Eger - hetilap, 1885
1885-06-02 / 23. szám
188 Ignácz szerzeményét: a „Regg és est“-et (melyet a miskol- cziak is énekeltek) adta elő. Utolsó volt a „Király-induló.“ — 25-én volt a főünnep: a zászlószentelés. 3U 9-kor vonultak a „dalárok“ zászlóik alatt a seminarium-templom előtt felállított tribune-höz s várták a zászlóanyát és a koszorú-leányokat. 9-re megérkeztek, s akkor az egyletek s a meghívottak bevonultak a templomba. Itt Szabad Ferencz prépost pontificált(mertSchusz- ter püspök a bérmálás szentségét osztotta a premontreiek templomában). A mise végével egy igazán szép beszéd után, megszentelte a zászlót s az első 8 szeget a templomban ő verte be a Sztháromság“ nevében. A zászló fehér selyemből van, arany rojtokkal, s közepén Kassa-város czimere (gyönyörű szép hímzés), hátul a czimernek megfelelően e felírás: „A kassai dalegylet.“ A szalag, a zászlóanya ajándéka, cseresnye-piros bársony, Kassa czimerével s „A kassai dalegyletnek 1885.“ felírással, — egy másik vadgalambszin szintén bársony szalag József fhrg s a Coburg család czimerét viseli „Klotild főherczegnő“ felírással. A hímzés a flirgnő munkája. Az első 3 szög beverése után a zászlót a templom elé vitték, egy ez alkalomra állított csinos fa- és lombsátorba, hol a többi szegeket is, különböző jelmondatokkal a különböző celebri- tások, egyletek, küldöttségek beverték. Az egri dalkör nevében K a p á c s y Dezső verte be a szöget e jelmondattal: „Lelkesítő honfi-dalok fölött lobogj vigan a hazáért.“ — Az ünnepély fél 12-kor ért véget. — 1 órakor diszebéd 350 terítékkel s számos toaszttal, vége fel * az érkezett telegrammokat olvasták fel. Ebéd alatt a katonabanda játszott. 3/i 4-kor kivonultak a Széchenyi ligetbe, az egyletek zászlóik alatt s újra, most már harmadizben, lefényképeztettek. Itt több darabot énekeltek egyesben s összesen a dalárdák, miket igazán válogatott, szép közönség hallgatott egész 7 óráig, mikor is szétoszlottak, hogy a bálra készüljenek. A bál 10-kor vette kezdetét a helyettes zászlóanya megérkeztével, s tartott még a hajnali harangszókor is. Az első négyest 48 pár tánczolta. A távozó vendégek szép emléket vittek haza a szívesség, az udvariasság s a fényről. Persze az összehasonlitások sem maradhattak el, minek az eredménye: az önismeret, mely a nálunk levő jó tulajdonok s szépségek nagyobb kifejlesztésére s a fonákságok s azok okozóinak megbuktatására ösztönöz. — A polgár- mester nem csak a testületileg távozó társulatokat kisérte ki, hanem másnap a reggeli s délutáni egyenkint távozókat is üdvözölte, s megköszönte, hogy „szives megjelenésével a várost s az Az „EGER“ tárczája. Dániel és Ágnes. (Egy szolga vallomása.) Hogy hinak engem ? mi a nevem ? — Ha tudni akarják önök: egyszerűen csak Dániel. A többi nem tartozik ide. Engem, mint nyolcz napos gyermeket, Matlies asszony talált tyúkóljában, a tojások közt. Egyébiránt puha mousselinbe és finom csipkékbe voltam burkolva. Egy papírdarabra, mely ruhácskámhoz volt erősítve, ez volt irva: „Nevezze őt Dánielnek s pótolja szerecsétlen anyja helyét; legyen gondviselője, az Isten áldja meg önt.“ Mellettem még néhány ruhadarab feküdt s valami pénzöszeg is. Mat- hes asszony felebaráti szeretetből megtartott s fölnevelt engem. Nevelő anyám szegény öreg asszony volt, ki nehezen tudta napi élelmét is megkeresni, s ki e földön igen kevés örömben részesült. Gyakran tekintett az égre, hol boldogságát remélte feltalálni, mely itt alant tőle megtagadtatok. De megszokott kötelességét végső erejéig híven teljesítette. Hetenkint egyszer, midőn a vasárnap ejött, elzárta kötését vagy varrását a szekrénybe, felvette legjobb ruháját, feltette fő- kötőjét, mely már 15 éve szolgálta, s a templomba ment. En rendesen vele mentem, de Isten bocsássa bűnömet, meg kell vallanom, hogy a predikácziónak nem sok figyelmet szenteltem. Rendesen a fiatal, szép népet néztem s leginkább May földesül1 leányát a régi családi székben, kinek üde szép arczán, arany hajfürtéin egészen elmerengtem; ez több volt, mint közönséges földi gyermek, ez valóságos tündér volt, mint ahogy akkor én magamnak a tündéreket képzeltem. Anyja nem élt már, s a templomi székben nem volt senki más mellette, mint atyja, az öszbevegyült nemes férfiú. Az apa nagyuriasan nézett ki, fejét magasan hordá, s mint én gondoltam. egyletet megtisztelte és az ünnepély fényét emelte.