Eger - hetilap, 1883

1883-12-27 / 52. szám

492

te állott annak a fiatal úrnak gúnyos arcza, liallani vélte az ő hangját is, — mely mint andalító czigány-zene közé vegyülő ha- lálsohaj megmérgezte lelke édes álmait, elébe állott haladása utjának.

Midőn nem akart szűnni a zaj, az igazgató Zenő úr előtt termett, s haragos arczczal kérdé tőle:

— Ifjú barátom, ha ön ennek a darabnak a szerzője, miért nem megy már ki a színpadra ha hívják ? . . Hallja, valóságos rebelliót csinál a közönség!

Zenő öntudatlanúl, nem találva magát bele az ünnepeltetés ragyogó aranykeretébe, szótlanul bámult maga elé. . . Az igazgató egy ideig nézte a néma, bámuló alakot, s azután méltó in- dignácziójának a következő nyomatékos szavakbaii adott kifejezést :

— A mafla, nem hogy megköszönné, hogy ezt az ostoba darabot előadtuk, még ily kellemetlenségbe hozza az embert, hogy meg sem akar jelenni a publikum hívására, elrontja a hatást! — s megrázva Zenőnk vállait — no, menjen ifjú barátom, csak bátorság, e pár lépés a halhatatlanság útja, bátorság! ... s ki akará tuszkolni Zenőt, kinek azonban nem volt kedve megtenni e néhány halhatatlanná tevő lépést, folyton előtte lebegvén annak az elegáns fiatal úrnak furfangos tekintete.

De a direktor úr nem azért volt egy egész sereg vándor Múzsafinak korlátlan zsarnoka, hogy eltűrjön minden inczi-finczi embertől ily ellenszegülést; látva tehát hogy Zenő nem akar az ő szándékának „obszekundálni, egyet fordított rajta, az ajtó ^Jé állitá, és egyet lendítvén rajta, staute pede kitette az utczára.

A hús éji légnek sokan észlelték már azon üdítő hatását, hogy lehűti a belső és külső lázt; Zenő úr azonban még ebben is megőrizte zseniális függetlenségét, mert most még lázasabb állapotban érzé magát. E szörnyű merénylet az emberi méltóság ellen, e lélekrázó megsértése a férfiúi és irói büszkeségnek, elkábi- tá lelkét és oda dőlve a színház falához hallgatá a belülről kihangzó s az éji csendben tisztán kivehető hangokat. Érzé, hogy lelke némileg megaczélozódik, s megkétszerezve figyelmét hall- gatódzott. . . Most játszák az utolsó felvonást, s most jön az a jelenet, melybe Zenő egész lényét, búbánatos lelke minden viharát beleszőtte : midőn Borostyán megőrül Abigél lábai előtt. Visz- szatartott lélekzettel figyelt a jelenet végére s szivdobogva várta a fölriadó tapsokat. . Zelma most ért hangja arany-huzalának végére, most zárja be a lélekrázó áriát egy észvesztő sikojjal, s . . . e pillanatban lármás zűrzavar veri föl ez éj csöndjét, őrüle- tes macskazene, lélekölő abzúg, siketitő fütty-zsivaj eszketfetik meg a színház ablakait, s forrázza le Bájormy Zenőt arkiábrándu- as, a csalódás iszonyú gondolatával. . .

Lassan fóltápaszkodik, s a falakhoz támaszkodva, vánszorogva igyekezett lakására jutni. Zaklatott lelke a mennyországból jutott a pokolba, s eldőlve ágyán öntudatlanúl ez igéket rebegték reszkető ajkai:

Ábrándozás a lélek megrontója.

Mely kanosaiul festett egekbe néz. (Vörösmarty.)

Az egész éjt iszonyú lelki harczok, tépelődések közt tölté; érezte, hogy most egy csábitó szép álomból ébredt föl, s mily borzasztó ez ébredés! Lelke üres volt, kihaltak onnét azok a fényes, büszke lakók, melyek eddigi sivár életét föl vidították, s bár eddig is lehetőleg elszigetelő magát a nagy világ fényétől, zajától, most mégis inkább érezte mint valaha, hogy neki nincs többé mit keresnie a világban, mit várni a világtól, hogy ő meghalt a világ számára, s a világ rá nézve többé nem létezik. Teljes tudatával bírván saját szellemi fölényének, belátta, hogy a világ csupán a középszerű emberek számára van teremtve, s nem tudja felfogni az oly lángész becsét, kinek ábrándos tekintete, lyukas czipője, sárga nadrágja és lobogó szőke fürtéi vannak. Lelkének bősz vihara szivrepesztő átkokban tört ki a gondviselés ellen, hogy miért teremtette őt e világ számára, s miért nem alkotott neki egy külön világot, hol az emberek mind olyan szőke hosszú hajúak, sárga nadrágosok, szóval oly zseniálisak lennének mint ő, s kik mind képesek lettek volna megérteni egymásnak alkotásait ! ?

S ily méltányos gondolatok, szerény vágyak közt Zenő teljesen elmerült volna a világfájdalom zubogó tengerében, ha ott nem lebegett volna előtte Zelma képe, oly tündéries fényben, oly hóditó elegancziával, a mint az este, — óh te gyászos emlékű est! — látta, lelkesedetten szavalva Abigél körmönfont zseniális szellemi röppentyűit, szivcsalogató hangon ömlesztve azokat a behízelgő áriákat, melyek — mint egykor Orfeus, az isteni lantos dalai — még a kövekbe is képesek lettek volna érzést lehelni,

de épen földöntúli voltuknál fogva hagyták hidegen e földiességhez kötött publikumot! . . .

