Eger - hetilap, 1883
1883-11-01 / 44. szám
422 III. Mit maga is alig ejtett . , , Mit elzártam szivem mélyén, — Még a szellőtől is féltvén ; — Mit rebegni alig mertem, Titok tartó, néma esten ; Mit még álmodni is féltem Csillag-fényes, tavasz’ éjen: Hogy — elvesztve önuralmam — Álmám elfecsegné ajkam, S az esti-csillag sugara Mind azt ragyogná utána, Mit magam is alig ejtek, Mondanám is, mégis rejtek, Hogy: szeretlek! . . hogy szeretlek! . . . . . . Itt volt . . Mintha zengne lépte, Rózsáról-rózsára lépve, Itt dobogott lázas keble, Kéjtől, gyönyörtől remegve . . . Itt hullámzott éjfél-fúrte, Fürteimmel összezüllve . . . Itt susogott rózsás ajka, S csupán egy szó ébredt rajta, S csillag, sugár, tavasz’ éjjel, Mind azt súgta halkkal, kéjjel, Mit maga is alig ejtett, Mondta volna s mégis rejtett, Hogy: szeretlek! . . Hogy szeretlek! . . Drávay. A mestermü. Ezen elbeszélés története idejében Walnec György huszonöt éves szép fiatal ember volt; a festészettel foglalkozott. Egy idő óta nagy barátságot kötött egy festővel, a ki iránt különös ro- konszenvet érzett, Stephen úrral. A nélkül, bőgj’ valami nagy hírneve lett volna, Stephen urat a müértő körökben úgy ismerték, mint lelkiismeretes és hivatott mestert, a ki művészetébe mindenek felett szerelmes. Különösen dicsérték választékos tehetségét, és női arczképeinek sajátságos szépségét, a mely ágában a festészetnek legkiválóbb volt. Jóllehet körülbelül tiz évvel öregebb volt Györgynél, a korbeli különbség, mely a két férfiú közt létezett, alig volt észrevehető. Stephen élete örökös munka közt nyugodtan folyt le eddig, sohasem vett részt a fiatalság szokott gyönyöreiben s harminczöt éves korában is megvolt benne minden illúziója az ifjúságnak, melynek természetes báját megőrizte. Ezen kiviil csinos arczú s #finom modorú ember volt. A mi Györgyöt illeti, ő többet élt, mint Stephen. A csinos ifjúval, s szellemes emberrel megkedveltette a siker a világot. A két festő barátsága, mint mondtuk, nem régi volt, s azon pillanatban, melyben ezen elbeszélés kezdődik, legelőször látogatta meg György Stephent. Volt a Stephen műtermében egy arczkép, melyet a legközelebbi kiállításra szánt, s melyről György előtt úgy beszélt, mint „mesterművéről.“ Barátai közül senki sem dicsekedhetett, hogy látta volna e festményt, melyet — nem is tudni voltaképen, miért — annyira rejtegetett. György azon óhajtását fejezte ki előtte, hogy szeretné látni minden művét, különösen pedig azt, melyet maga oly nagy becsben tartott. A két festő most ment át az előszobán, melyben György eléggé bámúlhatta a nagyszerű festményeket, melyek különböző iskolákat képviseltek s nagy mesterek neveit viselték. Megtekintett mindent figyelmesen, minden kép megérdemelte a tanúlmá- nyozást; az egész valóságos muzeum volt. Műterme ajtaja elé érve, Györgyhöz fordúlt Stephen s igy szólt hozzá: „Itt van elrejtve az én mesterművera. Elhiheti, hogy heves izgatottság fog el, midőn ezen ajtót kinyitom. E terem az én szentélyem, melyre kegyelettel bíztam munkámat. Tudja-e, mi az, dédelgetni a kedves müvet, látni, mint nő a mi gondoskodásunk alatt, hogyan elevenül meg leheletünkre, mig végre érzékiti az eszményt, melyről álmodtunk ?