“ — Nem mulaszthatom el, hogy fel ne vessem a kérdést, mit Kassán többször halottam: Hát Egerben mikor lesz ily ünnepély? En ott magamban a jövő évezredet tűztem ki, — hát itthon ? — ntg. — A kiállításról. Közel egy hónapja nyíltak már meg az általános kiállítás kapui, s a sok időleges kiállítástól még mindig nem volt rá terem és idom, hogy e nagyszerű országos vásárról némi halvány képet nyújtsak az „Eger“ t. olvasóinak. Pedig bizonyára sokan vannak, kiket jobban érdekelne ez az én száraz s mégis felületes szaktudósitásaimnál. De hát kiki olyan kalappal köszönt, a milyen van. Ma se tehetnék másként, ha a véletlen segítségemre nem jön. Tegnap a házi ipar-csarnokban egy eldobott levéltöredéket találtam. Czimezve nem volt, se leragasztva, elküldöm a szerkesztőnek, közölje, ha akarja. „ ...........a papa pedig egész úton porolt, hogy ő magánlak ásba nem száll, de a mama végre is győzött. Nagyot dobbant a szivem, mikor a kőbányai állomásra érkeztünk. Ez már Budapest! A balzsamos esti szellő belebegett torn áczos kocsink ablakán s hozta az állások illatát. Nekem ez is kedves volt, mert a közel jövő édes reményével biztatott. Csakhamar a rémes temető mellett robogtunk el. A halottak óriási városa. Százezrek aluszszák itt örökös álmukat. A gép zihált, remegett, — de én nem remegtem. Otthon kis falunk virágos temetőjében talán bor- zongottam volna, de itt a gyárak tőszomszédságában féltem félni, hogy úti társaim kinevetnek. Aludjatok, szegény, háborgatott lelkek, kiket a vasúti harang, gőzsip, ezernyi jelző lámpa, visszariaszt az éj birodalmába. Bármi későn keljetek, a villamlámpa- fény mindig azt hirdeti, hogy virrad! Még egy forduló s berobogtunk a központi személypályaudvarra! Indóház ez, vagy tündér palota? Mindenütt fény, ragyogás sürgés forgás és — csend! Mintha minden parancsszóra történnék. Elkábúltam, s a lakásszerző irodában tértem magamhoz. A mama könyörgött annak a jó úrnak, hogy akármi kis helyen meghúzza magát, ő nem követelő, csak szánja meg, hogy fáradt fejét legyen hova lehajtani. A lakás szerző mosolygott s kínált ezer lakást 35 krtól — 5 írtig. A papa pedig felcsapta a kalapját s oda mordúlt: „Ezer üres lakás“, lelkem akkor a kicsinylőleg pillantott a szegény emberekre. Néha, midőn Ágnes kisasszony gyermekiesen oldalához simult, mindig a kis ibolyára gondoltam, mely tavaszszal a százéves tölgy tövében nyílik. A leányka oly kedves, oly gyöngéd; apja oly merev, oly hatalmas. Néhány évvel később, hogy serdülő ifjúvá lettem, meghalt Mathes mama, én a főldesurhoz állottam be kocsisnak, s Ágnes kisaszonyt a gyermekkori édes, ábrándos szerelemmel szerettem. így teltek el az évek minden nevezetesebb változás nélkül. Ágnes szép ifjú hölgygyé fejlődött ki, s elkezdett egy nyúlánk barna úrtól a spanyol nyelvből leczkéket venni. Nyelvmestere nagy, sötét szemeivel sokszor oly módon pillantgatott reá, hogy én okkal kérdezhettem magamtól: vájjon látogatásainak nincs-e más czélja is, mint a spanyol leczkék ? Nemsokára kezdett a szakácsnő és szobaleány is ilyesmit suttogni, kik kiváncsiak voltak tudni, mit fog ehhez urunk mondani. Ami engem illetett, csodálkoztam, hogy szép, kedves úrnőm miként szerethet ily barnaképü, sötét nézésű embert s épen nem bámultam el, midőn uram egy napon magához szólított, — akkor a kocsiskodás mellett némi belső dolgokat is végeztem — s mondá nekem: — Dániel, el ne felejtsd, hogy a spanyol semmi szin alatt be ne bocsáttassák többé; nincs szükség Ágnest tovább a spanyol nyelvben oktatnia. Én természetesen semmi kérdést nem tettem, s magam meghajtva mondám: — Értem, nagyságos uram! De a szakácsnő elbeszélte azon este a szobaleánynak, hogy az ur Agnes kisasszony Íróasztalában egy csomó szerelmes levelet talált, s megtiltotta neki, hogy a spanyolt ismét lássa. Midőn másnap Ágnes kisasszonyt sétakoesizásra vittem, láttam, hogy sokat sirt. Arcza fehér volt, mint a mousselin ruha, melyet viselt, s szemei bágyadtak voltak. Hangosabban, mint különben szokta, parancsolá nekem, hogy nagynénjéhez vigyem. De midőn az apai házból nem láttathatánk meg, szóla:
