Eger - hetilap, 1884

1884-08-28 / 35. szám

328

nére nézve alig volt megkülönböztethető a vastag portól, mely haját belepte, s az által, hogy kissé félre volt csapva, az utas arczulalának eleven, vidor szint kölcsönzött. A fiatal párisi, hogy úri öltözetét tökéletessé tegye, ruháin fölül csinos köpenyt öltött s lábaira különös szárharisnyákat csatolt, melyek védték finom, elegáns nadrágját az utazási sérelmek és piszkok ellen.

Fiatal emberünk egyike volt az elsőknek, kik az „Őz“ nagytermébe léptek; a konduktor sürgető figyelmeztetését hallva, helyet foglalt az asztal azon részén, hol a felhordott ételek állottak s épen az étkezéshez akart látni, midőn háta mögött e kérdés hallatszék:

— Nincs az urak közt egy Brémond nevű utas Parisból ?

E név említésénél hátra fordult a fiatal párisi s a küszöbön

egy kis kék libériás csatlóst pillantott meg; azután gyorsan végig futtatta tekintetét utitársain, megnézendő, vájjon a kérdés nem ezek egyikét illeti-e, s midőn senki sem felelt, mondá:

— Úgy látszik, hogy itt rajtam kívül senkit mást nem fiinak Brémondnak. Engem kérdezesz, groom barátom ?

— Én bizonyos Brémond urat keresek, ki ma Parisból a gyorskocsival Chalons-ba érkezett. . .

— Az én vagyok, nem tagadhatom. Mit akarsz velem, kis barátom ? . . . Mindenek előtt meg kell neked mondanom, hogy előttem Chalons-sur-Saone városa egészen ismeretlen, mind a 12 ezer lakosával.

— Tudom, uram, — viszonzá a szolga tiszteletteljes mosoly- lyal — épen azért küldtek engem ön elébe.

— Elébem küldtek ? — kiálta fel Brémond ur elbámulva — és miért, bohókas kis groomom ?

— Akar uraságod engem követni ? — viszonzá az — csak négyszemközt szabad azt önnel közlenem.

— Na, csak valami rossz tréfa ne legyen. — mondá Brémond, s felállott. — Uraim, — folytatá a vendégekhez fordulva — ha talán önök valamelyike szerzője ezen szellemes ámításnak, éhes gyomrom nevében kérem- ez elménczséget bevallani, hogy én minden késleltetés nélkül fontosabb czélra használhassam fel pár negyedórái időmet.

Midőn a közös asztalnál ülők ezen komikus felszólításra mindnyájan ünnepélyesen állították, miként semmi legkisebb részük sincs a szolga küldetésében: szeretett volna Brémond e különös kalandról bizonyosságot szerezni. A kíváncsiság még egy kevés időre türelmet parancsolt éhes gyomrának s a fiatal ember elhagyta a termet, nfután meghagyta a pinczérnek, hogy számára minden ételből tegyen félre s miután megígérte utitársainak, hogy a talányt nemsokára megfejtendi elöttök.

A szolga, ki mind a meghagyást, mind az ígéretet hallotta, elkezdett mosolyogni, a nélkül azonban, hogy arczának tisztelet- teljes kifejezése változott volna s amint a párisi ifjúval az utczán volt, mondá :

— Uraságod, amint látom, a többi vendégek rovására egy kis tréfát akar csinálni; mert ön jól tudja, hogy ön nem fog ma az „Őz“-ben ebédelni.

— Azt igenis tudom, — monda Brémond, kinek étvágya e szavak által felingereltetett, — hogy egy lépést sem megyek tovább. Most magunkban vagyunk, szólj tehát, mi mondani valód van s ne feledd, hogy ha talán valami rossz éleznek vagy szerencsétlen eszköze, nem hagyom el Chalonst addig, mig téged" félholtra nem verlek.

A szolga mély tisztelettel hajtotta meg magát.

— Ha miattad, — folytatá a párisi — ebédemet s a kocsiban helyemet elvesztem, akkor. . .

— Látom, — mondá a kis szolga zavartalan mosolylyal — hogy ön tréfálózni akar velem. Ön talán csak nem gondof arra, hogy ma Ohalons-ból elutazzék. Nem is hiszem, hogy a vendéglői rossz ebédet sajnálni lehessen annak, kire úri lakoma vár.

Ez utolsó megjegyzés, bár az szintoly megfoghatlan volt, mint a szolga többi nyilatkozata, megnyugtatta ismét kissé a felingerült párisit; valamivel szelidebben mondá tehát:-- Urad ebédre vár engem ?

— Talán úrnőm, ha szabad kijavitnom, — viszonzá a szolga.

— Úrnő, jó ebéd, titok! Legyen, — gondolá Brémond s tisztogatni kezdte bajuszát, haját a portól. Az egész kaland nem valami nagyon nyugtalanító s nagyon emberséges fordulatot kezd venni. Még egyszer, — kezdé ismét a szolgához fordulva — bizonyos vagy a felől, hogy én hozzám küldtek, Brémond Anatol tájfestőhöz, Párisból, Szt-Györgyutcza 7-ik szám ?

