Eger - hetilap, 1885

1885-06-02 / 23. szám

191 lesztését félreismerve, azt a hercze-hurczában s szanaszét a ga- rádok alatti orditozásban véli tán rejleni, midőn a 30—40 tagú testületet oly csürhenyájnak nézi, melyet reggel, ha a nap ki­süt, csak amúgy össze lehet kürtölni. De nem is megyei, hanem városi a dalkör, hogyan lehet hát pretendálni a városon kívüli megjelenését, s megbotránkozni elmaradásán? S ha a dalkör meg­jelent volna: vajon illette volna-e azért köszönet? Ha igen, akkor megrovás nem illetheti nDg azon esetben sem, ha nem fizikai ok­ból maradt volna el. — Sajnálatos azonban, hogy a kápolnai ün­nepélyen jelen volt Csiky Sándor úr, mint a dalkör d i s z e 1 n ö- ke, a megbotránkozókkal szemben még csak egy jó szónyi vé­delemre sem tartotta érdemesnek az előítéletek, bajok s akadá­lyok óceánjával sziszifusilag küzdő azon dalkört, mely öt mindig szivében hordá, s mely dalkör aligha válik diszelnökének szégyenére. Egy gyönge idegzetű. —- Az orsz lövészünnep, Budapesten, a pünkösdi ünnepek s a következő napok folyamán, nagy érdeklődés közt folyt le. Az ünnepen az egri lövésztársulatot Tavasy Antal főlövészmes- ter, Makay Bódog, Polereczky Gyula, és Vavrik Endre társulati tagok képviselték. Úgy vagyunk értesülve, hogy derék kiváló lövészeink dicsőségvágya a budapesti versenypályán is pró­bára tette itthoni szerencséjét, de úgy látszik, ezúttal kiestek sz. Hubert grácziájából. — Tiszafüredről Írják lapunknak: Városunk mostanában, nem hiába hogy a majálisok hónapját éljük, mulatságos napokat tölt, ami különben nem is oly nagy csoda, ha meggondoljuk, hogy ez a tiszaparti mindenfelé úttalan város önmagában s önmagából már rég oly hatalmas társas-életet fejlesztett, mely messze földön hires. Nemrég Kovássy Kálmán birtokos úr házánál volt ke­délyes összejövetel, hol a szeretetreméltó házigazda s kedves, mű­velt neje versenyeztek egymással a jóságban, szívességben s elő­zékenységben s annyira elérték czéljokat, hogy a társaság — mely­ben ott volt Füred szine-java — reggel 8 órakor oszlott szét. Csakhamar erre a Kovács Gyula, szintén helybeli birtokos úr által rögtönözött tiszaparti majális következett, válogatott társa­sággal; volt halászat, csolnakázás, nagy halászvacsora, melynél ötven kecsege állta körül a tüzet, oly hegyesen, mintha nyársat nyeltek volna, — minthogy valóban is úgy volt — s mindinkább pi­ruló színben, mintha csak szégyelték volna magukat a jelen levő dí­szes társaságtól, mely úgy őket, mint halászosan készült testvé­reiket vidám pohárcsengés közt költötte el. A táncz itt, meg a fél­ölben felhalmozott hasábfák ropogó füzénél s a mohikánokra em­ségemül elismerni. Ö volt valódi, igazi nőm, Dániel. De midőn eszem megváltozott s éreztem, hogy okosabb lenne egy velem egyenlő leányt elvenni, hazugságot vallottam neki. A szegény nő meggyalázottnak tartá magát, eltitkolá szégyenét s elrejtő annak következményét. Mathes asszony megtalálta gyermekét ott, hova ő azt elrejtette. Később elvettem ezt a szép nőt, kinek képét ott látod. De te azért mégis valóságos fiam vagy. Folyton éreztem én egész életemben, hogy rósz ember voltam, most már érzem azt is, hogy nemsokáig élek, s szükségem van bocsánatra, mielőtt meghalnék. Uram megfogta kezemet s erősen megszoritá azt. Különös érzés fogott el arra a tudatra, hogy ő atyám; örültem annak, hogy egy idő óta oly szeretetteljes volt irányomban. Ebben lega­lább némi vigasz volt számomra. Egy kis idő múlva folytatá: — Ha halva leszek, egy végrendeletet fogsz irószekrényem- ben találni, melyben én bevezetésül az egész szerencsétlen törté­netet leírtam. Az bizonyítja, hogy anyád mocsoktalan és tiszta. Jobban féltem az emberektől, mint Istentől. Meg mertem tenni, a mit beismerni szégyenlettem. Mindig fáj nekem, ha a mocsokra gondolok, mely emlékemet fedni fogja. Vájjon mit fognak rólam beszélni, a kik engem oly sok éven át tiszteltek? De végre amennyire tehetem, igazságot szolgáltatok. Lélekzete gyöngébb lett s erőlködve beszélt tovább: — Korábbi végrendeletem, melyben mindent leányomnak hagyományoztam, még rendes levéltárczámban van. Uj végrende­letem ezt érvénytelennek nyilvánítja. Legjobb szeretném, ha amazt azonnal elégetnéd. Ne legyen egy fillérje se a rósz leány­nak. De neked édes fiam, igen . . . E szavakkal halva hullott karjaimba. 