Eger - hetilap, 1884

1884-09-04 / 36. szám

336 jól va,ii, derék. A mama elragadólag játsza szerepét. Bizalmas közlés s mégis homályos. Az egész badar öeszé IbŐl egy szót sem értettem. De. mégis, igen, úgy értettem, hogy egy Lipót nevű fia van s egy fivére, a parancsnok, ki engem valószínűleg az estebédhez fog vinni s bemutatni. Tehát gyorsan vegyük fel a drága Lipótnak, bizalmas, de ismeretlen barátomnak ruháit. E mellékszobában, mondá a mama. . . Ah, ah, ez igen csinos. . . Kefék, illatszerek, kenőcsök, kitűnő finom, tiszta fehérnemuek, nadrág, mellény, frakk, lakk. klakk, minden van itt . . . még fehér keztyűk is. Ezt nevezem aztán váratásnak. Auatol csakhamar csinos arszlánná változott át s becsületé­re legyen mötidva, igen szép legény volt, méltó a lovagias, regé­nyes szerepre, melyre őt a véletlen szerencse szánta. Mialatt megbocsátható hiúsággal nézegette magát a tükör­ben s szorongatta a mellénycsatot, hogy gyomra türelmetlen kor- ‘gasának hallgatást parancsoljon, háta megétt e mély hangon ki­ejtett szavakat hallotta: — Nos, kedves Brémond, készen van ön? A parancsnok volt; magas, sovány öreg ember, nagy orral, szőke parókával s mellén a szt. Lajos-rendjellel. Anatol megfordult, nem tudva micsoda hatást fog tenni je­lenléte ez új egyénre. Az öreg elégülten vizsgálta meg őt tetőtől talpig s kis idő múlva csendesen mondá: — Örömmel látom, hogy Lipót nem csalt meg bennünket; csinos ficzkó igazán s az nem is árt ily körülmények között. Nyújtsa ön kezét, — folytatá hangosabban — azon a ponton, me­lyen mi állunk, nem vagyunk többé egymásra nézve idegenek, jóllehet ebben a pillanatban látjuk egymást először. Bevezetem s bemutatom önt. Az utasításokat, melyeket önnek Lipót adott, talán nem feledte el ön ? — A mi ezt illeti, uram, — mondá Brémond — a nélkül, hogy hazudnám, tökéletesen megnyugtathatom önt: abból, mit ne­kem Lipót mondott, egy szót sem felejtettem el. — Derék. Tudja tehát ön, hogy uuokahugomat Leonának hívják s hogy önnek szükségkép úgy kell mutatnia magát, mint­ha unokahúgomat már Párisban megismerte volna, akkor, midőn a múlt évben anyjával Martyné asszonynál látogatóban volt. E tettetést jól meg kell önnek tartania a világ és különösen Ursu­la nagynéuénk mellékrokouainak szemei előtt. Egy szót ki ne bocsásson ön, a mi önt elárulhatná. Érti-e ? — Tökéletesen parancsnok úr, tökéletesen. — Derék. Most hát menjünk, kedves Brémond. A pillanat itt van, menjünk. Brémond ez ünnepélyes pillanatban el kezdett ingadozni; de a kaland sajátsága, a kívánság, annak folyamát és kimenetelét tudni s hozzá (mert ezt is meg kell gondolni!) az emésztő éhség, mely őt gyötrötté, mindez indító okok arra határozták őt, hogy a parancsnokot kövesse. A parancsnok Brémondot egy széles, fényesen kivilágított lépcsőn vezette le s beléptek a szalonba, hol nagy társaság volt egybegyűlve. Belépésük élénk érdeket keltett. — Van szerencsém, — mondá a parancsnok — Brémond urat bemutatni, mint unokahugomnak, Cerny Leonának jöven­dő férjét. E szavak hallatára az ifjú párisi bámulata a legnagyobb za­varba ment át s csaknem leroskadt. De a parancsnok erősen tar- tá őt, mialatt fülébe súgott: — - Lélekjelenlét, hidegvér, uralkodjék ön indulatain. A művész azonnal összeszedte magát; a parancsnok először is Cernyné asszony elé vezette öt, kivel már röviden találkozott. Az asszonyság mellett egy kedves, szép leányka állott, mintegy 17 éves, ki elpirulása és zavara által elárulta, hogy ő Cerny Leona. Mialatt a mamát és leányát üdvözölte s nehány a körül­ményekhez illő s a parancsnok által fülébe súgott hízelgő bókot mondott volna nekik: a család rokonai és barátai által látta ma­gát körülvétetve; kik egészen elhalmozták udvariasságukkal és nyájasságukkal. — A fiafal művész, minden nagy világiassága mellett is, a legnagyobb kétségben, zavarban és ámulatban volt; végre sikerült ismét a parancsnokhoz csatlakoznia, azzal az el­határozással, hogy a félreértést fölfedezi, mely sokkal komolyabb és fontosabb jelleget vett fel, semhogy könnyelmű hallgatás ál­tal azt végletekre menni engedhette volna. De a szürke parókás úr nem engedett neki időt ezen tisztességes szándékának ki­vitelére. — Kedves Brémondom, — mondá neki az öreg s egy ab­lakfülkébe vonta, hol senki sem hallhatta beszédjöket. Az ön megérkezése nagy szerencse húgomra és önre nézve. Egy napi késedelem mindent elront. ítéljen már most ön ez után, mily szo­rongva vártuk önt. Midőn hallottuk, hogy Beaume-nál a gyors­kocsi feldőlt, nővéremmel