Eger - hetilap, 1885
1885-09-22 / 39. szám
XXIV. év-folyam. 39. szám. 1885. szeptember 22-én. Előfizetési díj: Egész évre . 5 irt — kr. Félévre . . 2 „ 50 „ Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — 45 „ Egyes szám — 12 • Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Hirdetésekért minden 3 hasé hozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza, zsebköz, 24. sz.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése (alapítványi ház a lyceum átellenében) s minden kir. postahivatal. —• A hirdetési díj előre fizetendő. Felhívás előfizetésre. Tisztelettel kérjük azon t. ügybarátainkat, kiknek előfizetésük e f. szept. hó végével lejár, megrendeléseik idejekorán való megújítására, nehogy a lap elküldése akadályozva legyen. Előfizetési dij: Egész évre . ... . . . 5 frt. Félévre . . . . . . 2 „ 50 kr. Évnegyedre . . . . . . 1 „ 30 „ Egy hóra.........................................................— „ 45 „ T. gyűjtőinknek minden öt előfizető után egy tisztelet- példánynyal szolgálunk. Az „Eger“ kiadóhivatala. Eger, szept. 22. 1885. A múlt héten a halál bő aratást tartott jobbaink soraiban. . . . Mintegy pár hét előtt két előkelő hölgy jelent meg a „Vö- rös-kereszt-egylet“ mintaszerűleg berendezett, nagy szabású, budai kórházában, súlyos beteget hozva magokkal, hogy azt a nevezett intézet páratlan gondozása alá helyezzék; s egyszersmind az intézeti elüljárósághoz azon kérelemmel járulva: engedtessék meg nekik, hogy ott, a kórházban, drága betegöket közvetlenül önmaguk ápolhassák. Az elüljáróság sajnálkozva értesítette a derék hölgyeket, hogy az intézet szigorú szabályai szerint az ott elhelyezett betegek gondozása, csupán az intézet rendes betegápolóinak van megengedve. A két delnő, — egyikök az élet délszakán álló, magasztos alak, tiszteletet parancsoló, komoly vonásokkal; a másik, az élet üde tavaszának örvendő leányka, kinek kedves, rokonszenves ar- czán a boldogság élénk rózsapirját a fájdalom és szenvedés li- liomhalványsága váltotta fel, — egyazon gondolattól megkapat- va tekintett egymásra, s nyomban kijelenték az elüljáróságnak, hogy az intézet beteg-ápolónőinek soraiba kivannak fölvétetni. Az önfeláldozás e magasztos példája által meghatott elöljáróság egy pillanatig sem ingadozott a tisztelt hölgyek óhajtását azonnal teljesiteni . . S a két nemes hölgy, irányadó, előkelő köreinknek e két tiszteletre s bámulatra méltó alakja, kiket müveit társas életünkben már megszoktunk, mint a nemes egyszerűség, s e mellett mégis a finom, urias eleganczia mintaképeit szemlélni, — ez úttal a világiasság minden álkövetelményeit elutasítva, — magokra ölték a kórházi betegápolónők szegényes, szürke tunikáját, hogy önmagok közvetlenül, a szeretet, a ragaszkodás és hála utolérhetetlen gondjával ápolhassák drága betegüket, éltök legfőbb kincsét: az egyik, a lelkes, önfeláldozó hitvestárs, a szeretett férjet; a másik : a háladatos leány, a legjobb, leggondosabb atyát! S a rideg halál ennyi önfeláldozás, ily magasztos női erények iránt sem ismert kiméletet; hanem irgalom nélkül letarolta a legbecsesebb életet, melynek váratlan letünte még hosszú időkig hágy sajogni számos vérző sebet, s mely után még sokáig marad nyitva a sír ijesztőn tátongó ürege! . . A pótolhatatlan veszteség, melyet bold. em. dr. Frantz Alajos-, Heves megye physikusa-, a hevesmegyei orvosgyógy- szerész-egylet elnöke, az egri érs.