Eger - hetilap, 1885
1885-12-22 / 52. szám
423 ruházattal segélyzendő tanulókra nézve javaslataikat személyesen terjeszthessék elő. — A szegény tanulók részére gyűjtő ivemen készpénzben újabban adakoztak: Horváth Béla 1 frt, id. Mi ti czky Janó s 40 krt. Hamza István 50 krt. Hanzel Gizellák, a. 20 krt. Ezenkívül e lapok szerkesztője a már nyugtázott tagsági diján felül nagymennyiségű ruhanéműt volt szives a t. irgalmas- nénékhez küldeni. Ezen kegyes adományokat köszönettel nyugtázom. Szőke Sándor, egyl. jegyző. — A vasut-ügyben. lapunk múlt számában közöltük, hogy a mátrai vasút kiépítése érdekében a Károlyiféle szövetkezet a szerződést a „Länderbank-1 bpesti fiókjával már végleg megkötötte, még pedig 23,000 írtért kilométeremkint. A hirt teljesen megbízható forrásból vettük; egyébiránt közölte azt a bpesti „Lloyd“ ez. lap is. — Újabban azonban Bpestről, teljesen hiteles kézből, arról értesülünk, hogy a mátrai vasút kiépítésének ügye, a szerződés-kötés daczára, a közlekedésügyi minis- terium részéről, még bizonyos akadályokba s nehézségekbe ütközik, melyek elébb még elháritandók lesznek, mielőtt a kiépítésre vonatkozó szerződés érvényesülhet. Addig szóba se jöhet a dolog. — Másrészt ellenben arról is biztosítanak bennünket, hogy a debreczen- t.-füred-füzesabonyi vonalon az előmunkálatok a legrövidebb idő alatt meg fognak kezdődni, s a legkomolyabb mozgalmak és törekvések vannak működésben, hogy mihamarább meginduljon e vonal kiépítése, mely az ege r-n á d a s d i vonal, mint a jelzett irány folytatásának kiépítését is határozottan számba veszi. Azért komolyan figyelmeztetnek bennünket, hogy az itt-ott fölmerülő hírek ne alterálják közönségünk szépen megindult buzgalmát, hanem folytassuk, s fejezzük be az életérdekeinket s czélunkat legközelebbről érintő megkezdett nyomjelzési munkálatokat; mert — végzi tudósítónk — „aki valamit akar, azt komolyan s kitartón is kell akarnia.“ — Az erdélyrészi magyar közművelődési egyesület igazgató választmánya Kap ács y Dezső hevesm. árvaszéki jegyzőhöz, mint az egylet legbuzgóbb gyűjtőjéhez, a következő, — szerkesztőségünkhöz is megküldött sorokat intézte: „Midőn e sorok kegyes kezéhez érkeznek, akkorra már megkondulnak a nagy-barcsai harangok, az eidélyrészi magyar közművelődési egyesület első cselekvésének hirdető nyelvei. Vajha elhallatszanának Egerig! Egy székely falu, a hollós nagy Hunyadi megyéjéből lassankint elfeledte nyelvét, aztán elhagyta vallását: oláh lett és göröghitü. Ez történt ezerivei a falvaknak. A mig a sztambuli sultanatos ellen századokon át elpatakzott a nemzeti hitért és faji nyelvért a vér, azalatt tulsarjadott az idegen s azősi és hódító alámerült. Merült merült máig. A kis harcsai székelyek anUy gondolatok között ballagok lakásához, midőn egyszerre idegen hang üti meg füleimet. Mi lehet ez? ki lehet ez? ki bátorkodott belépni az én menyasszonyom residentiájába ? Benézek az ablakon .... Hűtlen a világ! Hálátlanok az emberek! Nincs igazság a földön! . . . Ott látom azt a buta teremtést, azt a megkülönböztetésemre méltatlan gyarló személyt — az utálatos pocsai harangozó karjaiban ! Ah! te savó, mért nem bírsz méreggé átváltozni, leönthetném veled ezt az egész világot, a Pocsajt is, meg a Csokajt is, Rózsi, a csúf, ripacsos képű vén szakajtóval, és az utálatos ha- rangozóval együtt! Te harangozó! sok számadásunk van már egymással! Népem hódolatát elraboltad, jövendő boldogságomat elloptad, nyugalmamat, meggyilkoltad. Imádkozzál, hogy messze maradjon még a számadás ideje, mert borzasztó lesz az, rettenetes! Letiporlak, megsemmisítelek, megöllek, — nem buta testeddel fogom mindezeket véghez vinni, — a magam forma nevelt ember nem verekedik! — hanem megöllek úgy, hogy nem halsz meg, de ordítva fogsz keseregni a holdvilág előtt, mint Daliborka tornyában az elátkozott lovag! így dühöngtem szomorúságomban egy darabig, — addig tudniillik, mig eszembe nem jutott, hogy egy tanult embert ily nemű gyarló személyek miatt nem emésztheti bánat! — Neki élnie kell a világ miatt, mely folytonosan rajta nyugtatja szemét. Neki csüggednie nem szabad! Neki, ha a föld gyarló lényei bántalmazzák, elhagyják, — van egy hűséges társa: a tudomány. Oh nevelés, neveltség! Mily szerencsés mégis a nevelt ember! nak hajnali szellőnek friss lehelletétől, mely a