nem tudtunk hova lenni a nyugtalan­ság miatt. Ha ön ama kocsiban lett volna, úgy e baleset unoka­húgomnak 500 ezer frankjába került volna. — Ördögbe! — mondá Anatol s fülét résen tartotta e szép összeg hallatára. — Igen, édesem, — folytatá a parancsnok — 500 ezer frankjába. Holnap nyitják fel öreg Ursula nénénk végrendeletét, Tudja ön. . . — Tehát holnap ? — kérdé a párisi. — Holnap délben. De Lipót talán elbeszélte ezt mind ön­nek; vagy csak annyi ideje volt, hogy nőrokonom végrendeleté­nek különös föltételét csak felületesen közölhette ? — Igen, csak felületesen. . . — Úgy elmondom önnek részletesen az egész történetet. Ma egy éve halt el Ursula nőrokonunk, fél millió frank és egy végrendelet hátrahagyásával, mely Cornillet kir. közjegyzőnél té­tetett le, hogy az örökhagyó halála után egy év és egy nap múl­va nyittassák fel. Egy öreg cseléd, ki a megboldogultat utolsó pillanatáig szolgálta s kivel gondolatait közlötte, elárulta nekünk, épen nyolcz nappal ezelőtt, hogy Ursula nénénk Leona húgomat nevezte ki egyedüli örökösnek, ha Leona a végrendelet felbontá­sakor már férjnél lesz ; ellenkező esetben az egész hagyaték a többi mellékrokonokra száll. E felfedezés mennykő-csapásként sújtott bennünket. Hol találjunk egy hét alatt illő, tisztességes férjet Leona számára ? Vigasztalhatlanok voltunk, kétségbe es­tünk s már lemondtunk a szép vagyonról, mely unokahúgomé le­hetett volna, midőn testvére Lipót hirtelen felkiáltott: „Meg va­gyunk mentve, Leona egy hét alatt férjnél lesz !;‘ Mi e nyilatko­zatot eleinte badarságnak vettük; de Lipót nagy magasztalással beszélt s minden tekintetben kedvező leírást adott önről; leraj­zolta a testvéries barátságot, mely önöket még az iskolában egye- sité, mindezt oly ékesszólással, hogy én és nővérem megegyez­tünk abban, hogy Leonát gazdaggá és boldoggá teszszük. A töb­bit tudja ön, édes Brémond; Lipót elutazott Párisba, felajánlotta önnek nővére kezét, ön az ajánlatot elfogadta s nehány óra múl­va ön nekem kedves öcsém, Leonának pedig férje lesz. Csupán magunk vagyunk e házasság titkaiba avatva s hogy a tettetést jól megőrizzük, mindenkinek elmondtuk, miként ön már Páris- ban megismerkedett Leonával, s régebben megkérte kezét. Ez az oka, hogy nővérem, húgom és én úgy tettünk, mintha önt már régóta ismernék. Most tudja ön az egész összefüggést, édes öcsém. Abban a pillanatban, midőn a parancsnok beszédét végezte s a művész hősies nyíltsággal meg akarta neki vallani, miként ő nem a várt Brémond, nagy mozgás támadt a teremben. — Siessen, — mondá a parancsnok — siessen, fiatal bará­tom, nyújtsa jegyesének kezét. Az éhes utas, azon balhiedelemben, hogy most már asztal­hoz mennek, kérte lelkiismereti kétségét, legyen szánalommal gyomrának kényszerítő kívánságai iránt, csak legalább addig, mig a csemegézésre kerül a sor. — Ha most szólok, — mondá magában — akkor zavart, boszankodást, kétségbeesést okozok a tisztelt családban s elfelejtik az egész lakomát. Használjuk fel hát e tévedést legalább addig, mig a vendégeskedésnek vége lesz. Karját ajánlotta a szép Leonának, ki remegve, de kellem- teljes mosolylyal nyújtotta neki a magáét. A művész lelkiismere­te veszélyes szúrást kapott. Azonban a vendégsereg nem állott meg az étteremben, ha­nem tovább ment egészen a kis házi kápolnába. A kápolna fé­nyesen ki volt világítva s virágfüzérekkel díszítve; a tanuk és meghívottak két oldalt helyet foglaltak; az esketési mennyezet, mely két vörös selyem vánkos felett kiterjesztve volt, jelölte a helyet, hol a mátkapárnak le kellett térdelnie. Az óra éji tizen­kettőt ütött. Anatol húsz órai koplalás által egészen elgyöngülve és ká­bulva, csaknem ittasan a nap különféle eseményei — és érzései­től, elbűvölve a szép menyasszony kellemei által, kinek keze az övében remegett s talán elragadtatva a fél millió frank hozo­mány által, melyet csak egymással nyerhetnek el (hála a kü­lönös végrendeletnek s a valódi vőlegény távollétének!) és végre, hogy mindent megvalljunk, ösztönöztetve bizonyos kalandkedve­lő szellem által: azon ponton volt, hogy ily hatalmas kisértésnek megadja magát. Leonával a mátkapár számára készített helyre lépett, a hölgyet a piros selyem vánkosra engedé térdelni, maga is meghajtá térdét: midőn lelkiismerete fölébredt s föllázadt az illetlen cselekedet ellen, melyet elkövetni akart. Szemei a pa­rancsnokot keresték ; meglátta azt a kápolna ajtajánál állni, in­gadozó léptekkel hozzá ment s fülébe sugá:

Next

/
Oldalképek
Tartalom