Eger - hetilap, 1885
1885-10-06 / 41. szám
335 A mint a lókiállitás három főcsoportjának a fentebbiekben foglalt rövid jellemzéséből látható, a kiállítás összes anyaga egy szerves egészet képez, és országos lótenyésztésünk egységes képét mutatja nagy keretben és erős vonásokban. A külföld meg fogja tanulni belőle hazánk lótenyésztési viszonyait, tenyésztőink pedig megismerik a hazai anyagot minden izében és levonhatják belőle ama hasznos tanulságokat, a melyek megszivlelésétöl várható országos lótenyészetünk fölvirágzása. Társadalmi ferdeségeink. Modern társadalmi viszonyainkban annyi nevetséges visszásságggal találkozunk, hogy szinte kaczaghatnánk rajtok, ha másrészt oly elszomorítók, s a magyar társas és erkölcsi életre nézve oly aggasztón fenyegetők nem volnának. Nem kerítünk nagy feneket a dolognak, hanem minden kertelés, himezés-hámozás nélkül, saját mezetlen valóságukban leplezzük le t. olvasóink előtt a legfőbbeket és legveszedelmesebbeket. Ezek közt, mint a legjobban elharapózott, legártalmasabb, s immár csaknem kiirthatatlan társadalmi ragály, mindenesetre első helyen áll a — czimkórság. Ismeretes dolog, hogy régenten magas állású urak, főpapok, mágnások, alantas tisztviselőiket, qualifikált, diplomatikus embereiket, kik velők szemben szolgálati viszonyban állottak, — rendszerint a „Kend“ czimmel illették, mely nem egyéb, mint a „Kegyelmed,“ „Kelm ed“ kifejezéseknek legrövidebb összevonása. Később a „Kend“ paraszt czim lett. De „K e n d“-eznéd csak meg manapság földműveléssel foglalkozó valamelyik alföldi, debreczeni, jász, vagy kun „kékbeli“ polgártársunkat, bizonyára oly tekintettel mérne végig, hogy menten elmenne a kedved a vele való társalgás tovább folytatásától. Csak néhány évtized előtt is kézműves, iparos polgártársainknak igen tisztességes és valóban megtisztelő czime volt a „nemzetes nr,“ ..mester ur“. Ma ezek a czimek csaknem végkép kimentek a divatból s a társalgási nyelvforgalomból. Ma a falusi jegyző, falusi kántor, s a mesterember megkívánja, hogy cselédei „téns ur“ nak szólítsák; a falusi „botos ispán“ pedig pláne követeli, hogy meg-„tekintetes ur“-azzák. S ez a nevetséges czimkórság a most felsorolt társadalmi osztályok alsóbb rétegeiben is annyira elharapózott, hogy ma már nincs többé „mester-legény,“ hanem van „iparos-segéd;“ s a borotva ugyancsak veszedelmesen forogna nyakad körül, ha kezelője sejtené, hogy „borbély-1 egény“-nek, s nem: „sebészEgy pisze orrú leányka egykor erősen élczelte a fiatal embert hosszú orráért. „Hát azt gondolja a kisasszony — mondá az ifjú ember, — hogy az én orromat a kegyedének rovására teremtették ?“ Gibbon Edward, a hírneves angol történetiró, arról is nevezetes, hogy igen nagy poczakkal, de annál apróbb szemekkel és szájjal birt, orra pedig alig volt. — A világtalan Deffront asszonynak az volt a szokása, hogy a nála bemutatottaknak ar- czát szokta volt megtapogatni. Midőn a bemutatott Gibbonnak szintén tapogatni kezdé arczát, a tisztes asszonyság megbotrán- kozva kiáltott fel: „Ez már mégis gyalázatos tréfa!“ — Orrot nem találván, egészen másféle ábrázatot képzelt tapogatni a jó Deffront asszony. Seume, a hires német iró, boszantó, parancsoló, képzelgő, előkelő, zsarnok- és rabszolga-orrokat; továbbá cselszövő, szimatoló, doktori, professori, prókátori, rendőri, fináncz-, diplomata- és mágnás-orrokat; végül: okos, buta, jámbor és alamuszi orrokat különböztet meg. Szerinte legokosabb orruk van az olasz csavargóknak, az úgynevezett lazz aro nikn ak, s legkedvesebb orruk a szép asszonyoknak. No ebben én is vele tartok, —• habár igen sok gunyoros és szeszélyes orrú van köztök, kik minden csekélységet megorrólnak, s az udvariasság még sem engedi meg, hogy orrukra koppintsunk. Minden orrok közt Seume legvisszataszitóbbnak tartja a — mágnás-orrot. Pedig hát e tiszteletreméltó osztály számos teli vér tagjának