Eger - hetilap, 1882
1882-12-28 / 52. szám
496 A feszület. — Legenda. — Egy szűk, völgyi útnál, az erdőtől félre, Merre utas ember csak nagynéha tér le: Állott a feszület, rég időtől fogva, Kegyesen tekintő jámbor utasokra. Bus vándorló legény, mikor erre ment el, Levette kalapját buzgó tisztelettel; Fuvaros, kit itt ért zivataros éjjel, Könnyített a gondján egy „uram segélj“-jel, S mintha értené ezt a két szegény pára, Könnyebben halad már a hegy magasára... Az öreg, vak koldus, kit erre visz útja, (Tán hivő lelkének jó sejtelme súgja, Hogy előtte áll az isten-ember képe) Világtalan szemét felvetve az égre, Megrogyik előtte gyönge, öreg térde. S amikor az erdőn vihar dühe jár át, Meghajtja erős szél a fák koronáját, — Mint mikor a bűnöst szenvedés megtörte, S daczos homlokával leborúl a földre: — Szélben zugó fák a kereszthez hajlongva, Mintha a nagy erdő buzgó imát zsongna! És még a rabló is, aki sötét este Jámbor utasokra ide jár ki lesbe, Megindul, megrémül e hang hallatára — S térdreborúlva vet keresztet magára. De a környék ura dölyfös, vad szivében Nem kelt a feszület áhítatot mégsem; Elég tőle — úgymond — hogyha ő meghagyja, Mit odaállított harmadik nagyatyja, 0 nem kéri Jézust, hogy őtet megáldja; — Betölti a szivét földi kéjek vágya, S lelkét a gyönyörnek árjába temetve, Égi kéjt vadászni nincsen semmi kedve, Nincsen semmi vágya! Forró nyári délbe’, Erdei hegy utján, mely levisz a mélybe, Nemes, szép paripa lassudadan lépe. Az összeborűló lombbal dús faágak A környék urára vetették az árnyat, Aki, kantárát a ló nyakára vetve, Könnyen, gondtalan ül a fényes nyeregbe’. . . . Egyszerre a fák közt a rabló kiválva, Fegyvérét emeli, az utat elállja. Harag lobogása iszonyú szemében, Vérre szomjas vadság a marczona képen, Lelkének dühétől tajtékot ver ajka. . . „Te miattad lettem üldözött haramja; Halálra űzettél, házamat felhánytad, Te kényszeritettél rablónak, zsiványnak; Akit a világon egyedül szerettem, Hervadó virágom elhervadt öledben, Üldözött vadállat éltének mi haszna? Tudom, el kell vesznem, de te is meghalsz ma!“ Erős kezével a féket megragadja. De a nemes állat iszonyút horkantva Keresztülvág rajta, leveri a földre ; Nekibokrosodva, vérszagon dühödve, Priisszögve, nyerítve, fújtatva veszetten Vágtat a nyomára zúgó rengetegben Le a völgyi útra. Azután megállóit. Magános feszület vele szemben áll ott; Vad rémületében elejét felvágja, Majd magát felvetve a két első lábra, Nem tudva mitől fél — csupa borzalmat lát — Messzire eldobja megrémült lovagját. . . A nagy úr elzúzva, szinte éltét vesztve, Maga fölé bámul, fölnéz a keresztre. . . . S az, mintha mozdulna, mintha felsohajtna __ D e jön le a hegyről a dühödt haramja, Futástól lihegve, feje, arcza vérben, Messzire csillámló fegyvere kezében! ... És a dölyfös ember, éltéért remegve, Két kézzel fogózik mostan a keresztbe . . . Közel már a rabló. Vérbeforgó szemmel Ellenére czéloz .... eldördül a fegyver . . . . . . S mindaketten élnek, mindaketten állnak . . . De a kereszt érczén síró zúgás támad ! A kereszt hosszában földig megremegve, Mintha a rablóhoz egyre közelegne, S fenyegetne rája . . ! A zugás oly rémes! Odakap a rabló vérező fejéhez, Ott áll, mintha lába vált volna gyökérre, Borzasztón kivillan vad szeme fehére, — És a kereszt űzi, zúgás újra zendül: Megindúl, űzetve gyilkos félelemtül; Halálos verejték arczán kiverődik, Visszatekint gyakran, és fut az erdőig, A feszület űzi, — s fut, fut lerogyásig . . . A feszület előtt könyörög a másik . . . Térdein sokáig imádkozva ott áll: „Oh! uram! ki engem kétszer megváltottál, Szent kegyelmed nekem csodában mutatva, — Hozzád száll lelkemnek buzgó áhitatja!“ — — A szűk völgyi útnál, az erdőtől félre, Merre utas ember csak nagynéha tér le, Áll még a feszület, mint már régtől íogva, Kegyesen tekintő jámbor utasokra, Kik a hegyi útról, mikor erre jőnek, Buzgó imát zengnek az üdvözitőnek! Csillagh mór. Karácsonyi ünnepnapjaink. I. Karácsony előestéjét városunk buzgó közönsége a legnagyobb áhítattal ülte meg. — Az éjféli mise közeledtekor a székesegyház nagy harangja vígan hirdeté Urunk születése ünnepének itt létét s hivó szózatára a buzgólkodók nagy serege gyűlt össze a székes egyházban, hogy hódolatát tegye le Megváltója oltára előtt. — A káptalan és növendék papság szokásos zsolozsmái után vévé kezdetét az ünnepélyes isteni tisztelet, mely alkalommal Szele Gábor kisprépost úr ő nagysága pontiíikált. A kar Ho- ráknak egyik szép kivitelű pásztormiséjét adta elő, melynek egyes részletei nagyban emelték a hívek áhítatát. Az egyház e fényes ünnepére rég várnak a kis gyermekek, várva a kis-Jézus bő ajándékát. — Áldott egy szokás a szüléknél a gyermekek iránt, hogy urunk születésnapját előttük is oly kedvessé teszik: — kedvessé és édes örömmé e nagy nap emlékét a csillogó karácsonyfa által. — Ez este jön el a kis-Jézus, ez este hozza el a karácsonyfát, melynek ágain: aranyos alma, körte, dió, mandula, czukros sütemény, s még mi minden nem lóg némelyiken, sok volna elmondani. A kicsikék meglátván a megrakott csillogó karácsonyfát: a szülők szavára, mily gyorsan kulcsolják össze kocsóikat, ajkuk hálaimát rebeg, de szemükkel látni és szivökhöz szorítani kívánják a kis-Jézust, ki oly jó volt, hogy ily szép ajándékkal lepte meg őket. Van-e ennél szebb szokás, van-e ennél a szülőknek s a kicsinyeknek nagyobb örömünnepe?! II. Karácson napján városunk közönségének minden osztálya teljes számmal volt képviselve székesegyházunkban. — Bár a közönség legnagyobb részét a buzgóság vitte e szent helyre, de azért sokakat édesgetett az egri dalkör erőteljes énekkarának ez alkalomra szánt, a graduale alatt előadott két egyházi éneke is, mely az isteni tisztelet fényét még imposansabbá tette. A misén Érsekünk ő excja pontifikáit teljes segédlettel. — A székes- egyházi zenekar Schubert egyik miséjét adta elő. — Graduale alatt Pokorny János egri dalköri karnagy vezetése alatt a dalkör első fellépteül „Térdelek a porban“ s „Ave Maria“ czimü egyházi éneket adta elő. Megható volt az erőteljes karnak ezen már első felléptével is teljes praecisioval s lelkesedéssel előadott,