0 velem és elhalt anyámmal nagy méltatlanságot tett, ezt mélyen éreztem; de mégis megsirattam őszintén; órahosszakig nem tudtam egyebet gondolni, minthogy sajnáltam, hogy most kellett tőlem elválnia, midőn sze­rencsétlen leánya iránt meg akartam kérlelni. De a mint a nap lékeztető vadregényes világánál éjfél után 2 óráig tartott, s mi­dőn távoztak, senki sem állhatta meg, hogy őszinte köszönetét ne mondjon a derék, áldozatra kész házigazdának. Majd a polgár­egylet majálisa köszöntött be, — pünkösd másod napján pe­dig a vöröskereszt-egylet tiszafüredi fiókja rendezett zártkörül tavaszi tánczmulatságot, mely a kedvezőtlen időjárás folytán mint bál folyt le a kaszinó kiváló Ízléssel díszített terme­iben. Nem tennék eleget tudósitói tisztemnek, baki nem emelném azt a hálás közhangulatot, mely a bálban jelenlevő közönséget az elnöknő: Lipcsey Tamásné sz. Beniczky Gaboriella őnagysága iránt eltelté s méltán is, mert úgy most, mint annyi más alkalommal különösen az ő finom, megnyerő modora s tapin­tata hozott össze oly válogatott, valóban intelligens társaságot; áldozatra kész tevékenységének abbau találhatta jutalmát, hogy e társaságok központja mindig ő volt. A reggeli 5 óráig tartott mulatságban a négyeseket 20 pár tánczolta s a következő hölgye­ket jegyeztük föl: Lipcsey-Beniczky Gabriella (elnöknő), Kovássy Lajos né (Debreczen), Reöck Antal né (M. Kö­vesd), Lip csey Péter né (Eger), Lipcsey Józsefné, Lip­csey Imréné, özv. Bogyáné, Kovássy Ferenczné, Ko­vássy Kálmánná, Dr. Szigethi Sománé Dr Rónay Adolfné, Ruttkay Kálmánná, Kalavszky Albertné (T.Roff,) Smidt Róza (M. Keresztes), Hoffman Erzsiké (Csincse), Lipcsy Margit és Ilona, Lipcsey Lidiké (Eger), Lip­csey Szeréna, Brunner Nelli, Szekerka Luiza, Bogya Róza, Ott Mina (Budapest) Becs vári Evelin, stb. — A hevesmegyei gazd. egyesület buzgó alelnöke, Isaak István, az általa indítványozott, s annak idején lapunkban is részletesen ismertetett, csoportos biztosítás érdemében, miután az igen praktikus és hasznos indítvány a megyeközönség részéről is élénk pártolással találkozott, — a Fonciére“ pesti biztositó intézettel igen kedvező egyezményt kötött, melynek ér­telmében a gazd. egyesületbe tagokul belépő községek, a már kö­zelebb bekövetkező szérűskerti szalmás terményeik csoportos biz­tosításánál a szokásos biztosítási díjból 10°/0, — épületbiztosítá­soknál, és pedig cseréptetőzetnél 38%, zsindelytetőnél 22°/,o, nád vagy zsupfedélnél 20% engedményben részesülnek. Átalány (pauschal-) biztosításoknál; és pedig t> évre 15%, 10 évre 20% a díjkedvezmény. Jégbiztosításnál az egyleti tagok 3% dijleenge- désben fognak részesittetni. Ezenkívül az egyesület tűzbiztosítá­sok után 6%) jégbiztosítások után 2% jutalékban részesül. E föltételek oly szembetiinőleg kedvezők, hogy talán fölösleges is feljött, felemelkedtem a halálos ágy mellől, elővettem a kulcscso­magot, felnyitottam az irószekrényt s megtaláltam a végrendeletet, mely hitelesen kiállítva, reám ruházta uram minden ingó és in­gatlan vagyonát, engem szolgából egyszerre úrrá emelve. A mel­lékes kéziratok elolvasása után felnyitottam az említett levéltár- czát is. Benne megtaláltam az első végrendeletet. Ez tiz év előtt íratott s egyedüli örökösül Ágnest nevezi, oly kikötéssel, hogy Dá­niel szolgának egyszersmindenkorra 500 dollárt adományozzon. Mindkét okmányt sokáig tartottam kezeimben, aztán lebo­rultam s imádkoztam a halott lelke üdvéért. Majd felállottam, elzártam a tiz év előtt irt végrendeletet az irószekrénybe, azt pedig, mely engem az egész vagyon örökö­sévé tett, a kandalló parázs tüzére vetettem s néztem, mint gyűlt lángra és égett hamuvá. Volt erőm ezt tenni, a nélkül, hogy egy sóhajt bocsátottam volna ki. Ekkor leültem s a következő szavakat Írtam Ágnesnek. „Asszonyom! szomorú kötelességgel tudósitom, hogy uram, a kegyed atyja meghalt s egy régebben irt végrendeletében min­denét kegyedre hagyta. Ha kegyed haza óhajt jönni, szívesked­jék erről szolgáját Dánielt tudósítani.“ Ágnes rögtön válaszolt, hogy haza akar jönni a temetésre. Én érette mentem s haza hoztam őt, épen úgy, mint midőn utol­jára kikocsikáztattam. A végrendelet értelmében aztán ő lett az összes vagyon örököse; én meg megmaradtam szolgájának. Mikor a gyászév letelt, megkérte kezét egy földbirtokos, ki hozzá, a még mindig ifjú szépségében pompázó hölgyhöz minden tekintet­ben méltó volt. Éhez nőül ment s boldog lett. Én pedig titkomat egészen magamnak tartottam s mindeddig sem a világ, sem Ágnes nem tudott, semmit a számomra hagyott végrendeletről, sem arról, hogy én Ágneshez bizonyos tekintetben közelebb állok valamivel, mint Dániel a szolga. (Angolból.) Szelim.

Next

/
Oldalképek
Tartalom