Eger - hetilap, 1885
1885-08-11 / 33. szám
271 személyes kezelése, szóval: saját életöket koczkáztató, ritka bá- torságú s önfeláldozó oltási munkálatuk által oly beláthatatlan veszélyektől óvták meg városunkat, hogy ezért polgárságunkat örök hálára kötelezték magok iránt. S ha e hálának e helyütt csupán szóval vagyunk képesek őszinte szívből fakadt köszönő kifejezést adni: leljék méltó jutalmokat a derék tiszt urak nemes, és önfeláldozó munkásságuk öntudatában. — Válaszul a tűzoltó-egylet parancsnokságának. — Miután az „Eger“ lap jól. 28-iki számában irt közleményemre a t. parancsnokság csak is személyemet támadta meg, s „qui tacet con- sentire videtur,“ hallgatva elismerte annak igazságát, csupán az egyletből kizáratásomra válaszolok. — Hogy az egylet választmánya legenyhébb szóval mondva „kicsapott,“ az oly tény, melyet eltagadnom nem lehet. De hogy a t. parancsnok mily perfid eljárása folytán történt az, — bátor vagyok a közönség ítélő fóruma elé bocsátani. Majdnem negyedfél évig valék az egyletnek, — mint a parancsnokság is beismeré, — nem a legutolsó működő tagja. Midőn az egylet vezetése, mely a lehető legroszabb irányban történt, nem elégített ki, — ki akarván lépni, lemondásomat a főparancsnoknak, szóval és írásban, szolgálati utón beadtam, daczára a főparancsnok tartóztató szavainak. Ámde miután visszatartaniok nem sükerűlt, a főparancsnok ezen lemondásomat elsikkasztotta, — s mivel tagnak nem tartván magam — gyakorlatra sem jelentem meg, a fő- parancsnok informatiója nyomán, félrevezetett választmány kicsa- patásomat megszavazta. E lemondásomat még jun. hó közepén beadtam, tehát majdnem két hóval kicsapatásom előtt. — Sajnálom, hogy jó akaratú közleményem személyes kérdéssé fajult, melyet, mint ilyet, én magam nem akartam idézett czikkemben kiírni, de megtámadtatván, kénytelen vagyok az ily qualifikálhatatlan eljárás ellen magamat védeni, miből láthatja a közönség, hogy mily avatatlan kezekbe került a tüzoltóegylet vezetése, — s mi oka annak, hogy a bold. Kempelen Béla alatt oly virágzó egylet, tagjainak majdnem felére olvadt le. — Kérdem: lehet-e valakit akkor kicsapni, mikor az illető saját akaratából már régen kilépett? — Csakis Altorjay Sándor eljárása szerint. Ke le József. — A vándor-zenekar. Mióta a „nagy Bach“ (aki kétségkívül, nagybátyja volt Bach Leó t. polgártársunknak) megmutatta, hogyan kell nemcsak öt ujjal, de kézzel-lábbal, könyökkel sarokkal, térddel, koponyával stb. különféle hangszereken egyszerre játszani, szóval egy szál „művész“ személyében egy egész zenekart konczentrálni, — azóta a vándor- or eh est rumok száma, kivált Talián-országban, a „művészetek hazájában“ egyre szaporodik. Egy ilyen or eheste r-m ü v é s z érkezett e napokban városunkba, hogy itt hangversenyeket rendezzen, s miután hírneves architechtoniko-kritikasterünktől — kinél tisztelgett — értesült, hogy a lyceum díszterme impertinensűl rósz akusztikával bir, de gondolatokról tesz tanúságot; de Ploudaniel kisasszony előtt, ki nem volt elkényeztetve, Tanguy rokona, kinek kifogástalan külseje a párisias eleganczia minden jelét magán liordá, a tökéletes gentleman mintaképének tetszett. — Öcsém, mondá Ploudaniel úr, levelét zsebre dugva, nagyon örülök, hogy önt láthatom, tekintse házunkat otthonának. Erre megcsókolta s Anna felé tolván, ki egészen elpirult s zavarba jött, igy folytatá: — íme unokanővére, csókolja meg őt is. S a kipödört szőke bajusz kétszer egymásután érinté Anna lángoló arczát. A lányka ez érintésre összerázkódott. A rokont az első emelet legszebb szobájában szállásolták el, abban, melyet kívülről egy épen virágzásban levő szőlőtő felfutott indái diszitettek, s melynek csupán meszelt falait vidáman világító be a déli nap. Mindenfélekép kényeztették. Hogy ezt a párisit dédelgesse, Anna mindennap azon törte a fejét, micsoda uj étkeket tudna feltalálni. Az udvartelek összes segédforrásai felhasználtattak : a legfrissebb hal, a legjobb vaj, a legizletesebb sütemény bőségben volt a kerlazi asztalon, és Mariannic a konyhában majd összeroskadt. a sok fáradságtól. A fiatal Ploudaniel nem bánta ezt, s mindent megizlelt, mint az az ember, ki elnéző, ha fenyőrigó hiányában csak közönséges rigót ehetik. Alapjában véve ő úgy tekinté ezt a Cornouaille legfélreesőbb szegletében való tartózkodását, mint ha a Huron indiánok közt volna száműzetésben, de azért tudott alkalmazkodni, s jó arezot csinált a dologhoz, mindamellett, hogy visszavágyódott a Bois-ban tenni szokott