Eger - hetilap, 1884
1884-01-03 / 1. szám
4 De hogy némi tanulságot is vonjunk le a dologból: lehetetlen elhallgatnom azt, amit a legtöbben vagy nem tapasztaltak, vagy egyéb oldalról tapasztaltak, amennyiben a zenei előadások némi kívánni valót hagytak volna hátra, főleg a solokban. A magán énekek, hallhatólag, egy kissé erőltetettek voltak; s ki hinné, mért ? . . . Mert Egerben hamarjában nem lehetett párizsi módon hangolt zongorát kapni, s igy a kisérő zongora bécsi hangolású lévén, az énekeseknek fél hanggal magasabban kellett énekelniük; ez pedig hogy mily óriási akadály, kiki tudhatja, ha — megpróbál igy énekelni! — Furcsák is vagyunk mi magyarok ! Budapest a párizsi hangolást fogadta el, mint mely az emberi hangnak sokkal jobban megfelel, ha nem is oly fényesek mellette a zenekari eífektusok. És Bpesten kitűnő zongoragyárosaink vannak, pl. a Beregszászy üzletét folytató Lédeczy-féle gyár. És a helyett, hogy e kitűnő és nagy tartósságú gyártmányainkat használnék: a vásári munkákat adó s ordító magasságig hangoló bécsi gyárosoktól veszszük zongoráinkat. Ne neked, országos kiállítás és magyar ipar! Pedig tudhatnék, hogy Bécsben. mint mely város nem a nagy német nemzet levegőjében fejlődött, melyet éjszakon s délen szlávság fenyeget, melynek politikai eszméi soha sem voltak, hanem ezeket többféle intriguák pótolák - e nyárspol- gáros, tingli-tanglis, keringös-polkás Bécsnek soha sem volt önálló irányú Ízlése, — minthogy nem is volt önálló kifejezni való eszméje — innen a külső eífektusok után való kapkodása, s innen végelemzésben magas hangolása is a zenében! . . . No, majd máskor idejében nézünk párizsilag hangolt zongora után! . . . A Krupár János Szilveszter éjszakája. I. Együtt ebédelt velünk a Laczi korcsmájában. Nem is volt t,öbb ház abban a szűk kis útczában, csak a Laczi korcsmája. 0 maga „Hotel Laczionál“-nak hitta; de bizony csak földszintes házikóban pompázó korcsma volt az, olyan magunkfajta legényembereknek való, a kiknek a jó kedven kívül nem sok egyebe volt. Laczi goromba volt a vendégeivel, mint a pokrócz ; akinek a képe nem kedvére való volt, egyenesen megmondta neki, hogy az ő kocsmájába ugyan ne járjon. De ha valakit egy hónap alatt ki nem kergetett, az akár egy álló esztendeig is ebédelhetett nála — hitelbe. . . . Nekünk, régi törzsökös vendégeinek, külön szobánk volt, a hová a mi engedelmünk nélkül a Herkó páter sem tehette be a lábát. Nem is háborgatta a mi ebédutáni csi- bukozásuukat senki emberfia. Azaz, mégis. Egyszer, a mint belépek az ismerős kis szobába, egy emberke pattan elém, s kezét nyújtva, mosolygós arcz- czal mutatja be magát: „Krupár János Komáromból.“ Meghökkentem, oly gyorsan, oly váratlanul került előmbe, ez új alak. Bemutattam én is magamat. A többiek harsány kaczajjal fogadták zavaromat. Az utánam jövök mind úgy jártak mint én: ki megzavarodva, ki kelletlenül mutatta be magát Krupár urnák. Ezeken már magam is jóizüt nevettem. J enő, a törvényszéki jegyző, pláne egész gorombán azt mondta Krupár urnák, hogy nem volt kiváncsi a Krupár úr nevére. Ezen különben ne csodálkozzanak : soha olyan összeférhetetlen vad ember t, mint Jenő; összegorombáskodott az mindenkit, a ki az útjába került. Nem hiába, hogy sok baja van zsebmetszővel, rablóval, szökött bankárral, mindenféle csalóval. Krupár ur, mintha ismerte volna már Jenőnek ezt a rósz tulajdonságát, nem szólt semmit, hanem mosolyogva visszaült a székére. — Hát Krupár úr nem ebédel ? kérdő hamis szemhuuyori- tással Márga Náczi, a doktor. — Kérem alássan, monsieur, én nagyon szívesen ebédelnék, de felém sem néz a kellner. Horrible! Megsajnáltam szegény embert; kedvem lett volna neki ebédet adatni, de nem bántottam. Hadd várakozzék. — Krupár úr talán franczia? — Oh igen. eher monsieur, franczia származású vagyok. A nagyapám Napóleonnal jött Magyarországba, és annyira megszerette ezt a szép földet, hogy itt telepedett me'g. Az apám már magyar ember volt, én Komáromban születtem .............Excusez, m essieurs úgy van, a mint mondom. A nagyapám Crouparnak irta magát; csak az apám magyarosította meg a nevét. — Ugyan, amice Krunkár — vágott közbe Jenő, — ne fecsegjen itt ilyen ostobaságokat össze-vissza. Hát azt gondolja maga, hogy bolondok vagyunk mi ? Magát, barátocskám. valahol Árva vármegyében eresztették rá a Vágra, az vitte le Komáromba. — Entschuldigen, nekem okmányaim vaunak. — Itt vannak az okmányai ? . — Nincsenek. — Akkor ne beszéljen. — Ugyan ne akadékoskodjál már, te Jenő. — No hiszen ti is elhisztek minden abszurdumot. Nagyon kiváncsi voltam rá, hogyan kerülhetett ide be ez az ember, s miért jött közénk. