Eger - hetilap, 1884

1884-03-20 / 12. szám

100

világosítani, hogy amaz úri ember magát herczegnek adta ki, pedig egy Becsből elcsapott kellner volt.

Szombat óta több napon át a Tiszaszabályozásról szólló törvényjavaslatot tárgyalta a képviselőliáz, s azt mind általánosságban, mind a legtöbb részletre nézve elfogadta.

TÁR CZ A.

Zsarnóczy.

— Történeti beszély. —

Irta: Sajó Kálmán.

(Folytatás.)

A terv szerint elindult a két jó testvér: Demeter, tüzelve vérszomjától s rablási vágyától, Balázs űzetve emésztő szerelmétől.

Mikor már elég közel jutottak a várhoz, úgy hogy félős volt, hogy még közelebb menve idejekorán észrevétetnek, leszállottak lovaikról s azt nehány szolga felügyeletére hátrahagyva, gyalog indúlt el a mintegy százötven emberből álló csapat.

— Úgy látom, jegyzé meg Demeter gúnyosan, várnak bennünket! czélozva a lobogó máglyákra. Csak tudnám, kinek a szája járt el, majd tennék rá olyan lakatot, hogy csak az ítélet napján nyílnék ki.

Balázs nem szólt semmit rá, csak vállat vonítva más felé fordult, mintha az egész dolog őt nem érdekelné. Pedig hejli! zugó kráter volt az ő keble, melyben a becsület aranya, a szerelem csengő ezüstje vad szenvedélyének piszkos salakjával összeolvadtan forrongott.

— Látom öcsém, te rád nincs mit bízni, veté oda Demeter kicsinylőleg, jobb ha el sem indúlsz. Maradj itt, mi tenyeredre tesszük a galambot. Csorna! te majd ha intek, 80 emberrel elválsz és erre kerülsz, — a vár éjszaki oldalára mutatva, én tudom mit csináljak. Vegyétek hátatokra pajzsatokat s addig míg lehet lapulva, mászva megyünk. Aztán oly gyorsan, mint lehet, megrohanjuk a várat. Menjünk!

A csapat a jelölt módon elindult.

Balázs ott maradt, tettetve, mintha közönyös lenne, másfelé fordult s mikor már jól előre haladtak, indúlt utánnok, vigyázva minden lépésére, hogy észre ne vegyék. Alig ötven lépésnyi távolban jobbra tért s nem sokára egy sűrű bozót előtt állott meg s dobogó kebellel, mint ki nagy merész munkához kezd, széttekintett, nem látja-e valaki. Mikor meggyőződött, hogy egyedül van, ketté liajtá az iszalag és kökényből fonódott bozótot s azon eltűnt. Egy mély barlang tátongott előtte, melynek nedves falán a hegy vize gyöngyözött. — Jól ismerte ez üreget Zsarnóczy; mint fiatal, ártatlan gyermek sokszor próbára tette itt merészségét, mikor az öreg Jenő incselkedései által, ez útra feküzeltetett. — A barlang külső része egy nagy mélységhez vezetett, melybe az, ki e helyet nem ismerte, belebukva, halálosan összetörhette magát. E mélység felett a boltozatba egy karika volt verve, melybe a kötélhágcsót erősítve egy másik folyosóra juthatott, ki ez utat megkisérlé; ennek végén egy vén tölgy ajtó volt, melyet felnyitva, a vár e titkos ajtaján a ezinterembe léphetett.

Balázs, mikor magát ez útra elhatározó, egyrészt lángoló szerelmét, másrészt becsvágyát igyekvők kielégíteni. Ismerve ez utat, tudta, hogy ezen keresztül könnyen eljuthat a várba, melyből imádottját könnyen kilophatja, annál is inkább, mert biztosnak gondolta, hogy minden fegyver-fogható férfi a falakon van, az asszony néppel pedig könnyen elbánhatik. — Feltüzelte őt sértett büszkesége is, melyet e merész kaland által helyreállítottnak vélt s bátyja kicsinylő szavait elnémíthatta.

Leoldá nyakából köpenyét, létévé kardját, s csak egy három élű tőr volt, mi egy keskeny szijjon oldalán függött; köpenye zsebéből egy vékony szövetű, de erős kötélhágcsót vont elé, mit dereka köré csavart a tőr szíjjá fölé.

Mind e készület alig egy jó pillanat müve volt s ezekután elindúlt a rabló, villogó szemeivel áthatni törekedve a barlang mély homályát. — Keble ziláltan hullámzott s fojtott akadozó lé- lekzetéből megtudhatjuk ama tompító érzetet, mely nagy, életveszélyes dolgok kivitele előtt rendesen mindenkin erőt szokott venni.

Néhány száz lépésnyi út után, megállt s újjá hegyével megtapogatta a nyirkos barlang tetejét s meggyőződve, hogy a magasság még nem változott, tovább haladt, de mindig és mindig

óvatosabb léptekkel, miközben bátorsága is visszatért, s tagjai feloldattak tompa érzéketlenségük alól.

Kevés vártatva megállt s felnyíljtá kezét a boltozatra, de azt többé el nem érhető. Most földön csúszva, kézzel tapogatva haladt előre, mig kezével az említett mélység szélét érve, megállt.