— Igen, uram, -- mondá a szolga. Egyébiránt itt van egy levél a nagyságos asszonytól, ez meg fogja önt győzni.

Brémond gyorsan elkapta a levélkét. Csakugyan Brémond névre volt czimezve, de a kézirat az ifjú előtt egészen ismeretlen volt. Türelmetlenül szakasztottá fel a pecsétet, megtudandó a nevet, mely a titokzatos meghívás alatt áll. De a titok még homályosabbá lett, a levél névtelenül volt Írva; csupán e szavakat tartalmazá:

„Brémond urat legnagyobb nyugtalansággal várják. Sürgetésen kéretik a személyt, ki neki e levelet átadja, haladék nélkül követni. Számítanak sietésére és titoktartására.“

Brémondnak nem kellett sem párisinak, sem művésznek lennie, hogy ily érdekesen kezdődő regényt tovább folytasson; sokkal közönségesebb ember is úgy tett volna azzal. Elfeledte egészen az „üz“ ebédjét, a gyorskocsit s határozottan mondá a szolgának :

— Menjünk!

— Csak pár lépésnyire kell fáradnunk, — mondá a szolga s a legközelebbi utcza felé fordult.

— Annál jobb, — gondolá a fiatal festő, mert a szó teljes értelmében majd meghalok az éhség és kíváncsiság miatt.

Pár lépés után az utcza szegletén csinos kabrioletet talált Brémont s a szolga kérte: üljön be. Brémond beült, a szolga helyet foglalt mellette, megcsapkodta a lovat s sebesen távoztak a városból ki, a folyampart mellett elvonuló országúira.

Brémond felhagyott azzal, hogy a szolgához még több kérdést intézzen, mert annak talányos feleleteiből különben sem értett meg semmit. Föltette magában, hogy ezen regényesen kezdődő úti kalandnak kifejlődését türelemmel bevárja. Ha azonban nem kérdezősködött is, lelke egyre tépelődött a fölött, vájjon honnan eredhet ez ?

— Azt bizonyosan tudom, hogy egy embert sem ismerek Chalonsban, én még soha sem utaztam itt keresztül, — gondolá. Lehet ugyan, hogy barátaim valamelyike tudtomon kívül itt letelepedett, de a dolgot megint lehetetlenné teszi az, hogy elutazásomat senkivel sem közlöttem. Párist hirtelen hagytam el, pajtásaim sem tudják, hová lettem. Ahá! — gondolá hirtelen az ifjú művész s homlokára ütött . . . tudom már, kezemben a talány kulcsa . . . fogadom, Calabert vagy Carmieu lesz, mindkettőnek van nagybátyja és nagynénje ezen a vidéken. Igen, igen, úgy van . . . Calabert vagy Carmieu valószínűleg itt tölti szünidejét, meglátott talán engem a gyorskocsiról leszállni és . . . egy pompás ötlet, rögtönzött elménezség, titoktartó, ügyes szolga ... titokteljes levél . . . Kabriolet ... jó családi lakoma . . . úgy van, hogy az ördög vinné el, ki ily homályba burkolja élezeit.

Brémond ur ezen erős szókitétellel végezte magán beszédét, de kíváncsisága most újólag felébredt s azon reményben, hogy a szolgától nyílt feleletet csal ki, következő kérdést intézte ahoz:

— Hé, kis szolgám, Calabert urnái lakói ?

— Mi tetszik ?

— Vagy Carmieu-né asszonyságnál.

— E nevek egyikét sem ismerem, — viszonzá röviden a szolga s újra megostorozta a lovat.

Brémond belátta, hogy csalódásban volt, keresztbe fonta karjait s felhagyott minden további találgatással.

(Vége köv.)

Recipe, szerelmesek számára.

— Egv orvos naplójából. —

Vagy viszonoztatik szerelmed vagy nem.

Mindenik esetben szükséged van recipére.

Vegyük az első esetet. Ha látod, hogy kedvesed egész leikével rajtad függ, ha viselete, s minden tettei félre ismerhetetlen jeleit adják hű szerelmének, ha az ő boldogsága összeforrott a tiéddel, és léte mintegy elválhatatlan a tiédtől: légy okos és vigyázó kedvesed iránti viseletedben, mérsékelt a szerelmi ömlengésekben, tartsd kellő feszültségben érzelmeit, folytonos ingerben szerelmes szivét. De ezzel nem azt mondom, hogy közmyös légy iránta, mert az, ki igazán szeret, nem is lehet közönyös soha, hanem tanácsomat azon tapasztalatból merítem, hogy a lélek túlfeszített húrjai akkor szoktak szétpattanni, mikor a boldogság ezüst hangja legbájolóbban zengedez rajtok, s gyakran megesik, hogy a lélek, melynek a túláradozó szerelemben főbb része van, vágyai teljesültékor vészit azon magasztos ruganyosságból, mely az előtt utánozhatlan képben ringatta a szerelem gyúpontját: a szivet.

Azért is a szerelmesek tetteiben mindig legyen új-új kellem, mely a szivet, mint magnesi erő a vas atomokat vonzó erejével