Eger - hetilap, 1883

1883-03-29 / 13. szám

120 csagin volt annak idejében. Nevét jól ismertük, tehetségét csak félig, müveit épen nem. Nálunk nem értették meg az ő nagy szel­lemét (mindössze talán egy képe van Magyarországon, a nemzeti múzeumban: Erzsébet királyné Deák Ferencz ravatalánál) s a művész örömestebb tartózkodott az orosz udvarnál, az angol trón­örökösnél s Párizsban, mint a somogymegyei falucskában, s ne­künk a Gautier Theofil enthuziasztikus kritikájára volt szüksé­günk, hogy a „monstre de genie“-t. megismerjük, ezt a kiváltsá­gos tehetséget, amelyben szellem, érzelem, fantázia oly megkapó egységben keveredik az előadás bizar, gyakran izgató, megrázó naturalizmusával. S mily őserő nyilvánul ebben a kivitelben. Ecsettel, tollal, szénnel, krétával ha rajzol, mindig ura tárgyának, s mester az interpretálásban. A legkisebb tollrajzra, karczolatra rányomja nagy szelleme bélyegét, s mint illusztráló, a világ első mesterei között foglal helyet. Pedig az illusztráló sokkal közvet­lenebbül hat a nagy közönségre, mint a mesterek. A Zichy Géza gróf nagy elbeszélő költeménye, „a leány vári boszorkányok“ Zichy Mihály tollrajzaival magyarázva, mindenesetre legszebb terméke a magyar könyvpiacznak. Igen gyakoriak Zichynél a családi élet jelenetei, a nő, az anya alakja, a géniuszok, s a „Vörös-kereszt“ és „a jó és rósz nemtő“ czimű képein, mint a szeretet legfönsé- gesebb képviselője, Krisztus. Négy termet foglal el az egy hónapig tartó kiállítás 48 képe, melyek közül 6 nagy olajfestmény, a többi akvarell, toll- rajz, színes karton, köztük Miss Marynak, Zichy tanítványá­nak, több rajza. Az olajfestmények közül legkevesebbet ér „Pán szobrának megkoszorúzása.“ Sem a tárgya, sem a kivitel nem az az igazi, melyet Zichy másutt produkál. A misztikus félhomály helyett az erdő zöldjén áttörő elektrikus kékes fény, melytől vio- laszinü lesz a bakhansnő teste. Második nagy olajfestménye a „Hulló csillagok:“ a nő bukásának nagyszerű, megrendítő alle­góriáját adja a kép négy női alakja. A „Halottak órája“ a leg- szilajabb fantázia szüleménye, a másvilági élet rejtelmes, megfejt­hetetlen bölcsészeti nagy kérdésének ironikus megoldása, mely abban áll, hogy a síron túl is folytatja az ember a földön meg­kezdett életet, ugyanazon emberi érzelmek, indulatok, szenvedé­lyek mozgatják a csontvázak ijesztő tetteit is. A szerelem, gyülöl- ség, anyai szeretet, gőg, mind-mind hatalmasan van érzékitve e csontváztömeg különböző alakjain. Itt a lefejezett gyilkos fut földi áldozatai elöl; ott a férj ijedten tartja vissza magától frisen te­metett feleségének rettegett alakját; amott a temető kőkerítésén egy pár naplopó csontváza üldögél nagy semmittevésben. A „szi- rén-cziklus“ három olajfestményből áll, melyek közül kettő a me­sebeli szirént ábrázolja, aki a hajósokat magához csalja, hogy el­veszítse, — a harmadik a modern szirént, a budoár lágy vánkosain büszkén ülő kaczér, vöröshajú, érzéki szép nőt, aki imádói vergő­dése iránt, öngyilkos szeretője piros vére iránt közönyös, s gyö­nyörködve szemléli az áldozatúl hozott drága ékszereket, mig lábacskáival bankókon tapos. A