elkerülhetetlen szüksége van az arcz eme részére, hogy azon át orrhangokon rácsolhasson, különben tán még beszélni is elfeledne. segédének, vagy épen „arcz-idomár-gyakornok“-nak szándékod „o művészségét“ titulálni. Nem is említve, hogy ma már nincsenek többé „mester-inasok,“ hanem igen is vannak: „ip ar o s-t an on c zok,“ akik azonban ma is csakúgy rongyos papucsban futkároznak az utczán, csakúgy söprik a műhelyt, dajkálják a majszterné aszszonyom (ma „téns asszony,“) gyermekeit, s hordják a korcsmából a mester ur, vagy a legények számára a „sziv-erősitőt,“ mint derék elődeik. Régi bevett, magyar társadalmi fogalmak és szokások szerint a „tekintetes ur“ czim csak diplomatikus embert: orvostudort, ügyvédet, tanárt, előkelőbb megyei tisztviselőt, tábla- birót stb. illetett meg. Sőt a megye első választott tisztviselőjének is „tekintetetes alispán“ volt a titulusa, ámbátor e tisztet, azon idők szerint, a megyéknek vagyonilag s társadalmilag is legtekintélyesebb állású férfiai szokták volt betölteni. Akkor a „tekintetes ur“ egyike volt a legdíszesebb czimeknek. A városi tanácsnok már csak „Nemzetes ur“ volt. — Ma az Írnok is meg-„tekint etes ur“-aztatja magát. Hajdan a falusi szatócsot, kocsmárost, árendást, úgy hitták hogy: „Abrók gazda,“ „Iczik gazda.“ Szólítanád csak ma is őket úgy, feledvén őket meg-„téns ur*-azni: bizisten nem kapnál tőlök egy korty trébert, vagy egy rőf szatyingot sem drága pénzért — hitelbe. (Vége köv.) Különfélék. — Királyunk ö felsége névünnepe alkalmából, vasárnap, okt. 4-én, az egri székesfőegyházban, ünnepélyes istentisztelet tartatott, melyen szakállasfalvi Lengyel Miklós, püspök, fókáptalani nagyprépost ő mlga pontifikáit. Az ünnepen Hevesmegye, Egerváros, az itt állomásozó cs. és kir. közös hadseregbeli, és magy. kir. honvédségi tisztikar, a tanintézetek, a tanárikarral élükön, valamint egyéb intézetek és egyletek testületileg vőnek részt, az egri polgárság köréből egybegyült számos ajtatoskodókkal egyetemben, imát bocsátva az egek Urához szeretett uralkodónk-, s felséges családjának hosszú, boldog élete-, s szerencsés uralkodásáért. Istentisztelet alatt a katonai zenekar által is jelentékenyen erősített székesfőegyházi ének- és zenekar R ő d e r nagyobb szabású „Es dur“ ünnepi miséjét eléggé szabatosan adta elő. Betétek voltak: „Amavit eum“ — graduale, Zsasskovszky Endrétől (soprán és tenor-kettős,) és „Laetamini“, offertorium, Führer Róberttól (férfi-kar és magán-soprán.) — Nemeslelkü adomány. Kovacsóczy István egri főkápt. apátkanonok ő nsága közelebbről az eger-szalóki, heves-bátori, és Jellemző alakjoknál fogva kiváló figyelmet érdemelnek: a sas-, vagy kese 1 yű-orr, a kány a- o r r, a fe j e de 1 mi, családi és a nemzeti orr; színére nézve pedig a bor virágos orr tűnik fel legjellemzőbben. A sasorr rendkívüli erélyt, kitartást, makacsságot, büszkeséget, s magasra törő szellemi erőt jelez; mig a kánya-orr inkább cselszövő, guuyoros, nagyravágyó, mint kitűnő megismerő szellemet árul el. Plátó a sasorrot király-orrnak nevezi. Cyrus és Achilleus sasorral bírtak. Ilyen orra volt Corvin Mátyás királyunknak is, miről a bécsi kapu őr csaknem fölismerte, midőn a tót fuvarosnak öltözött Mátyásunk, kereket hajtva maga előtt, ki akart osonni az ostrom alá vett osztrák fővárosból. „Hisz épen olyan orrod van, mint Mátyás királynak!“ — úgymond, s kinyitotta a kaput előtte. — A keselyű- és kányaorrot Car us aristorotikus orrnak nevezi. A homlokról függőleges egyenes vonalban lehúzódó orr typi- kus jellege a görög arcz élnek, s a szépség eszménye a festőknél és szobrászoknál, miként ezt az antik, klassikus szobrászati mestermüveken láthatjuk. Seneca azt mondja, hogy a legnagyobb szellemességet az athenei orr árulja el. Szembetünőleg nagy orrokat az olaszoknál találunk, mig az éles szögletben hajlott, nyerges orr kiváltképen Izrael fiait jellemzi. (Vége köv.)