Leoldá derekáról a hágcsót s tapogatva ineglelé a karikát, mihez a hágcsót megkötve, ezt leeresztő. Maga mohón ugrott rá, izgatottságában még azt is elfelejtve megkísérelni, vájjon megbir- ja-e a kötél és karika. Oly gyorsan mint tehető, szállt le a mélybe, mig végre lába szilárd alapot ért és befordúlt lázas sietséggel az utolsó folyosóra, mely felfelé rézsuntosan vezetett.

Rendes tulajdona a vérmes, szenvedélyes embereknek, hogy valami nagy czélt elérni törekedve, mikor már biztosnak látják a sikert, a helyett, hogy hidegvérüket megőrizve, tovább is elővi- gyázatra gondolnának: elvetik a higgadt észt, s a dolog kimenetelét azon erőre bízzák, melyet kezdetben kölcsönöztek neki.

így Zsarnóczy is, félre téve az óvatosságot, melyet ha nem is ész-, de ösztönszerüleg követett, vakon rohant a sikátoron fel, melyben oly sötétség uralkodott, minő csak föld alatt lehet. — Erzé már lázas hevében a hókebel édes dobbanását, a piros mosolygó ajkak kábító mézét, az égető szemek bűvölő varázsát s a picziny karok ölelését s ez önfeledtté, gondatlanná tévé.

Egyszerre egy roppant ütés tántorító vissza, megrázva agyvelejét, felrázva mámoros ábrándjaiból. Elfelejtő indúlatai között, hogy e folyosónak vége lehet s most öntudatlanúl elérve azt, annak falába, oly erősen vágta be homlokát, hogy kezei tapintása után ítélve vér kezdett szivárogni azon.

Pár perez és ismét eszméletére tért s még használt ez ütés neki. mert álmából felébresztő, mi könnyen veszélybe sodorhatta volna.

Tapogatva, egy jókora nagy, vastag karikán akadt meg keze. melyet óvatosan megfordított s kiemelő a nehéz ajtót, melybe az erősítve volt. Óvatosan betekintett az ajtó nyílásán s meggyőződve, hogy a teremben, melybe az ajtó nyílt, senki sincs, lábujj hegyen, mint a zsákmányára leső tigris, belépett a ezinterembe. Körülnézett; tőrét kivonta öve mellől s jobbjába szorítva zajtalan léptekkel az ajtó felé indúlt, melyet az öreg Jenő, szokása ellenére, nyitva hagyott, mikor leányát Benkönek eljegyezte.

Betekintett az ajtón a rabló, hallgatva fülelt minden neszre, mely valaki jelenlétét árúlhatná el. Senkit sem látott, se nem hallott semmit.

Az udvarról bevereslő máglya lángja kísérteties alakot kölcsönzött minden teremnek, inkább sejteni, mint tisztán látni engedve a bútorzatot. A rabló alakja hosszú sötét árnyként vonult el a tárgyak felett, megvilágítva egy oldalról a máglya fénytől.

így haladt teremről teremre, mig egy végsőnek ajtónyilá- sán vékony sugárban világosság szűrődött átal, jelezve, hogy ott van valaki. Zsarnóczy lélegzetét visszafojtva, tőrét szorosabban markába szorítva hallgatott, fülét a nyíláshoz közel tartva. Az egészséges hosszú lélegzet jelenté, hogy ott valaki vagy alszik, vagy csendesen gondolkozik, vagy imádkozik.

A rabló megkisérlé az ajtó szárnyát egy kissé jobban kinyitni, de az éles csikorgásával elárúlta szándékát, mit a rabló észrevéve, hirtelen az ajtó háta mögé ugrott, hogy a felfedezéstől megmeneküljön.

A nyikorgásra egy öreg nő alakja jelent meg az ajtó nyílásnál. kiben Zsarnóczy, Ilonka dajkájára ismert.

— Van itt vaiaki ? — kérdé az öreg szelíd, nyugodt hangon, mintegy biztosnak véve, hogy jelenteni fogja magát az, ki idejönni akar. — E közben kiljebb nyitó az ajtót s a szomszéd terem bútorai a beömlő világosság következtében meglehetősen kivehetők voltak s ha valaki lett volna a szobában, bizton észrevehető lett volna. Az öreg nő a légvonatnak tulajdonítva az ajtó nyikorgását, nyugodtan visszament szobájába, de nyitva hagyta maga után az ajtót, talán önkénytelenül, vagy talán valami kis gyanú miatt, mely az ajtó véletlen nyikorgása miatt maradt lelkében.

Zsarnóczy az ajtó megett dobogó kebellel állt, de a menynyire képes volt minden legkissebb zajtól tartózkodott. Valami keserves fájdalom vett erőt. lelkén, mely csaknem könnyeket facsart szeméből. Ez volt azon öreg nő, ki őt Ilonkával együtt hajdanta karjain dédelgető, kit most alávaló módon martalékúl ejteni akar. Mintha fülébe csengettek volna az öreg dajka csendes dalai, zengő zsoltárai, tündérmeséi, mikkel kicsinyeit oly oda- adólag mulattató. Az a szelíd, nyugodt, öreg arcz, az a rég hallott, álomnak látszó rokonszenves hang, megcsendité fülében vádló lelkiismeretét. Minél élénkebben tűntek elő boldog napjai, annál jobban érzé a jelen pillanat lealázó gyávaságát. 0 a rette-