Eger - hetilap, 1883
1883-03-01 / 9. szám
S te is csalódtál. Most is megkísért még Kevély gyönyörben villogó szeme. . . Ne várd, ne várd te többé visszatértét, Üres szivével még elvesztene. Üres-szivével ób, jaj, az az asszony! Nos hisz feledtem, mért hát itt a vád ? Minden megújul a közel tavaszkor, S a lelkem egy más érzés hatja át. Van már leány ki lelkemet megérti; Komoly kislány az én szerelmesem. Daczos fejem, mely senkinek se tér ki. Kívüle mást nem tud gondolni sem. Egész világnál kedvesebb az árny, mit Fehér nyakára csipke-fodra vet; Egész alakja szűzi csókra csábit — Oly játszi bölcs, s oly bölcsen gyermekes! Édes kicsim, . . vad, sújtó végzetemnek, Egyetlen, égő csillag-sugara, Te oly tisztának érzed a szerelmet, Mint a teremtés első hajnala. Én nagyravágyó, fiatal szivemmel, Te oly szerényen, mint az — érdemek; Csak egyben egygyezünk meg mindaketten: Szeretjük egymást mindenek felett. Szeretjük egymást, mint a lomb az ágot; Óh, mért hogy a lomb elhullhat korán'?! Szeretjük egymást mint a láng a lángot; Óh, mért hogy a láng hamv leszen csupán V! Szeretjük egymást; mért hát a felejtés? Időbe’, csókba’, borba’, mért vagyon ? Ne kérd te azt, borulj rám csendesen, és Sirasd az ember t, édes angyalom. Werner Gyula. Fővárosi levél. Budapesten, 1883. február 25-én. A Verescsagin képeit viszik haza. Kölcsönös jó emlékek között váltunk meg egymástól, — Verescsagin Sándor, a festő testvére és mi budapestiek. Nincs jellemzőbb a magyar szalma- lángú lelkesedés illustrálására, mint az a készség, melylyel rögtön brúdert iszunk a világ akármely nácziójával, ha egy kicsit tud a nyelvünkön szólani. Olasz, német, tót, franczia, török, szerb, szép sorjában belekerültek a magyar barátság ölelő karjaiba. Sohasem hittem volna, hogy még a muszkát is megkedveljük. Megértem ezt is. Mennyi ember nézte a vácziűtczai kirakatokban a Veres- csaginfestmények fényképeit: monoklis úr, akinek müértő szemét a képen csak a művészet érdekelte, olvadékony szakácsnő, akinek szivét az egyenruha hozta lázasabb dobogásba, magyar öreg úr, aki oly rokonszenves páthoszszal tudott sajnálkozni a „szegény“ muszka fiúkon, hogy holtra fagytak, agyon gyalogolták magukat. A műcsarnokban meg valóságos búcsút jártak, különösen Mars mindenrángú fiai, mintha mindannyi csupa titkos nihilista lett volna, akit a Kreml titkai legjobban érdekelnek. Csoda, hogy üdvözlő telegrammot nem küldtünk a jó muszkákhoz annak az örömére, hogy czárjuk a koronázási ünnepélyre 400000 vutkis poharat rendelt meg alattvalói számára emlékbe. . . . Rohamosan követik egymást az események. Az uj esztendő bőven arat a nagy emberek között; szenzácziós kabinetválságok, pártkérdések mindenfelé; újabb rituális gyilkosság ... ezt meg már épen a Didó is kikaparja. Annyi az újság mindig, hogy elég dolgot ad a napilapoknak a számon tartásuk. Nem is bántom én most a többit; csak a művészet újdonságairól akarok szólani. A szinpadokon egy napon két „bemutató“ ! A népszínházban egy középszerű operett, melynek legfőbb érdeme, hogy nem frivol, a nemzeti színház deszkáin a C s i k y Gergely új drámája, „B o z ó t i Márta“ Meglepő az a munkásság, melyet Csiky kifejt. Fordít görögből, latinból, angolból, francziából, németből, ir beszélyt s minden színi szezonban többnyire két színmüvet is, s — ami a legborzasztóbb a jó színműíróra — bírálja titkos drámaírók hitvány darabjait. . . . Megszokta már a közönség a „Proletárok“ óta, hogy Csikytől jót kapjon. Mióta a históriai drámák írásával felhagyott, s tárgyát a társadalomból, a magyar társadalomból veszi, azóta egészen meghódította a közönséget a fővárosban is, meg a vidéken is, s elhallgattatta a kritika népszerűtlen kifakadásait, amelyekre bizony most úgyis édes keveset adnánk. Az osztatlan elismerés olyan diadalait szokta Csiky mostanában ünnepelni, amilyen kevés magyar írónak jutott ki eddigelé. Ünnepnap egy-egy Csiky-premiére mindig. „Bozóti Mártá-“t németi-e