“ Valóban úgy tetszett, hogy Stephen, mig igy beszél, a lelkesedés szent tüzétől hévül. György mellette láthatólag meg volt il- letődve, s sóvárogva várta a titokteljes arczképet. Ezen türelmetlenség hizelgett Stephen hiúságának, félig kinyitotta a műterem ajtaját, visszatartván Györgyöt a küszöbön. — Tekintsen jobbra, mondá. Nem veszi-e észre a terem túlsó oldalán annak a fiatal leánynak az arczképét ? Mit szól hozzá ? Elég természetes ? György nem válaszolt e kérdésre, hanem kezét szeme elé tartotta, mintha kápráznék. Egy bájos női arczkép előtt abban az irányban, melybe Stephen mutatott, egy másik, még sokkal bájo- sabb arczot vett észre, a melynek még az az érdeme is megvolt, hogy eleven. Egy körülbelül tizennyolcz éves leányka festéssel bíbelődött ott. Szőke haját hanyagúl hátravetette vállára. Arcz-élé- nek finom metszése s a falra vetődő kecses árnyéka után ítélve, nagyon szépnek kellett lennie. György olyan volt, mintha álomlátás rabja lenne, elfeledkezett az arczképről, s csak az ifjú lánykát nézte. — Ez az ifjú hölgy a kegyed leánya? Mormogá egész csodálkozva. — Miért e kérdés? mondá Stephen meglepetve. Egyszerűen csak tanítványom s szükségből mintám is, a mint ön is megítélheti ; de mit mond arczképéhez ? — Tanítványa! kiáltá György átlépve a műterem küszöbét, e csinos gyermek az ő tanítványa! S azonnal bemutatta magát neki. Leona — ez volt a lányka neve, kedves mosolylyal válaszolt a bemutatásra. E pillanatban a nap élénk fénynyel ragyogott be, s az aranyos rámákról visszaverődő sugarai elevenséget öntöttek a terem festői belsejébe, mintha az arczképek kidomborodva lépnének elő s megelevenednének az élet leheletétől. De mindez kevéssé érdekelte a mi ifjú festőnket, kinek szemei folytonosan Leonára voltak tapadva. És valóban Greuzenek melyik arczképe vetekedhetett volna vele finomságban és előkelőségben ? Vonásai tökéletesen szabályosak voltak. Göndör hajával úgy nézett ki, mint egy festőecsettel felfegyverzett lázadó kerub. Kézelője, melyet visszatolt, hogy kényelmesebben festhessen, futó pillantást engedett vetni karjára, melynek gömbölyű alakja s fehérsége képes volt elcsábítani egy festőt. Épen saját arczképének másolásával foglalkozott, a mely kétségen kívül legjobb műve volt mesterének. Stephennek is nagy örömöt szerzett, hogy megmutathatta valakinek. — Vizsgálja csak meg jó világításból, példáúl innen, mondá Györgynek, más irányba tolva őt. Érzi a pompás hatást ? Észreveszi úgy-e az ellenkező hangúlatot, a viszfény halványságát? folytatá teljesen elégedett arczczal. E pillanatban György egy dolgot, vagyis inkább csak egy lényt látott, Leonát. — Mindez hidegen hagyja önt, talán valami bírálatot akar tenni ? kérdé Stephen. — Nem én, válaszolá György, mind jobban-jobban elmerülve az ő szemléletébe. — Hogyan! S még sem mond csak egy bátorító szót is! Tehát kezdő műve volna ez ? — Kezdő müve ! Világért sem! . . . . kiáltá most György, a ki mindig Leonát szemlélte, kinek szép szemei e pillanatban az övéire tapadtak. E kedves arczkifejezés, ez üde pirosság, ez eleven tekintet, ez összhang a legkisebb részletekben, ellenkezőleg, mindez nagyon sajátos, — oh, bájos teremtés! vagy csak a csalódás rabja vagyok? olyan nekem, mintha élnél, mellettem volnál, rám tekintenél. Van valami angyali félig lehúnyt szemedben s úgy látszik, hogy ezt magad is jól tudod. Emeld fel szemedet s vesd kegyes tekintetedet a fiatal művészre, a ki szerelmes bájaidba! E szavakra Leona nem tudott visszatartani egy izgatott mozdúlatot; György bizonyosan észrevette, hogy átlépte az illem határát, mert hirtelen megállóit, s igy szólt Stephenhez: „Bocsásson meg, ez arczkép oly eleven, hogy úgy beszéltem hozzá, mint érző lényhez szokás.“ Stephen, a ki e perczben nem látott mást, csak müvét, s egyedül arra gondolt, nem nagyon törte magát, hogy megmagyarázza e hirtelen lelkesedés okát. Midőn kiment a teremből György- gyel, az utóbbi feléje fordúlt s halk hangon igy szólt hozzá: — Megengedi, hogy őszintén beszéljek? — Beszéljen. — Nem haragszik meg? — Legkevésbbé sem. — Nos tehát! az ön arczképe bámúlatos, kifejezés és összhang, az ecset finomsága s a színezés mérséklete, mindez megvan benne; ön „mestermüvének“ tartja, s én azt mondom, hogy az újkor legnagyobb festői számára is az lenne; de van a kegyed