többi rajzok közül „Richelieu ál­dása“ színezett szénrajz, „autoda-fé“ színezett karton, „a vörös- kereszt“ kicsike vizfestmény, „Válúton a józan ész és a hóbort között“ színezett karton, „Raphael“ szépiarajz, „Tivornya III. Henrik idejében“, „Skót fáklyatáncz“ akvarellek, s „A bor hatal­ma“ színes szénkarton, a legkiválóbbak. A Mary kisasszony raj­zai a tehetség kétségtelen nyomait mutatják; de a még kiforrat­lan zseninek irány nélkül való tanulmányaiként tekintendők. Rósz hasonlatképen azt mondhatnám róluk, hogy olyanok a Mary kis­asszony rajzai rajzoknak, mint példának okáért egyvalakinek „Vig Írásai“ Írásoknak .... Miss Marynak kedvencz thémája, tanulmányképen öreg asz- szonyok fejét lerajzolni, ránczos képű, apró szemű tisztes mat­rónákéit, amilyenek a valóságban — sajna! — túlságos számban vannak. Megületödésteljes borzadással szemléltem e képeket — én, aki a világért ki nem merném ejteni a szájamon e végzetes két szót: „öreg asszony“ anélkül, hogy lelkem legmélyében rög­tön bocsánatot ne kérjek a világ minden néven nevezendő asszo­nyától elkövetett vétkemért. Históriája van ennek. Elmondom egy végből azt is : Valamelyik Istvánnapi búcsúkor történt. A sok vidéki isme­rős közül három különösen érdekelt: a reménybeli anyósom (kar­dos magyar asszony), a reménybeli apósom (papucs alatt levő be­csületes hazafi), meg az egyetlen lányuk ( .............) Biz én csak hozz ájuk szegődtem ciceronenak. Szép csendesen, öregurasan ka­paszkodtunk felfelé a várba gyalog, hogy Pestnek a bástyáról kí­nálkozó nyüzsgő panorámáját a maga teljes nagyszerűségében él­vezhessük. Én a jövendőbelimmel elől, a két öreg utánunk egy lépésnyire a nyomunkban mindenütt, mintha féltenének bennünket egymástól, de — mikor lopva hátrapillantottam — jól láttam ám, hogy egész megelégedéssel legeltetik rajtunk a szemeiket, akár mind­járt az áldásukat kérhettem volna. A mint a Jezsuita-lépcső alá értünk (olyan zsebmetszőnek, szerelmesnek való kellemes félhomály uralkodik benne), odasúgok hölgyemnek : — Siessünk előre, kedves Arankám, hagyjuk el az öregeket. De akármilyen halkan ejtettem is ki a szavakat, mégis meg­hallotta más is, nemcsak az, akinek tulajdonképen szánva voltak. — Micsoda-a? Öregeke-et? hangzott fel vészjóslólag a há­tam megett, s mint a villám, oly sebesen vágott el mellettünk leendő anyósom, s egy perez múlva már a halász-bástyáról inte­getett felénk diadalmas mosolylyal. Nekem nem maradt más hátra, mint Pali bátyámat is karoncsipve, szép lassan felkapaszkodni a 160 (vagy hány?) lépcsőfokon. Még nem is anyósom, már is megkeserítette életemnek egy boldogreményü perezét, s nekem még gratulálnom kellett a lesújtó nyilatkozathoz: — Udvariatlan vöm uram, jegyezze meg, hogy az asszony sohasem öreg annyira, hogy „öreg“-nek lehetne mondani. * * * A napokban egy kis csomagot találtam az asztalomon. Ne­kem volt czimezve, hát felbontom, s nagy csodálkozásomra kóták esnek ki belőle. Kóták nekem ? Forgatom mindenfelé, nézem jobban, s akkor látom, hogy a Remetei Fü 1 öpp Zoltán „Meny­asszony csárdás“-a. Hiszen igy ez valóságos kis esemény „nekünk.