. — Kérelem. A múlt évi nyár utolján, a Magyar Thália egyik legkitűnőbb, de már nyugdíjazott művésznője, és t. Jókai Mór orsz. képviselő életpárja, a nemzeti színészet pályáján szerzett felejthetetlen érdemei elismeréséül, nemzetünk egyik büszkesége, gr. Teleki Sándor elnöklete alatt országunk fővárosában egy hazafias szellemű bizottság alakult, mely azt tűzte ki czéljául, hogy a fent. művésznőnek tiszteletére mellszobor, mely a nemzeti múzeumba leend elhelyezendő, készíttessék. Ezen mellszobor pedig legyen díszes, és igy, mind a már t. művésznő emléke megörökítésére, mind a muzeum csarnokábani elhelyezésre méltó, kiállításának költségei továbbá fedeztessenek azon lelkes honfiak, és honleányok áldozatkészségéből, kik a bizottság által kibocsátandó aláírási iveken, ezen czélra adakozási készségöket nemcsak kijelentendik, de egyszersmind teljesitendik is. — Ezen hazafias vállalat párto­lása irányából, a m. évnek őszi hónapja elején a bizottság nekem is, és úgy is mint az egri törzs-caszinó igazgató elnökének, kül­dött egy hason czélból készített aláírási ivet, melyet én az ak­koron legközelébb tartott vál. ülés tagjai elé terjesztvén, ezen aláírási Ívnek aláírók gyűjtése czéljából az olvasó-terembeni kité­tele elrendeltetett. És mivel én a már többször t. mellszobor-bizott­ság által közelebbi alkalommal a végett kerestettem meg, hogy a kérdéses aláirási ivet, az ezen alapon beszerzett adakozásokkal együtt legföljebb a f. hó végéig teijeszszem illetőségéhez fel, ennek folytán: minthogy én szóalatti aláirási Ívnek, melyet megbízatá­sához képest illető jegyző, a casinónak olvasó termeiben aláírá­sok gyűjtése végett kitenni hivatott vala, a leggondosabb után- nézés, és vizsgálat folytán sem akadhattam eddig nyomára: ennél­fogva tiszteletteljesen megkérem ezennel valamennyi casinói tár­saimat, a kiknek kérdéses aláirási Ívnek hol és kinél létéről tudomásuk van, vagy lehet, oly végből, hogy azt vélem lefölebb a hó 20-ik napjáig közölné, úgy szintén ha valaki szóalatti alá­irási ivén nevét aláírva ajánlatot tenni is vállalkozott, vagy épen az ajánlott összeget valaki kezéhez le is fizette, azt is nekem a fenirt határidőig tudtomra adni ne terheltessék. Egerben, febr. 6-án 885. Csiky Sándor, Casinói igazgató. — Kiállítóink. — Az országos kiállítás, körülbelül 90 épü­letben lesz elhelyezve, melyekből 80 már teljesen készen áll. Né­melyik közölök, pompája által, már is meglepőn emelkedik ki. — A kiállítók sorában megyénk és városunk is szép számmal lesz képviselve. Nevezetesen: a mezőgazdasági csoportban részt vesz­nek: az egri érsek-uradalom, az egri főkáptalan, szi- halmi, tárkányi, eger-szalóki, egyeki, margitai s tikosi uradalmai; Tintoretto és környezete viharos kaczajban törnek ki. A kőrhely egyszerre Matteo felé fordúl, kinek ezüst-hangú nevetése tulcsengi a többiekét. — Mily édesen hangzik a te nevetésed, ha gúny szillé is, — milyen lehet az, midőn a szív szerelmét csengi ? ! » Matteo mélyen elpirul. — Miért pirulsz el? talán, hogy en miniatűr előtüntesd a tiszta szép eget, midőn a felkelő nap biborszinre festi? Csakhogy a nap házadba lopta magát, s nem fog lenyugodni soha! Mester, add őt nekem! — S mit adnál érte cserébe ? Az idegen kissé gondolkozik .... — Adom cserébe őt — magát! és ezzel kirohan, kétségbe hagyva a szobában lévőket, vájjon ittas-e csak, vagy őrült? Pár hét múltán fényes közönség csodálja épen Tintoretto ecsetét, midőn két szolga egy beburkolt tárgyat emel be. Tintoretto azon hitben, hogy valamely kijavítandó régi mes­termű van kérdésben, lefejti a burkot. Atalános csodálkozás moraja tölti meg a termet. Egy kép, egy műremek az csakugyan, de nem régi. A mes­teri ecset utolsó érintése még csaknem észrevehető. A kép ábrázolja Tintoretto 18 éves fiát, Matteot, mint előkelő, gyönyörű velenczei — hölgyet. Még nem szűnt a csodálat moraja, midőn egy remegő férfi­hang szólal meg: — Mester, áll a csere?! Tintoretto gyorsan hátra tekint, s előtte áll a század legnagyobb kor helye, halványan, de nagy lelkes szemei­ben égő tűzzel. — Én a cserébe nem egyeztem ugyan, de ha e kép ecseted alól került ki, im itt a kezem! — Megállj mester! Én igazat mondtam, kijelentve, hogy e század legnagyobb korhelye vagyok, mert ennek tartom magamat. Van azonban még két nevem: egyiket örököltem, másikat hazám adta. Öröklött nevem: Vriendt Ferencz, — hazám pedig, méltat­lant bár, belga Rafaelnek nevez. . . . — Tintoretto magához öleli a büszke alakot . . . — Igen.,, a csere áll! vidd őt! — A művész szemét megcsalni nem lehet! 0 csakugyan nem Matteo, hanem az én szemem fé­nye, leányom: Mária. Férfi-öltönyt visel, hogy feltűnés nélkül követhesse szellemét — a művészetet. Vedd őt! ki egy látás után ily híven képes festeni, azt a teremtő lelken kívül a szív is vezeti! Vriendt Ferencz, kinek remek festvényeit FI or is névvel ismeri Európa minden fővárosa, gyöngéd szerető férje lön az őt imádó Tintoretto Máriának. De a lángész, a nagy szellem gyakran ördög, mely életrontó feltételek árán nyújtja a halhatatlanságot! Ráfael leikébe önté a kiolthatlan vágyat, mely kora sirt ásott ifjú életének. Guido Reni kezébe adta a kártyát, koczkát, melyek nyomor­teljessé tevék utolsó napjait. Pretti (il Cavalier Calabrese) kezébe a kardot, és Salvator ajkaira a satyrát, — melyek miatt ezek bujdosni, futni voltak kénytelenek. Giorgio di Castelfranco szivébe a folyton égő szerelmet, mely gyorsan hamvasztá el viharos életét. Girodet szellemét csak éjjel hagyá működni, s Vriendtét csak akkor, midőn a nemes szesz annyira magánkivüli állapotba juttató, hogy másnap nem ismert saját müvére. Ötven éves korában befejező bor, szerelem és dicsőség miatt folytonos boldog mámorban átélt napjait. Tintoretto még 24 évvel (f 1594) élte túl vejét, s műter­mében sokáig látta még a csodálok hada a gyász-férfiöltönybe burkolt szenvedő alakot, kinek bus kedélye csak akkor látszók némi életre ébredni, midőn Tintoretto ecsetéből egy-egy rémes phantastikus kép született. Nagy a világ, végtelen a világ-történelem s Tintoretto Má­ria sírját egy kő, egy árva betű sem jelöli!

Next

/
Oldalképek
Tartalom