is szándékoznak lefordítani valamelyik bécsi színház számára. Az új dráma egyesíti magában mindazon kiváló tulajdonokat, melyek Csikyt oly kedvelt drámaíróvá tették, s halhatatlanná nevét a magyar szinműirás történetének lapjain. Oly drámai erő nyilvánúl e műben, amilyent még Csiky is keveset produkált, s az a humor .... igazán shaksperei. A második felvonás oly egyszerűen, s mégis oly mesterien van megteremtve, hogy a közönség elragadtatása alig ismert határt, mikor a függöny legördülése után a meglepetés pillanatnyi némasága után megeredt a zúgó taps s tartott egy negyedóráig szakadatlanúl. A „szerző-“t akarta látni mindenki. . . . De kifogynék a helyből, ha hosszasan akarnék e tárgynál időzni, ha el akarnám mondani a dráma meséjét; pedig ha levelezői tisztemet lelkiismeretesen akarom betölteni, nem hagyhatom említés nélkül a művészet egy másik ágának, a kardvívás nemes művészetének, a diadalát sem. A mai duellumos világban anélkül is ezt a művészetet nemcsak mulatsági, hanem hasznossági szempontokból is igen-igen tanácsos szorgalmasan gyakorolni. Hiszen minden bolondságért csak nem lőheti le mindjárt tisztelt ellenfelét az ember? Ott van Herman Ottó. Mennyi sok vadat csinált életében, s utóvégre is nem akart Bakot lőni. Büszkék is ám a vi- vómesterek az ö művészetökre, s én a lovagiassági tízparancsolat legeslegelsejéül ezt állítanám fel: Tiszteld a vivómestert, hogy hoszszúéletű lehess a páros viaskodás megpróbáltatásai közt. . . . A szerdai diadal önérzetes hőse Benedek Gyula úr volt. Azt hiszem, hogy mindenki ismeri e nevet, aki ezen sorokat Egerben olvassa. Benedek úr most szabadkai tornamester s ott is nyitott vivóiskolát, mint annak idején Egerben. Egy szép napon meggondolta magát, feljött Pestre s barátságos kartársi mérkőzésre szólította fel hirlapilag az itteni vivómestereket. Carl, egyik jónevű pesti vivómester, rögtön elfogadta a kihívást, s szerdán este a magyar athletikai klub helyiségében meg is verekedtek, s bizony Carl úr kikapott, mert hat tust adott neki Benedek. mig ő Benedeknek csak négyet. Hát meg kell adni, mesterien vivtak mindaketten; e mérkőzésben mindenki, aki ért hozzá, pompás élvezetet talált. S a fiatalság nem is maradt volna el élről a jeles alkalomról, s hogy Benedek úr kapott ovácziót eleget, azt mondanom sem kell. Benedek úr jobban néz ki, mint valaha; roppant karereje, s különösen csuklójának ügyes gyorsasága még mindig a régi, a viadal legnagyobb hevében sem hagyja el hidegvére, szeme még mindig szerfölött éles, lábának fürgeségét még mindig irigyelhetné a ballettánczos, olyan, mintha elfáradni sohasem lenne képes, — szóval mintavivó. Nem tudom, a Carl megveretése-e, vagy más ok tartotta vissza a többi vivómestert, de bizony azok nem igen mozogtak; Benedek úr tehát hazament azzal a jól kiérdemelt nyugodt öntudattal, hogy Szabadkán minden kétségen felül most ő a legjobb vivómester. Van egy jó barátom, kitűnő amatőr vivő, különösen a tőrt pompásan forgatja. Biztattam, hogy hívja ki Benedeket egy szál rappirra. „Nem merem, barátom. Hát ha azzal utasítana vissza Benedek: Nem vivők ama tőrrel!“ . . . Én meg kezdek büszke lenni, hogy engem is Benedek úr tanított a hatvágásra! B. *) Farsangi komoedia. — Beszély. — Irta: Drávay. IX. Fényben, zajban, örömben úsznak a bálterem földíszi- tett falai; a folyosókon titkolódzó, lenge alakok árnyai suhannak tova; a terem minden szögletéből susogás, kaczaj, vidám lárma hangzik, — s míg a czigány, művészi futamokkal kisérli meg hegedűjének minéműségét, az álarcztalan publikum lázas kíváncsisággal várja az álarczosok bevonulását; az ülőhelyeken érdekes kis csapatok bújnak együvé, kiknek csaknem mindegyike tud valami újságot, (a mit neki bizalmasan ez és ez mondott, s kéri is hallgatóit, hogy őrizzék *) Megjegyezzük, hogy ezen t. ügybarátunk verseket nem szokott Írni s hogy a B. jegy alatt múltkor lapunkban megjelent költemények nem őtöle valók. Szerk.