— Igen! én nem vagyok a föld számára teremtve! — gon- dolá Zenő, s már fölkelt, már készült ágya alól kivenni a kötelet, melynek segélyével megszabadíthatta volna lelkét a földi kötelékektől, midőn egy mentő gondolata támadt. . .

Mint mondám az imént, Zelma képe lebegett előtte, szavalva énekelve, csábitólag, szóval úgy, hogy Zenő úrban — midőn ismét erre gondolt — szerelme jutott túlsúlyra. Hátha Zelma már „megszabadult az anyag járma alól,“ s azt a sok rejtett szépséget, melyet a „költő“ szerelmében a durva publikum nem bírt föl- födözni, az ő szellemieket sóvárgó lelke ki tudta élvezni, képes volt méltányolni ?! Hátha, . . . hátha ? . .

Elhatározta, hogy már addig csak szerencsélteti a világot jelenlétével, mig erről meg nem győződik, s ha sejtelme valósul, úgy azután is, nem azért ugyan hogy magát, hanem hogy Zelmát boldoggá tegye!

S a pirkadó hajnalban boldogsága előhírnökét üdvözölte.

Délelőtt, a szokott órában, — (Zelma, mint afféle nagyvilági hölgy, szeretett mindenben a bontanhoz alkalmazkodni) — 10 órakor a legjobb, — azaz pardon — a legkevésbbé rósz sárga mezét magára öltvén, haját költői rendetlenségbe hozván, ajakára gondtalan obiigát mosolyt erőszakolván, és még Isten tudja mit váu-vén, — indult ki „szobájából“, s állított be Széplaky Zelma ő nagysága Ízléses elfogadó termébe.

Zelma kisasszony hóditó negligéeben, rózsás ajkai közt vastag prinkadéroszszal, arczán blasirt egykedvűséggel, elegáns keresetlen séggel még elegánsabb zöld foutoeuilban hever. . . A szobának valóban pazar fényű berendezése, nemkülönben elegáns s nagyúri kényelme nem kevesebbet árulnak el, mint azt, hogy Zelma kisasszony minden tekintetben nagy művésznő, a színház és a nagyvilág színpada egyaránt termik számára a babérokat, csengő tapsokat, és a még csengőbb aranyakat! . .

Oh csakhogy jön végre, maga szerencsétlen holdvilágfaló! Hol kószált oly sokáig? már több egy heténél, hogy sohasem ka- czaghattam ostoba gondolatain! És igaz; talán a „Múzsa Ligel “ kiadta a laufpaszt ? Mi? . . Három hete nem olvastam magától verset, s kénytelen voltam arra a gondolatra jönni, hogy a maga lantja olyan fűzfa, mely nem őszszel, — szokás szerint, hanem ta- vaszszal hullatja el zöld lombjait, és marad csupasz! Ni és mily arczot vág ! Talán nincs megelégedve, hogy méltóknak tartom a maga szörnyszülötteit tréfáimra ? Mi ? . .

Zenő nagyon meg volt elégedve Zelma szeretetreméltó nyájassága által, s oly zavarba jött, hogy ajka csupán folytonosan mosolyogni, és e két szót elsohajtani volt képes :

— Kezeit csókolom.

S e szellemdús szavakkal teljesen meg lévén elégedve, most már bátorságot vett magának az igét testté is változtatni, s megragadván Zelma kezét, lázas gyorsasággal egy csókot czuppantott reá. E bátorságának jutalma a Zelma részéről egy csattanós pofleves volt, mit Zenő nem kevesebb mosolylyal fogadott, mint az előbbi szeretetreméltó tréfákat.

— Zenő úr, ön ma impertinens szemtelen ! kiáltott Zelma a méltó megbotránkozás hangján, s mig Zenő meglepetésében elá- mult, bűnbánó arczczal állt ott, mint egy tetten kapott gyermek, addig Zelma becsengető a vendéglői inast, s megmosta meggyá- lázott kezét!

— Ilyet többé ne merészeljen tenni! . . szólt Zelma, haragos tekintetet vetvén borzasztó lelki harczokkal küzdő Zenőnkre, kit — mint látjuk — lépten nyomon a nagyság átka üldöz, — most pedig kérdek még valamit, feleljen és aztán takarodjék!

Zenő szemérmes alázattal függesztő szemeit Zelmára, s határtalan lángeszű felelete ez volt:

Igen. . .

— Bár nem érdemes, de én mégis kiváncsi vagyok rá; vallja meg, nem ön az a helybeli szamár, a ki a tegnapi darabot irta ? . . . Iszonyúan boszantott az a . . .

Nem fejezhető be.... Zenő arcza e szavak hallatára tűz-pi- rosra vált; szemeit kérdőleg, megdelejező bűvölettel függesztő a Zelma gúnyos arczára, ajkai lassankint megkékiiltek. szája habozott, s aztán rémületes, vadállati kaczajban tört ki; fölszakitá a terem ajtaját, s őrületes, szánalomkelesztő kaczajjal,futott végig az utczákon lakásáig, folytonosan ezt kiabálva: „Én vagyok a helybeli szamár!“

A rendőrség, mely nap más lakásának bezárt ajtaját feltörő, ott lelte Zenő urat sárga ruhái mellett a fogason, hová a már egyszer említettük kötéllel felakasztotta magát.

Szemei ki voltak meredve, halottra vált, eléktelenedett ar-