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle. — Öli kérem alássan, az igen egyszerű. Tegnap egy kávéházban hallottam beszélni az önök asztaltársaságáról, s rögtön vágyat éreztem magamban, hogy ily irodalmi és művészi kitűnőségek körében ............. — Olló ! . . . Hízelgő! . . , — S'il vous plait, messieurs, ismétlem: hogy ily kitűnő férfiak körében tölthessem el szabad óráimat. Ha szerény egyéni- niségemnek sikerűit tetszésüket megnyernie, kérem, vegyenek fel engem is nagyrabecsűlt társaságukba. . . . Ah, igen! Hogyan jutottam be e kiváltságos helyre. Fortélylval. kérem, heliehe! Azt is hallottam, hogy Szegedi mérnök úr csak két órakor szokott idejönni. Azt mondtam tehát a vendéglősnek, hogy nagyon fontos ügyben kell vele beszélnem, a mely halasztást nem tűr; megvárom itt. A vendéglős összeszidott, de beleegyezett, s én itt vagyok, várva az önök Ítéletét. — Jenő vallasd ki! — Neve? . . . Azt már tudjuk, hogy tót. . . . Kora? — Huszonhárom éves. — Vallása? . . . Nem zsidó. . . Családi állapota? — Nőtlen. — Foglalkozása? — Három nap óta, mióta Pesten lakom, a „Váradi és fiai“ ezég norinbergi, diszmű- és rövidárú-űzletében mint segéd vagyok alkalmazva. — Úgy ? A váczi útczában ? Hát nézze csak, Krupár úr, a maguk boltjából lehetne olcsó áron szép portékát vásárolni. . . .? — Oh igen ! Én, mint üzleti tag, a tárgyakat a beszerzési áron kapom. Einkaufspreis, méltóztatik tudni. — Hja, Krupár barátom, nem várta végig, a mit mondandó voltam. Még azt is hozzá akartam tenni, hogy: hitelbe. — A ezég csak örülni fog, ha tekintetes jegyző úrnak hitelezhet. — Úgy hát, kedves Krupár barátom, karácsonyra vesz nekem egy szép női nécessairet. . . . hitelbe, úgy-e ? Az árra nem tekintek. — A legnagyobb örömmel. — A szükséges érdemek ki vannak mutatva. Felvétetik.. . Hé, Franczi! Ebédet tekintetes Krupár János úrnak, de sebesen. II. .... Nem volt szép ember, az igaz : apró, czingár, hajlon- gáshoz szokott termete egy jókora ökölcsapásra összeroskadt volna ; de nagy borzas fején, abból a villogó két fekete szemből olyan nyugodt életvidámság, olyan mosolygó szivjőság sugárzott feléd, hogy észre sem vetted számtalan szópségbeli hiányait: hogy himlőhelyes arczáu csak itt-ott lézengett egy-két szál szőr, hogy fülei kétfelé konyúltak, hogy keresztbenálló lábaira kétszer olyan nagy czipö kellett, mint másnak. Észbeli tehetségei nagyon gyengék voltak, különösen ha szórakozott volt, egész a bárgyú- ságig ment jámbor ügyetlensége. No hiszen, épen ilyen ember kellett a mi vig kompániánkba, hogy örökös czéltáblája legyen mindenféle hóbortos élezeinknek. Az meg csak vérszemet adott, hogy semmiért megharagudni nem tudott; örökös mosoly ült ajkain, s ha mi jókat nevettünk — rajta, ö is velünk kaczagott, Égy hét múlva már mindnyájan Jánoskának hittük, a mi bizony nem valami nagy megtiszteltetés; már én részemről legalább jobban szeretném, ha Jancsinak, Jankónak, vagy akár Handziuak szólítanának. Elkövettünk vele minden kigondolható bolondos tréfát. Márga Náczi. a doktor, úgy telebeszélte a fejét a delejes alvással, hogy Jánoska menten alávetette magát a próbának, vájjon jc médium-e ő, el tudja-e őt a doktor altatni. Az elaltatás pedig sok hőkusz-pókusz után azzal végződik, hogy a médium nem alszik ugyan el, hanem az arezát, azt bemázolják korommal szörnyen. Az igaz. hogy érdemes is volt megnézni azt a figurát, a mit Náczi csinált Jánoskából. A leggavallérabb indus nincs úgy kite- tovirozva nappal, holdvilággal, csillagokkal, mint a hogy Jánoska kivolt. S ő még ezért sem haragudott meg. Máskülönben meglehetős nagyra tartotta magát. Az a szokása volt, hogy mielőtt valamit szólott volna, mindig kétszer 1
