Eger - hetilap, 1885
1885-03-17 / 12. szám
99 Eltekintve attól, hogy a tárgyalásnak közhírré tétele, nézetünk szerint, nemhogy előmozdítaná, de igen valószínűié»' csak akadályozni fogja az elrendelt újabb vizsgálat kívánatos sükerét. — kérdjük: Volt-e a kir. táblának módjában és hatalmában, fontos társadalmi s erkölcsi indokok alapján, ez ügy tárgyalásánál, mellőzni a nyilvánosságot? s ha igen: nem látta-e be. hogy midőn e végzetes ügyet, mely mindenekfölött igényli, hogy a legszigorúbb, de egyszersmind legóvatosabb vizsgálat teljes világosságot derítsen föl benne, a nyilvánosságnak odadobja: egyrészt a bírói tekintélyt veti oda a közvélemény hullámzó, s ép azért erősen gyanús Ítéletének; másrészt oly egyént állít pellengérre, kinek a társadalmi életben legjobban exponált állása — nem a személyről, hanem az általa képviselt állásról szólunk, — a legkisebb foltot, a gyanúnak még csak árnyát sem tűri meg anélkül, hogy társadalmilag lehetetlenné ne tétessék, meg ne semmit- tessék, mit aztán többé semmiféle bírói Ítélet nem reparálhat? Nem gondolt-e arra, hogy egy megdöbbentő családi tragoedia,legrejtélyesebb magántitkainak kíméletlen nyilvánosságra hozatala egyenes arczul csapása a közerkölcsiségnek?s hogy az ilynemű adatok közhírré tételét a gyakorlati igazságszolgáltatás is csak azon ritka esetekben engedheti meg, ha azokat a bűnügy földerítésére mulhatlanul szükségeseknek Ítéli ? Avagy a mai modern erkölcsi nézetek teljesen ignorálják a philosophiai morál azon axiómáját, hogy „unusquisque tamdiu habeatur bonus, donee probetur malus“ ? A bíróság ma már csupán megtorlója a társadalmi rend és morál ellen elkövetett vétségeknek; de megszűntére, támasza és ótalma lenni a társadalmi rend- és erkölcsöknek, s a társadalomban az egyesek erkölcsi reputátiójának ? S ha van joga, sőt kötelessége: a törvény szigorával sújtani a bűnöst: van-e joga megengedni, sőt mintegy módot, eszközt nyújtani arra, hogy, esetleg ártatlanok, a legiszonyúbb gyanúval terhelve, ország-világ, a nyilvánosság előtt, — büntelenségök kiderülése esetén, a teljes t ehabilitatio legcsekélyebb reménye nélkül, — pellengérre állíttassanak? S föltéve, hogy a gyanúsítottak bűnösök, s bün- liödésökben a megsértett társadalmi rend és erkölcs megnyeri elégtételét: van-é joga a bíróságnak, a nyilvános pellengére zés által, örökre, s helyrehozhatlanul megbélyegezni, — sőt nem kötelessége-é a hatalmában álló minden eszközzel, megvédeni az ártatlanokat: a puszta gyanúval terheltek családját, gyermekeit? És mit mondjunk a sajtóról? Arról a sajtóról, mely magát „tisztességes“-nek nevezi; mely a társadalmi rend, és erkölcsök őrének, az egyéni szabadság, a becsület és becsületesség, a jog és igazság védelmezőjének szereti magát tekintetni; mely fölháborodik és fóljajdul a revolver-journalistika gálád üzelmei fölött anélkül, hogy utat és módot tudna találni e nyomorú hydra Ah, itt voltál! ... az álom fényesb, Az élet édesb már nekem. . . Rólad beszél a néma lég is. . . Örökre itt vagy édesem! Kardoss Iván. Chopin III. Nocturno-ja. (Causerie.) Tavaly történt, hogy valamelyik párisi celebritás sorban felkérte a legkiválóbb írókat és művészeket: Írnák meg neki, miként teremtik műveiket ? A felszólítottak mind — különböző módon — válaszoltak. Az eredmény az lett, hogy a kérdező mit sem tudott meg, azon egyszerű oknál fogva, mert a szerzők maguk sem voltak tisztában, hogy voltaképen miként, is „componál- nak“ ők. (vagy nem akarták megmondani). Érdekes dolog is ellesni egy nagy lélek működését a teremtés pillanatában. A „Gott erhalte“ halhatatlan szerzője csak úgy tudott dolgozni, ha diszbe öltözött s felhúzta ujjúra a gyé- máutos gyűrűt, melyet az angol király nejétől kapott. Gőthe rendszerint reggel, s ha csak lehetett, a szabadban teremtő műveit, — mig szellem- s kortársa. Schiller, este lámpa-világnál dolgozott, és pedig sajátságos módon. Asztala mellett volt egy szekrény tele rothadt almával; ezt kinyitotta, s a rothadt almaszagtól büzhödt légkörben irta legszebb darabjait. Petőfi fel- s alájárt szobájában s a már kész vers-sorokat folyton ismételte. Mint mondják, Kisfaludy Károlyt egy-egy nagyobb művének elkészítése annyira kimerítő, hogy le kellett feküdnie. eltiprására; arról a