-lyc. jogakademia tanára-, a magyar orvosi kar egyik országosan ismert tekintélyének ily váratlan elhunyta okozott, nemcsak a mélyen sújtott családé, hanem Eger városáé, Heves megyeé, a nagy közönségé, édes mindnyájunké, kik a boldogultban életünk, egészségünk egyik leghatható- sabb támaszát, s legbiztosabb őrét, társas életünk egyik legkedveltebb tagját, közügyeink, sociális és humanitárius intézményeink egyik legbuzgóbb s bőkezű pártfogóját, a legnemesebb emberbarátok egyikét, — s számosán a leghübb, legodaadóbb barátot vesztettük. S e közös, mély fájdalmunkra nyújtson enyhet és vigaszt a tudat, hogy a boldogult magasztos emléke örökön élni fog a jó, nemes és igaz szivekben ! De a kérlelhetetlen halál ez úttal nem kímélte azt sem, ki vele, az élet viharai közben, már annyiszor szembe szállt, ki vészes fenyegetéseitől még soha sem riadt vissza, de akit most mégis végkép legyőzött s megtört: az — újságírót. Hétfő volt. A lapnak kedd-reggelre szükségkép meg kelle jelennie, mert a közönség türelmetlen; nem azért fizet, hogy várakozzék; hanem azért, hogy mulasson, vagy legalább is szórakozzék az újságíró talpra, néha fejre esett czikkein, s gyönyörködjék a pletykák papirfogyasztó, hasábtöltő halmazain. S a szegény újságíró még akkor is azon töri árva fejét, minő újdonsült, idegingerlő, észcsiklándó közleményekkel töltse meg lapját, nehogy a t. előfizető közönség unatkozni s bosszankodni találjon, — midőn felesége, életének jobbik fele, viszontagságos pályájának negyedszázadon át jó és balsorsban hű osztályosa, gondos, szerető, aggódó hitves társa, a hű nő, és a legjobb, legönfeláldozóbb anya, — ravatalon fekszik! . . . S midőn a lesújtó, összezúzó fájdalom elviselhetetlen súlya alatt a gondolkozó agy közel van az őrüléshez: akkor a szegény újságírónak eszébe jut a szegény — színész, kinek az övével hasonló osztályrész, egyazon sors jutott. Felesége ott haldoklik hideg, sötét, penészes szobában, éhező, síró gyermekcsoporttól körülvéve, miközben a férj és apa, — a szinész, borvirágosra pirosított arczczal, félrecsapott tollas baréttal, a világi’engető deszkákon ott kénytelen orditnia kórusban, hogy: „Vigan élünk kis körünkben. . .“ — Nos, tisztelt publikum! íme a tragikomikum! Tapsolj, ha kedved van hozzá! ................... É s ennyi pusztítással, ily áldozatokkal sem lön kielégítve az éhsóvár kaszás csontváz, hanem betört ifjúságunk virágzó disz- kertjébe, s onnét tépte ki, tarolta le a legderekabb virágot! S a deli ifjú, fiatalságunk egyik dísze s mintaképe, áthléta- termetével, levente-alakjával, megnyerő külsejével, elegáns, finom, müveit modorával, ritka szép készültségével, s munkakörében páratlan buzgalmával, — ott fekszik négy lábnyi mélyben, mereven, élettelenül, rideg hantok alatt! S a sir, mely a kihűlt hamvakra borult, maga alá temette az elagott szülék egyetlen gyámolát, a testvérek egyedüli vigaszát, az ifjúi nemes törekvések, az önzetlen hazafiui lelkesedés, a tiszta becsületesség, a finom udvariasság, a szelíd lelkűiét, gyöngédség s a törhetetlen barátság valódi példaképét! És mondjátok: hogy ez a kor, — ez a talmi-korszak,— a magasztosnak, a dicsőnek aranykora, hol az arany mindinkább kivész, s a felszínen úszik a léhaság, az üresfejüség, a könnyelmű ledérség, a tehetetlenség, a salak és söpredék! Arnóthi.