sétalovaglásai, a Circus-ban töltött estéi és a Café Anglais vakülönben sem lesz képes a nagy művész publikumát magába fogadni, elhatározta, hogy a nagy természet szabad csarnokát — a „piharezot“ választja hangversenyteremül, aholott is csakhamar fölállította pódiumát — a tripost, Hurka M a r c s ó illatos „La ez i-konyháj á val“ szemben. Az ujjongó közönség óriási tömege közt siikerült nagynehezen utat törnöm, s nagy örömömre közvetlen közelébe jutnom hirneves kritikásterünknek, a „doktor“ urnák, ki, napsugaraktól bearanyozott barkócskáját kedvteléssel simogatva, már akkor ott ült, kényelmesen helyet foglalván egy legújabb divatú zsöllén, melynek ép oly tréfás, mint jellemző neve spanyolul: „Cap-pan-ketrecc.“ Magam is kaparitottam egy „poutthon“ nevű legmodernebb szerkezetű zártszéket, s elhelyezkedve a „doctor“ ur mellett, e „magasabb szempontból“ mindketten nagy gyönyörűséggel hallgattuk végig a világhírű or- chester-müvész hangversenyét. Szent Pppukkks! Minő kolos- sális játék! Itt el kell hallgatni az „al pari“ tuczatkritikának (rutin .. verve . . . sikerült . . . taps ... Csinnadratta . . . bumm! . .) hanem azon magasabb szférában kell tekintenünk játékát, hol maestrok s iskolákról van szó a virtuozitásban ... Az orchester- müvész nagysága mellett Beethoven-Berlioz, Mendelssohn-Chopin, Csaszni-Wepcsek, Partisch-Laudát kolosszális alakjai mind „bliktri“-vé törpülnek. Az a csodálatos technika, az az olympi művészet, melylyel a nagy orchester-müvész hangszereit kezelte, midőn ajkaival a mellére erősített orgonasipokon a legszebb chro- matikus futamokat hangoztatta, midőn fején rázta a csörgőkkel telt khinai süveget, mintha a nehéznyavalya törné; mikor hóna alatt nyomkodta a kecskebőr-dudát, mig a tiz ujjával mesterileg billegtette annak sípját; mikor — oh csudák csudája! — sarkával verte a hátára kötött nagy dobot, s térdeivel a repedt czintá- nyérokat — miközben „soha sem tévesztette szem elül az „ideált“ (a Marcsó „Laczi-konyháján“ serpenyőben sistergő termetes hurkát, a mellette szemérmesen pislogó, s egri kar- czostól piruló karcsú fiaskóval), — a doctor úr átszellemülve kiáltott fel: „Üdv az ily müszolgálatnak, melyről már az ideálhoz mérten lehet szólam!“ Sajnos hibája azonban a t. orchester-mükésznek a manir, a modorosság, mely t. i. a stílusnak, s igy a stiltisztaságban álló ideálnak született ellensége. E manir pedig a t. orchester-müvésznél abban áll, hogy a játékbeli előadás az egyes részletek kidolgozásánál (bizonyára az „ideál“-ra való vágyteljes bámulásnak miatta) megállapodván, a zenemüvet földarabolja, úgy, hogy az előadás mozaikszerü lévén, vagy nincs meg benne, vagy hézagos az általános melodikus egység. (No t. szerk. uram, remélem, nem fogja tőlem megtagadni méltó elismerését e legeslegújabb kritikai tanulmányomért!) Calbáss, az „Eger“ kritikusa. — A gyöngyösi föegyházi énekkar f. hó 20-án, sz. István ünnepén (kedvezőtlen idő esetén a rákövetkező vasánapon) saját pénztára javára, a Csathó-kertben tánczmulatsággal egybekötött csorái után. Egyébiránt ez a kis rokona Anna, az ő félénk s egyúttal büszke modorával, elfogultságát néha hirtelen felváltó közlékenységével; ez a kedves bretagnei lányka az ő természetes bájaival, bámuló nagy tengerzöld szemeivel igen kellemesen szórakoztató őt magányában, melyre kárhoztatva volt. Jól esett látnia ennek a szabadban felnőtt vadon ez leánynak egészséges finom szépségét, azon tulpiros ajkú és tulszőke hajú hölgyek után, kik valószínűleg okai voltak Bretagne-ba való száműzetésének. A fiatalok idejök nagyobb részét egymás társaságában tölték. Ploudaniel úr, kit gyakori köszvényrohamai otthon tartottak, bízott bennök s megengedte nekik, hogy kedvökre kóboroljanak keresztül kasul a mezőkön. Hány kedélyes kirándulást tettek ők aztán együtt a hosszú nyári napok alatt! Néha kilovagoltak. Borzas sörényű, tüzes kis bretagnei lovakra ülve, keresztülvágtattak a rónaságon, egész a Raz-de-Sein- ig haladva. Felmásztak együtt a hegyfok sziklatörmelékein és a Plogoff-pokla fölé hajolva hallgatták a mélyben örvénylő hullámok tombolását, melyeknek langyos tajtékja arezukba csapott. Azután hazatértek, fülükben még egyre az egymásba ütköző hullámok robaját hallva. A lenyugvó nap bíborvörösre festé a rónát, a Saint-Beuzec-i templom tornya ott nyújtózkodott a páratelt légben. Lépteiket meglassították; az est növekvő homályával valami édes bánatos érzés lopózott szivökbe, s társalgásuknak gyöngédebb fordulatot adott. (Folyt, köv.)