tavasz feltámasztó erejével vonul a hazán keresztül, s mely tavasznak ismét az oly szerető szivek a napjai, minőknek Eger fiai és leányai mindenekfölött bizonyiták magukat, — ez ébresztő fuvallattól érintve, több családjokban ünnepélyesen visszatértek őseik hitére, s magyar nyelvű fogadalom-levél alá Írták oda neveiket, hogy Gilából ismét Gyulaiak lesznek. Ez első zsengéje az aratásnak. Egy neinesszivü hazafi, az illető egyház, a közművelődési egyesület s egyesek két igen pompás, remek harangot küldöttek a hazatért „tékozló fiuk “-nak. Vivos voco — a megtérőket istennek magyar nyelven való áldására hívom. Mortuos plango — a nemzet testéről leszakadva maiadni akaró testvéreket elsiratom. Fulgura frango — hangom megkezdi az e hazában barangoló ellenséges vihar megtöréseit. Ezt zúgják e pillanatban a fölállított két harang, melyek mindenikén egyesületünk czimere áll: Magyarországgal Erdély összeölelkezve. Ezt hallják köröskörül a megyei falvak lakói, kik egykor mind székelyek voltak Hogy ma mik ? megmondotta, az előbbi „egykor.“ S mit mondanak a lélek távolba hatásainak szárnyain a széke’y Kapácsy Dezsőhöz is elröppenő, elhullámzó hangok végzengései. Mit mondanak a nagylelkű gyűjtőnek az imának talán épen e pillanatban feltörő zokogásai, melyek a helyszínére kiszállott püspök feddő és kérő szavára fogamzanak meg a keblekben ? Feltámadunk, valóban feltámadunk ! íme reá a bizonyság s mit érdemel az, ki e hitnek már most bebizonyulására apostolkodásával hozzájárult! Milyen siketek is lehetnek azok, kiknek fülei nem hallják a kis-barcsai harangokat! Mily gazdagok, kik annak rezéhez egy szemecskével is járulának! Mily büszke lehet, ki önérzettel mondhatja el: pars magna fűi. Az a nemes szív, mely oly odaadólag igyekezett a lelkesedés hangulatát termékenyitőleg levezetni hozzánk, érteni fogja teljes mértékben az első lépés symbolismnsát s ebben szép lelkének oly jutalmát érzendi, hogy mellette elenyésző leend — ha egyáltalán viszonzásnak is mondható — az a köszönet, melyet az E. M. K. E. igazgató választmánya egyhangú határozat folytán küld nagy gyűjtőjének s személyében Nemes Eger városának. Mindazonáltal — hisszük — itt is nem a forma, hanem az indok lesz méltányolva, s kedvesen fogadva a köszönet, melyet, — mint emlitők — egyhangúlag küld az igazgató-választmány hálából Eger iránt, s elismerésül Eger kitűnő fiával szemben. Fogadja igen tisztelt tagtárs úr a küzdő erdélyiek baráti kézszoritását s fejezze ki a 308 nemes aláírónak legforróbb hálánkat és köszö- netünket. Adja az ég, hogy néhány év múlva Erdély minden harangja azt hirdesse, mit a kis-barcsaiaké: Isten áldd meg a magyart! Maradunk mélyen tisztelt tagtárs úrnak Kolozsvár 1885. deczember 8-án az igazgató-választmány nevében hazafias tisztelettel Dr. Haller Károly alelnök Sándor József titkár. Másnap tudományos elmélkedések között ügettem át Cso- hajba; az emberek neheztelést kifejező arczomból kiolvasták, hogy se köszönésüket, se pálinkájukat elfogadni nincs szándékom, mert tiszteletteljesen vonultak félre előlem. A piaczra érve mily vigasztalás volt látnom azokat az emberismeret, életismeret, világismeret, és mindenféle ismeret nélküli por-férgeket fetrengeni lábaimnál, köcsögjeiket nyújtva savóm után. Mivé lenne ez a csőcselék, ha most haragomnak igazságos voltában megtagadnám tőle a savót? — gondolám magamban, — de mégsem vonom meg, hadd éljen ő, és lássa a különbséget, maga és egy nevelt ember között. — Hé atyafi — szólít meg egy szintén műveltnek látszó, előttem eddig ismeretlen úri egyén, kopott kabátban, de fényes szemüveggel, (ami rendesen a tudományosságnak jele) nem lenne szives megengedni, hogy savóját megkóstoljam ? Házi orvosom öt évvel ezelőtt savókurát ajánlott, de én sűrű dolgom miatt egész máig elfeledtem tanácsát. — Tessék uram, igen örülni fogok, ha savómat egy művelt ember megizleli. Ivott is kóstolónak egy fazékkal, azután benézett a hordóba. — Ejnye, be kár, hogy ebből a finom savóból, melynek párját Svájczban sem ittam, nincs több hordójában. — Lesz holnap édes uram! — No hát holnapig Isten önnel derék ur, addig is szabad-e tudnom becses nevét ? — Kutianovics Demeter, szolgálatára. — Kutianovics ? szép név, ismerős név, ősi név ... ha jól emlékszem, Oroszországban ismertem egy ily nevű grófi családot. (Vége köv.)
