Eger - hetilap, 1882
1882-12-14 / 50. szám
476 nét : Mariska és Gáborka; Mező Ignácznét: Mariska és Irénke; Schönviczkynét: Anna leányaikkal, — továbbá Gröber Bertát, Nékám Erzsikét, Jekkelfalusy nővéreket, Szöghv Jolánt, Nánássy Mihályné, Kürtliy Ferenczné, Székely Jánosné, Fógelné, Rózsáné stb. stb. — Záradékul az ünnepély végén nagys. és Főtisztelendő Szele Gábor prépost-kanonok úr további szorgalom és munkásságra serkentő beszédében fejezte ki az eddigiek fölött megelégedését, a társulatot védasszonya szűz Mária kegyeibe ajánlva, a t. hallgató közönségnek pedig szép számú részvétéért köszöne- netét nyilvánítva. A müélvezetes Mária-ünnepély egy negyed egy órakor véget ért. Fővárosi levél. Budapesten, 1882. deczember 10-én. Itt van a tél az ő fekete havával. Mert ittfent nálunk a hó sem olyan ám, mint ott a Mátra nyugodalmas völgyeiben, a hol az első szállingó hópehelylyel megjön a tél összes költészete. Pesten nagyon prózai még a hóesés is: feketén kavarog a füstös átmoszférában valami különös vegyüléke a megjegeczesedett pára- csöppeknek, meg a kőszén, fűrészpor, maláta, vaspor, dinamit, meg isten tudja, mi mindenféle gyilkos szerek parány ezreinek, a mint már Újpesten, Kispesten módjában állott „pehely“-lyé össze- gombóczosodni. Hát még mikor ezt a havat a földön meggázolják. Uram isten! valóságos Fekete-tenger. El is kelne most minden útczasarokra egy-egy Herman Ottó, a ki szép szóval, czu- korral kiédesgesse ebből a tengerből az aszfált hajóit. (Ha a „sivatag hajója“ szép képletesen jelentheti a tevét, miért ne jelenthetné az „aszfált hajója“ a budapesti lovat!) Bizony az időnkkel rútúl vagyunk, hát még a szenzácziós soroksári postarablással! Köddé vált tegnapelőtt óta minden reményem, hogy valaha még napfényre derüljön ez a nagy titok. Hogy a nagyság átka mennyire üldözheti néha az embert, élő példa rá Székely Kornélia, a legszebb. Nem a Bartók „Legszebbje, hanem mindnyájunk „legszebbje. A franczia lapok hasábos tudósításokat hoznak Párisba megérkezéséről, színpadi szerepléséről, le is rántják udvariatlanúl a szépség dicső piedesztál- járól, — pedig egy szóval sem igaz ám, hogy csak látták volna is; a kisasszony még most csak nálunk, Budapesten székel. Ez már azután az eget verő humbug, a mit ezek a francziák véghez visznek. Már én csak nem akarok olyan szélhámos lenni, mint a párizsiak, azért irok inkább megtörtént, való-igaz dologról, a csángók látogatásáról. Szegény jó emberek! Minden évtizedben bejönnek egyszer nagy Magyarországra (majd az szalad ki a szájamon, hogy „haza“) elkesergik búbánátukat, könyörögnek, hogy váltsuk haza őket, s azután marad minden a régiben. Hlija! mert mi csak azt kérdezzük tőlük: „Van-e nekünk hasznunk a kentek betelepítéséből? Nincs? Akkor hát alásszógája.“ Pedig úgy-e mig itt vannak köztünk! majd hogy nem a tenyerünkön hordozzuk őket, visszük mindenfelé szép Pest városában, mintha csak mutogatni akarnék, hogy mi mindenünk van nekünk, ami nekik nincsen. Elvittük őket a színházba is (a mi ellen különben még Irányi bátyánknak sem lehetne kifogása, hiszen szemérmes népszínmű volt az a darab, melyet tisztességes öreg urak is végig nézhetnek orczapirúlás nélkül), színház után volt nagy bankett, toaszt, több a soknál. Olyanformán lehetnek a mi jó csángóink, mint az az öreg parasztasszony, a kin egy hires doktor valami világra szóló ope- rácziót hajtott végre, s hogy bele ne haljon, rendelt neki mindenféle jó pecsenyét, meg tokaji bort hozzá. „De, édes jó doktor úr, minek nekem ennyi sok drága jó étel? Hiszen ha haza megyek, megint csak krumplin kell élni a sok gyerekkel.“ Őket is, mig itt vannak, tele tömjük sok élvezettel, s mikor egyszer hazamentek, akkor már „Nagy“ ígéretekkel tartjuk. Nagyon gyanús nekem ez a dolog. Nem azt az igazi testvéri érzést láttam én a mi rokonszenvünkben, a melylyel a magyar a magyar iránt hajdanta viselkedett, hanem csak azt a divatos „vendégszeretetet, a melylyel mi úgy meg vagyunk áldva, s gyakoroljuk is fünek-fának, ha egyszer hozzánk vetődik. Hát pedig csakugyan nem mese ám az, a mit a csángókról mondanak, hogy milyen jó természetes eszök, józan gondolkozásuk, talpraesett beszédjük van. Lám! Voltak sok nagy úrnál, miniszternél, még a király előtt is, s sehol egy szót sem szóltak róla, hanem mikor Tisza Kálmán elibe kerültek, mindjárt előálltak vele, hogy: „Nemzetes országtartó úr! Elfogyott ám az apró pénzünk.“ Nyilván kinézték belőle, hogy ő az a bizonyos „jókedvű adakozó.