sajtóról, mely az alávaló gazság bélyegét süti azon egyénre, arra a sajtótermékre, mely a női gyarlóság titkos documentumait zsarolás, vagy botrányhajhászat czéljából hozza nyilvánosságra, vagy bocsátja áruba; s mely maga még sem irtózik a rideg kíméletlenség undorító cynismusával napfényre hozni az elkeseredésnek fékvesztett, s a meggyilkolt emlékét sem kímélő bosszuszomja által az igazságszolgáltatás kezeibe játszott, s meggondolatlanul világgá bocsátott, oly egészen magánjellegű leveleket. melyek legfölebb egy önfeledt nő szomorú elbotlását hozzák napfényre, de a kérdéses bűnügy földerítésére legcsekélyebb anyagot sem szolgáltatnak, — csupán azért, hogy olvasóikat egy izgalmasabb botránykrónikával gyönyörködtessék, s lapjukból pár száz, vagy pár ezer példánynyal többet adhassanak el ?. . A modern sajtó, hogy a mai társadalom műveltségi, s erkölcsi f'elsőbbségét s előhaladottságát föltüntesse, szereti a jelent a múlttal egybehasonlitani. Idézzünk tehát mi is egy hasonlatot. A lapirodalom történetében olvassuk, hogy a XVII. század elején Párisban megjelenő első franczia újság egyik számában egy halálozási hirt közölt, melyben a halált előidéző közönséges betegséget is fölemlítette. Az elhunyt családja bevádolta az újságírót azon indokból, hogy a nyilvánosságra hozott betegség magán-ügy s családi titok, mely nem tartozik a közönség fóruma elé. S a bíróság az újságírót elit élte. Az elmondottakból a consequentiák levonását t. olvasóink józan, higgadt Ítéletére bízzuk. Különfélék. — Márczius 15-ét, alkotmányos szabadságunk e történelmileg emlékezetes napját, mely ez évben épen vasárnapra esett, ezúttal impozáns módon üunepelte meg városunk közönsége. A délesti órákban, a lakosság minden rétegéből, rengeteg néptömeg sorakozott a Lyceum-téren testületileg egybegyült hevesmegyei honvédegylet, s az egri jogakadémiai polgárság köré, melyeknek vezérszereplői nemzetiszinü kokárdákkal, s szalagos jelvényekkel valának foldiszítve. Az óriási népség, mely útközben mintegy 4—5 ezerre gyarapodott, esti 5 órakor indult meg, Palócz Kálmán zenekarának nemzeti indulói s dalai, s nemzeti zászlók elővitele mellett, ünnepies menetben, élén C s i k y Sándor veterán honvédbajnok, s honv. egyleti elnökkel, a hatvani temető felé. hol a Kápolnánál elesett lmnvédbajtársak sírjánál állapodott meg, s azt körülvette. Miután az egri dalkör, mely az ünnep fényét közreműködésével emelni kívánta, a „Hymnust, szokott szabatossággal elzengette. Lefevre Dezső, jogakad. polgár Nem kevésbbé érdekes azonban megtudni, hogy jött létre egyik-másik nagyobb szellemi termék. Chopin „III. Nocturno-“ja tele van kísérteties, rémes hangokkal, mintha valami túlvilági jelenet zűrzavaros víziója nyomná, melytől alig bir szabadulni. Története a következő : Chopin az egyik nyarat, egy barátnőjével, a középtenger egy kis fürdőjében töltötte. Lakásuk, részint mivel mást nem kaphattak, részint Chopin regényes hajlama folytán, egy elhagyott s félrom zárdában volt. Chopin zongoráját a tágas ebédlőben állította fel, s mig barátnője a sik-tengeren kalandozott, addig ő önalkotta világában ábrándozott. Egykor, midőn épen a nő künn a tengeren csónakázott, Chopin meg rejtelmes esendő magányában ült zongorája mellett, hirtelen nagy vihar keletkezett s a romkolostort szokatlan, rémes hangok tölték be. A vihar egyre nőtt s a felzúdult tenger habjai a part szélén álló kolostor falait csapdosták. Villám villámot, dörgés dörgést ért. A vész órákig tartott, s még mindig dühöngött, midőn a véletlen szerencse folytán megmenekült nő Chop inhoz visszatért. De minő látvány rémitette meg az ebédlő ajtajánál!? Chopin kikelt vonásokkal, kimeredt szemmel, láztól remegő ujjakkal valami csodálatos hangzású darabot játszott, közbe-közbe rekedten elkiáltva magát, mig végre ájultan esett le székéről. Midőn magához tért, elbeszélte, rendkívüli felindulásának okát. Merengve nézte a roppant tengert, s a közeledő vihar, s ennek a zárda falai közt kísértetiesen visszhangzó zaja által megzavarva, beteges, felcsigázott képzelnie kísértetekkel népesítette be az elhagyott romokat. Látta a szerzetes-atyákat, felkelni sirjokból; hallotta szelíd, édes éneküket, mely mindinkább közeledett s erősödött, és midőn csontvázuk megje*
