Eger - hetilap, 1884

1884-07-17 / 29. szám

270

már attól a szándékuktól, hogy az egyiptomi kérdést csak úgy hamarosan egymás közt intézzék el, Európát pedig úgyszólván csak tudomásul vételre hívják föl. Nevezetesen Anglia vizet öntött borába, s Egyiptomnak Anglia által annektálásáról, kettős konzorcziumról, nem igen van már, ha ugyan egyáltalában lehet szó. Az egyezményből Európa csak két dolgot tart meg: hogy az egyiptomi kérdés nemzetközi és európai ügy, a mint ezt a fran- czia miniszterelnök ünnepélyesen ki is jelentette s hogy Anglia bizonyos idő múlva csapataival távozni lesz kénytelen Egyiptomból. Az egyiptomi államadósság ügye inkább magánjellegű; bizonyos azonban, hogy a hitelezők érdekeit a konferenczián úgy Erancziaország, mint Németország védelmezni fogják. Az angol- franczia egyezmény tehát csakis elvben tekinthető elfogadottnak. Az a kívánság, hogy a hatalmak előre is helyeseljenek oly egyezményt, melynek végérvénye különben sem tőlük, sem képviselőik határozataitól, hanem az angol és franczia parlamentek jóváhagyásától függ, mindenesetre oly optimizmusra vall a nyugati hatalmak részéről, melyben egyes európai kabinetek épen nem osztoztak. Az ellenőrző bizottságban még sok más állam képviselve van s ezek valamennyien követelhetnék, hogy parlamentjük szentesítse a konferenczia határozatait.“

Pár is, jul. 14. A nemzeti ünnep előestéje vasárnapra esvén, igen élénken folyt le. A kivilágítás egész éjjen át tartott. Az utczákon hullámzott a nép. Az egész város már napok óta fel van lobogózva. Több városrészben történelmi jeleneteket ábrázoló körmeneteket tartottak. Noha mindenki igyekezett az ünnepet víggá, eredeti jellegűvé tenni, mégis a kolerától való átalános félelem érzete nem volt eltitkolható.

P á r i s, júl. 14. A mai nemzeti ünnep alkalmából a tanuló zászlóaljak szemléje fényesen folyt le. Nyolczezer tanuló vett abban részt. A felvonulás szabályos, büszke és az arczvonul kifogástalan volt. A dobosok és kürtösök, szintén jól végezték feladatukat. A szemlét mi sem zavarta. Óriási néptömeg volt jelen, mely élénken megtapsolta az ifjú vitézeket. A tanuló zászlóaljak diszmeneténél jelen volt egy tábornok, a belügyminiszter s a mu- niczipium több képviselője. Noha a hőség reggel valamivel enyhébb volt, mégis számos baleset történt.

P á r i s, jul. 14. A Strassbourg-szobor előtt rendezett tüntetés nagyszerűbb volt, mint valaha. Kétszáz egyesület vonult el a hatalmas emlék mellett, köztük az elszászi iskolák és egyesületek. Húsz óriás koszorút tett le a szobor talapzatára ugyanannyi gyászfátyolos hölgy.

TÁR CZ A.

A legszebb rózsa.

— Bfszólyke. —

Arthur sokszor megvallá, hogy életének legkellemesebb per- czei azon kis körben teltek el, melyet egy nyugalmazott tanácsos, s ifjú leánya Olga, s ő, t. i. Arthur képeztek. Arthur eleinte maga sem gondolt arra, hogy ő mily kellemesen egészíti ki azt a nagyon is kis családi kört, mi az ősz apa köré fonódott. Hisz az öregnek egyetlen gondviselője, támasza, szemefénye Olga volt, ez a kedves ifjú lélek,; telve bájjal, s a női erényeknek egész lényén elölülő fenségével. És Arthur ? Egyszerre csak érezni kezdé, hogy többé nem képes „a kedvelt ismerős“ szerepében megmaradni, de félt attól a percztől, melyben meg kellene változtatni e képet, melynél művész ecsetje nem alkothatna szebbet, ha vászonra tenné: egy ősz apa. megtörve az élet fáradalmaitól, s egy ifjú leány, az ősznek egyetlen mindene.

Nem, az öreg urnák volt még leányán kívül más gyönyörűsége is: rózsái. Szenvedélyesen szerette e virágot s minden elképzelhető fajt összegyűjtött kertjében. S ha esténkint, leánya karján végig sétált a kedves rózsaágak közt. elgondolta, hogy vájjon nem-e rosszul teszi, hogy szeretetét igy megosztja, holott van, ki azt egészen kiérdemli. Az a csendes nyaraló, hová a nagy város zajából a meleg napokra elhúzódtak, sokat tudna beszélni arról, hogy mint komolyodott el az öreg úr arcza rózsái közt is, ha esetleg leánya nem volt mellette, s mint derült fel, ha együtt voltak mindannyian: ő, leánya és a rózsák!