“ De beszéljünk komolyan, még pedig ez egyszer olyan dologról, a mi az egrieket közelebbről érdekli, — értem a főváros egy szerencsés fogását — Egertől. A fővárosi tanács budapesti tűzoltó főparancsnokká Kempelen Bélát, az egri önkénytes tűzoltó-egylet főparancsnokát, választotta meg 7 szóval 3 ellen. Ez a száraz regisztrálása a hírnek. Mi azonban, kik ismerjük a viszonyokat, hozzá tehetjük még, hogy a főváros most abszolúte véve is kitűnő választást tett, nem is emlit- ve azt, hogy a pályázók közül tényleg relitive a legjobbat szemelte ki, A Kempelen úr szakképzettsége, szervező képessége s intelli- gencziája elég biztosíték arra, hogy méltóan fogja képviselni humánus intézményeink e legnagyszerűbbikét, melynek párját mesz- sze földön hiába keresnők. Ha a siker olyan arányokban kiséri működését Budapesten is, mint kisérte Egerben, akkor büszkén emlegetheti majd egykor Eger az ő hajdani első tűzoltóját. F u r c s á n vagyok én az én fővárosi levelemmel. Mindig szörnyen neki gyürközöm, hogy no most irok valami soha nem hallott új dolgot ennek az én kedves Egremnek, s mikor a végére jutok, akkor veszem észre, hogy úgy jártam vele. mint az egyszeri amerikai, a ki a gabona eltartására egy új, különösen praktikus épületet szerkesztett. Egy sokat utazott ángol azután kisüti a korszakalkotó találmányról, hogy hiszen azt Magyarországon minden ember ismeri; nem más az,mint a — gabonaverem. Az én eszméimnek a javát is mindig feltalálja, fel is tálalja előlem más. De azért a végére mégis szurok egy eredeti, „nie da gewesen“ élezel: Olvastuk tegnap a tisza-eszlári hulláról, hogy az új kiásáskor nem találták meg sem a körmeit, sem a hajhagymáit. Azt mondja rá egy vad antiszemita kolléga: „Pedig meglátjátok, hogy az egész tiszaeszlári sakterkérdés ezen a hagymán fordul majd meg.“ B. A dohányzás ártalmasságáról. Ez ügyben a franczia orvostudományi akadémia, a kormány felhívására, a m. évi május hóban, indokolt véleményt terjesztett elő, melyet Lagneau tanár szerkesztett. Erre alkalmat adott a Société contre 1’ abus du tabac kérvénye, melyet a kormányhoz intézett, hogy ez az „etablisement d’ utilité publique“ jellegével ruházza fel. — A vélemény legközelebb constatálja, hogy a használatban levő dohányfajok 2.29—7.96 százalék nikotint tartalmaznak, mely az ismert mérgek egyik legerősbbike; továbbá, hogy a nikotin-tartalom az erjesztés által a dohány-levelekből csak részben vonatik ki és a dohányfüst, a benne levő nikotin- tartalom- és szénoxyd-gáznál fogva, károsan hat az egészségre. A dohányzóknál gyakrabban előforduló ajak-rákot a szakvélemény nem a dohány hatásának, hanem az ajkak közé szorított, különösen rövid pipák használata által okozott mechanikus izgatásnak tulajdonítja. — A dohány hatása két utón jön létre : a lenyelt nyál által az emésztő szervekben és a beszivott füstös levegő által a tüdőben. Az emésztő szervekre a füst alkotó részei közvetetlenül izgató szerekként hatnak. Idővel a folytonos izgatás a belek elgyengülését (atoniáját) idézi elő, mely emésztési nehézségekben, felfúvódásban és egyéb altesti bántalmakban szokott nyilvánúlni. A lélekző szervek utján a dohányfüst a mellidegekben okoz zavarokat; különösen az asthma egy nemét, mely akadozó szívveréssel jár, és nem ritkán az angina pectoris-nak nevezett mellgörcsöt idézi elő. A dohány ártalmassága azonban nemcsak az említett szervekre, hanem az egész idegrendszerre, különösen az érzékekre is kiterjeszkedik. A káros következmények, az egyéni hajlamok szerint, majd az izomreszketegség, majd az epilepsiához hasonló rángások, sőt olykor a szélhüdés alakjában is nyilvánulnak; mi mellett még a szellemi képességek is, különösen az emlékező tehetség, fogyatkozást szenvednek. A dohányzók közönségesen indolensebbek és szórakozottabbak szoktak lenni mint a nemdohányzók. Nem ritka a dohányzók között a nikotin-mérgezés következtében beállott szemhályog sem. — Ezek a rossz következmények azonban a dohányzás túlcsigázott élvezetének tulajdonitandók, mig a mértékletes dohányzás, tapasztalás szerint, az egészségnek nem árt. (F.) T=LX BFIJZEE. — Érsek ur ö Excellentiája e hó 7-én apostoli királyunk ő felsége által a budai várpalotában audientián igen kegyesen fogadtatott. A kitűnő egyháznagy tegnap tért vissza székhelyére Egerbe. — A hevesmegyei jótékony nöegylet azon tiszteletteljes kérelemmel járul az árvák ügyét pártoló nemeskeblü közönséghez,
