Eger - hetilap, 1882

1882-08-03 / 31. szám

298

de modorossága oly erős, hogy leköti tehetségét, nem bir alóla szabadulni. Kár pedig, mert ritkán hallottunk oly szépen énekelt népdalokat, bár népszínmű-énekesnél kevéssé vagyunk szokva magas hangokhoz, hol Egri úr inkább otthonos. No de merev szabályt állítani szépnek ellenébe legalább is nem chic. — S ezzel a népszínművek főszereplői le vannak tárgyalva. A többi szereplők kisebb nagyobb mértékben beletalálják magukat szerepeikbe, s ettől függ sikerük.

Szemlét tartva a társulat erői fölött, A b o n y i Gyula urat kell felemlítenünk. Abonyi urat azon törekvő színészek közé számítjuk, kik egy-egy szerepnek, erejükhöz mérten, a művészet iránti komoly lelkesedéssel igyekeznek megfelelni. Ip rkodik beleélni magát a szerepébe, s csakis néha-néha túlzásaira figyelmeztetjük. Boránd Gyula és Aranyhegyi József urak alakításai és ügyessége minden tekintetben kiemelést érdemelnek.

É. Imre.

<«*

(f „Egriekről én egy keveset szóllok.“ $

— Elbeszélés. —

Irta: Szabó Ignác z.

(Pályanyertea mű.)

(Folytatás.)

Kucsuk, elhagyva a szatócsházat, egy darabig lesben maradt. Azután a távozó Milost és szolgáját észrevétlenül, óvatosan követte a fellegvár felé. Majd megvárta, mig Bár- czay a várból kijött, s Milosék társaságában tova haladt. Ekkor azonban rögtön az őrséghez futott, fegyveres csapatot vön magához, s némi kerülő után a szatócs házához érve, katonáival körülfogatta azt. Kucsuk épen akkor lépett a hajlékba, midőn a gazda sietve oda érkezett.

Milos boszusan rontott utána. A hunyász, alázatos szatócs eg}rszerre tigrissé változott. Vakmerő, kihívó tekintettel állta útját a belső szobák felé serényen haladó binhasinak, s rákiáltott:

— Én a dicső ozmán sereg szállitó halmára vagyok. Személyem és vagyonom a fölséges padisah oltalma és kegyelme alatt áll. kit Allah sokáig éltessen. A muzulmán, aki a dicső szultán parancsa ellenére, hajlékomban háborgatni merészel, — életét teszi koczkára.

Milos uram eme, tőle nem várt szónoki pátliossal el- declamált dictiójára Kucsuk uraság hahotában tört ki. Tréfálkozni való jó kedve vala binbasi ő nagyságának. Nagyon mulattatta* a szat ócs lelkesedése. Arczát az esti hűs szellő, — no, meg az egri pompás „törökvél*“ — bőven kipirositotta, keresztben álló szemei szokatlan tűzben fénylettek, s turbánja, tar fején, kissé félre volt billenve.

— Heliehe! Ne bolondulj, kiáfir Milos. (Most már kiáfir .. hitetlen volt, nem dsánem barátom). Mert ha sokat mókázol, a talpadra veretek. Hallgass ide. Újságot mondok. Bárczay megugrott. Még nem messze futhatott, Most üldözzük. A muzulmán pedig, ha egy veszedelmes szökevényt kerget, még a padisah háremébe is betörhet, Azért hát legyen helyén az eszed. Értsd meg: a te házadat is kikutatjuk, hogy becsületes hűségedről meggyőződést szerezzünk magunknak, s a gyanút rólad elháríthassuk.

Ez bizony, meg kell vallani, igen okos egy beszéd vala oly embertől, aki — mint a binbasi ő nagysága —- sok borfélét vacsorái vala,

Milos gazda is bölcsen bélátta ezt, azért igy szóla vállát vonogatva:

— Nohát csak kutass, szaglálj, derék binbasi, a meddig kedved tartja.