A szabad természet gyönyöreit folytonosan élvező vidékiek, kiknek az a megrögzött véleményük, hogy a nagy-város lakóit csak a mindennapi prózai élet érdekli, hogy csak a pénz nálok minden, s nincs valódi érzékük a természet szépségei iránt, bizony csalódnak. Hisz csak egy esetül hozhatnék fel, hogy a legszenvedélyesebb rózsakedvelők nagyvárosi emberek, s nézzük, olvassuk meg, hogy úgy ünnepek alkalmával, midőn a nagyváros lakói a zöldbe tolulnak, hány embernek gomblyukából hiányzik a rózsa, habár drága pénzen szerzi is azt; a nőkről nem is szólunk.

Arthur, mióta az öreg tanácsos és Olga társaságát élvezé, nagy kedvelője lett a szép virágnak. Oh, az öreg úr órákig el tudta rózsáit magasztalni. Mily kedvesek, mily szelídek! Lám már a régiek is e virághoz hasonlították a hajnalt, az mondván róla, hogy „rózsa-újjú.“ A kedv is akkor legjobb ha „rózsás,“ s a világot is legkellemesebb „rózsaszínben“ látni.“ Sőt az öreg ur, nagy kedvelője lévén az antik világnak, citálta Anakreont is, a görögök hires költőjét, ki ezt a tanácsot adja egy festőnek, ki kedvesét festi le: „Fesd arczát és vállait tej és rózsa vegyülékkel!“

Hogy ne lett volna ily társaságban Arthur barátja a rózsának, hol minden arra emlékezteié?! Vagy azt gondolják önök, hogy Olgának éppen le kellett szakítani egy bimbót s a távozó Arthur gomblikába tűzni, hogy őt a rózsára emlékeztesse ? Az igaz, hogy Arthur magányos pillanataiban gyakran nézett szeretetteljesen arra a nyiladozó bimbócskára, sőt még ajkával is érinté azt, és igy Olga csakugyan a legjobb módot választó, hogy a kedvencz virágot megkedveltesse.

— Látja fiatal barátom, most pedig estefelé van, s mégis mily szép e kert. Szeretném ha ön reggel látná. Kora reggel. Jöjjön ön egyszer hozzánk kora reggel, mikor a harmat még fel nem száradt. Egy kissé sétálunk, élvezve a kellemes illatot, aztán együtt reggelizünk. Úgy-e kicsikém, te készíted el majd a reggelit ?

Arthúr sietett megígérni reggeli látogatását. Hogyne, hisz ez valódi élvezet lesz. Alig várta a reggelt. A kora hajnal már ott találta a verandán, az öreg úrral szemközt ülve. Olga még nem volt itt.

— Menjünk a rózsák közé, fiatal barátom, — Olga majd ránk talál. Ismeri ő az utat,, — ismer minden rózsát egyenkint. Szereti őket. De hát ki ne szeretné ? Lám a nép még azt is rózsának nevezi, a mi soha sem volt az. A polianthes tuberózát elnevezte „tubarózsának“. így még kimondani is jobb. S most nézzen ide, milyen remek egy példány ez. —

E perezben lett látható Olga a kert utjain. Vidáman futott atyjához, kezében egy félig nyílott bimbót tartva, s mig kedves mosolylyal nyújtó azt atyjának, fejecskéjével köszönté Arthurt, ki e kedves jelenségtől megbüvölve állott helyén.

Az öreg úr lelkesedve mutatott a felé nyújtott virágra és tovább magyarázott:

— Vagy nézze ezt fiatal barátom, nem-e remeke a természetnek ? Egy feslő rózsabimbó, azzal a csodás bájjal felruházva, mit a természet csak kedveltjeinek osztogat!

Vájjon észrevette-e az öreg úr, hogy leányának a virágot nyújtó karja lehanyatlott, s mig ő nagy lelkesedéssel csakugyan egy remek példányt mutat az izgatott Arthurnak, addig leánya a legbájolóbb zavarban pirul fülecskéje hegyéig.

Hanem aztán az öreg úron volt az elámulás sora, midőn Arthur megragadva kezét, egész szenvedéllyel mondá:

— Atyám, engedje őt nekem!

Majd megfogva Olga kezét, oda voná őt maga mellé.

Az öreg pedig egy darabig szótlanul tekinte rájuk, majd aztán kebléhez szorítván mindakettőt, remegő hangon susogó: kedves gyermekeim!

S hogy bájaiból mi sem hiányozzék, a „legszebb rózsán“ ott ragyogott a harmat is, — a boldogság könnye. E. Imre.

Egy múlt századi szolgabirói rendelet.

f „Dichirtessék az Jesus Kristus. Szolnoki Bírák Uraimék, kegelmetek levelére nézve azon boldogtalan felakasztott aszonnak teste, az helységh határának szélin eltemetésre expediáltatott az T. Nemes Vrgye Mestere, Imre Mester, kit is Legényestül szük- séghes lekisirteni kocsin és lovasok, az utón valamelly Istállóban avagy mezőben meghszállván, külön arra készített edényekben adgyanak a mint illik eledelt néki és boritalt, ottan is a várason, az Testet levágván, egy rósz lónak farkán kötélre kötvén kihúzassa az várason kívül az határra, ott elásván, az Mester temesse el a legényével, azután hasonlóképen felkésércsék az úton in- terteneálván, ezen munkájáért az Mesternek a Város fogh adni 15 rhenes forintot, egyebet semmit sem, hanem az hol a Test fügh, onnan az Fegyverével bekeríti magát, a kit fegyverével el