“ Egy fiatal zeneszerzőnek az első műve, akinek talán nincs is egyéb protekeziója annál a jó névnél, melyet az apja szerzett a zenemüirás terén Dehogy nem dicsérem .az egrieknek! Hát ha ez a kis füzet még olyan keveset érne is, nem kitörne-e az emberből a hazafiság kiáltó szava, mikor látja, hogy az árva aradi vértanú-szoboralapnak is jut valami abból az egy-egy fo­rintból, amit a reklámjával napfényre dérit némely zsebek titok­zatos fenekéről ? Pedig hát nem is olyan seminő nóta ám ez a csárdás. Az aradi czigány, a kis Józsi, nem hiába csinált véle fúróiét már a tavalyi farsangon; a vén Rácz Pali nem hiába szo­rongatta meg pátrónusi leereszkedéssel a fiatal zeneszerző kezét, amikor csárdását felvette a műsorába; Székely Imre, meg az öreg maesztro, Huber bácsi, nem hiába gratuláltak az első kisérlet meg­lepő sikeréhez; aradi fehér kis kacsók nem hiába tapsolták meg ezt a csárdást a zeneegylet hangversenyén. Pedig az aradi lá­nyoknak is helyén van ám á fejők, meg a szivök — mondhatom. Azért hát nem is dicsérgetem én sokáig, hanem csak azt aján­lom, hogy minden egri hölgy szerezze meg ezt a csárdást, aki . . . . menyasszony akar lenni. Csalhatatlan szer a férfisziv ellió- ditására. . . . „Aki ezeket a mámoritó hangokat női kezektől zon­gorázni egyszer hallotta, az el van veszve“ ezt mondotta nekem a napokban egy aradi kaczér kis lány. Öli! miért nem énrajtam tette vele az első kísérletet'? A jámbor reporterre úgyis ráfogják már a mai korrupeziós világban, hogy pajtáskodásból dicsér, bosszúból gyaláz, hogy min­dig érdek vezeti a tollát, soha meggyőződés, hogy meg van vesz­tegetve, ha hallgat, hogy kétszeresen meg van vesztegetve, ha szól. Minek tagadjam hát, hogy engem is megvesztegetett ez az ármányos muzsikus, meg a nótájával. Hej! az az őszútezai kis- szoba, no meg az a másik szalon, azok tudják legjobban, hány­szor ültük őt körül néma áhítattal hallgatva minden legkisebb hangra, mikor annak a históriai nevezetességű hegedűnek, me­lyet a mostani orosz czárnak a nagyapja csináltatott remekbe — persze nem az én szerelmes barátomnak, hanem egy hires czigány prímásnak, — akitől azután szögről végre, egy kicsit jó pénzért, egy kicsit szellemi örökség utján az én művész barátomhoz jutott: mondom ennek a kuriózus alakú nevezetes hegedűnek nekivetve művészi fejét, elmesélte siró muzsikaszóval azt a szomorú szép tör­ténetet, hogyan húll le az ezüstszínű nyárfalevél rezegve, susogva: a mi Adél kisasszonyunk a megmondhatója, hányszor perdültünk kurjantásos vidám tánezra a „küferczes“ vérforraló hangjai mel­lett. Azóta kezdem érezni én is a zene mindenható erejét, mióta először elhúzta az én nótámat. Mert tudni kell, hogy az én Zol­tán barátom arany jókedvű, érdekes barna jogászgyerek,— no meg mellesleg egy kicsit hegedűvirtuóz is. B. rzÉE. — Előleg es színi-jelentés! Tisztelettel értesítem Eger város müpártoló n. é. közönségét, miszerint 30 tagból álló jól szerve­zett dráma-, vígjáték-, népszínmű- és operette-társulatommal elő­adásaim sorozatát csütörtökön, f. hó 29-én a „Stomfay család,“ Csiky Gergely legújabb színmüvével megkezdendem. Minden igye-

Next

/
Oldalképek
Tartalom