A mint Kucsuk benyitott, — Ábel diák állt előtte hosszú mentében, kucsmával fején — útra készen..

— Hát te ki vagy, mi vagy ? — förmedt rá a binbasi nyers hangon.

— Most meg már te ne méltóztassál bolondozni, vitéz

efendim, — mondá Milos alig rejthető boszankodással. Hiszen tudod

............

— Nem tudok semmit. Ez a ficzkó bizonyosan kém. Előre, giaur! Foglyom vagy!

Ábel diák nyugodt méltósággal vont elé mentéje zsebéből egy összegöngyölt pergament, s egykedvűleg nyujtá azt át Kucsuknak.

— Én a budai fővezér, Achmed basa ő kegyelmessége oltalma alatt állok. Engemet elfogni nem szabad. Itt van menedéklevelem.

Kucsuk ide oda forgatta kezében az iratot, aztán oda adta Milosnak.

— Nem értek az efféle ákombákomhoz. Olvassa el kend, gospodi, ha tudja. Hadd halljam, mi van benne.

Milos gazda pedig a pergament szétterjesztve, s egy pár köhintéssel torkát kiráspolyozva. baktató, de nyomatékos hangon olvasá, amint következik:

„Dycsőitessék Allah es eő prófetaya, Mohammed. Agyuk tuttára mindeneknek, hogy nemes magyar iüú, Aabel de Chaat, amy ótalmunkért esedezvén, eőnekie mindaz török táborokban és várakban való járást kelést megengedtük és parancsoljuk, hogy eő kémét az felséges padisah birodalmában való szabad jártában senky ne háborgassa, hanem ügyes bayos dolgában nekie mindenek támogatásval, ótalom- mal legyenek, máskép nem cselekedvén. Achmed, m. p. a magyarországi török seregek feővezére, budai kormányzó basa,“

Milos nem csekély erőlködéssel és izzadással végig nyögvén az okiratot, oda tartá azt Kucsuk uram orra elé, megmutatván neki Achmed pasa nagy karakallás manupró- priáját a hatalmas függő pecséttel együtt,

Kucsuk pedig jámbor képet vágván, egyet hunyorított szemével.

— Dicsőíttessék Alláh, és az ő prófétája Mohammed! — mondá alázatos hangon. Üdv a vitéz basa ő kegyelmes- ségének, kit Alláh sokáig éltessen. Megértettem, ami a levélben van. De hát hol van az a nemes Csátliy Ábel ifjú uram, akinek ez az oltalomlevél szól? Én sehol se látom.

— Az én vagyok! —mondá Abel büszkén mellére ütve.

— Uúgy ? Te vagy ? Heliehe! Nagyon derék! Hát mióta szokták a kiáflrok Ábelnek nevezni a némbereket?.. No lám. nem is gyanítottam volna, hogy olyan hamis ember ez a Milos gazda. Szép asszonyokat rejteget házában, s hogy szemet ne szúrjanak, férfi-ruhába bujtatja őket. De nekem jó szemem van ám! Azt hittétek, túljártok az eszemen. De most az egyszer megcsíptelek. Akár kém, akár micsoda vagy, szép odalik, hatalmamba kerültél. Velem kell jönnöd. Azért— legyen eszed, s ne kényszerits rá, hogy erőszakkal vitesselek el.

Jolán, Bárczay neje — mert ő volt Ábel — egyszerre elhalványult. A gondolatra, hogy vakmerő kalandja mily végzetes kimenetelű lön, egész lényét remegés fogta el. Bátorsága elenyészett, s közel volt az ájuláshoz.

De Milos nem vesztette el lélekjelenlétét.

— Hát a becsületes muzulmán igy áll hittel erősített szavának ?

— Nos? hát megszegtem azt? . . Bárczay elmenekült, s ha esze volt, már azóta túljár a veszélyen.

Milos gazda azonban nem tágított, s halkan odasugta Kucsuknak:

— Efendim. Vigyázz magadra. Ez a némher Bárczay