Eger - hetilap, 1882
1882-01-19 / 3. szám
25 Egy gargon emlékirataiból. (Karezolatok.) I. Hetedik gyermeke voltam az anyámnak. Egy szerencsés, szerencsétlen ledtilés következtében, a hetedik hónapban láttam meg ezt a világot, N. község hóval lepett utczájának kellős közepén. Az óra épen éjfélt kongott, utolsó ütésével választa ei az ó-esz- tendöt az uj év hajnalától. — Tehát uj évi ajándékul s időtlenül jöttem e világra. Szüleim nem eppen legkedvesebb meglepetéssel fogadtak, mert a nálamnál alig tiz hóval idösbb fitestvérem sok bajt okozott nekik, — azért nem is vehettem tőlük rossz néven,hogy a cselédháznál kovártélyoztak el. Egy jó, imádságos öreg paraszt asszony dédelgése mellett, ócska rongyból csinált szopókán szivattyúztam a jószivü riska tehén életadó tejét. A községnek tudatlanságban érdemdús bábaasszonya mindennap meglátogatott, s igyekezett elhitetni jó öreg dajkámmal, hogy pár nap múlva „majd csendesebb leszek.“ El is készítették már a íebér-hallotti ruhácskát, megvásárolták a koporsót, s bele nyugvással várták azon elmaradhatlannak hitt perczet, midőn szemeim fölé teríthetik a szemfedöt. Cselédeink és a szomszédok, mind sorba eljöttek megnézni. Időtlen léttemre, makacs, vasfejü gyerek voltam. Föltettem magamban, hogy „csak azért is élni fogok“ ; akaratom győzött, . , . nem haltam meg. Az idő múlt, — s hála a riska tehén élatadó tejének, emberi ábrázattal és igen jó egészséggel bírtam. Gyermek éveimet úgy éltem át mint egy meglett korú független ember, nem gondolt velem senki, én sem gondoltam senkivel. Tizenkét éves voltam, midőn az apai házat elhagyám, hogy egy nagyobb városban tanulmányaimat folytathassam. Az eltávozás nem esett nehezemre, mert nem tudtam mi az az édes otthon, nem ismertem mi a szülői szeretet. Nem sírtam, engem sem siratott meg senki. Az idő sebesen telt. Alig vevém észre, már az ifjúkor küszöbén állottam. Az apám minden bó elsején megemlékezett rólam, elküldötte zsebpénzemet ; de haza nem hivott soha, nem tudakolta mint vagyok. Én ez okból nem akartam soraimmal terhére lenni, a honvágyat pedig nem ismerém. Pajtásaim szerettek, mert vig czimbora voltam ; a nők szerettek, mert büszke, s bátor valék. Nagyon szerettem a setét, zivataros éjeket. Olyankor lóra ültem, egész éjeken át elbarangoltam minden czél, minden gondolat nélkül. Elneveztek „Zivataros lovagnak.“ Midőn tizennyolezadik évemet töltöttem be, oly komolylyá lettem, mint egy vén tudákos bagoly; a jóczimborák elkereszteltek „öregnek.“ Két év telt el. — Egy napon levelet kaptam az atyámtól, melyben értésemre adá, hogy „sor alá kerültem, jelenjek meg a katonai bizottság előtt.“ E hir mennyköcsapás volt, elgondoltam, hogy fel kell ismét szednem sátramfáit, neki kell mennem egy egész ismeretlen jövőnek, egyedül, mint egy zajló tengerre dobott deszkadarab. Hidegen, egy könny, egy fájó mosoly nélkül búcsúztam el ismerőseimtől. Vig dalt fütyörészve helyezkedtem el az úti kocsi egyik szögletében, pedig e perezben el hagyatottságom egész nagyságában állott előttem. II. „A mai világ lányai, nem annyira feleségnek, mint bálkirály- nöknek valók (? !), — jobban értenek a rózsaszín papirra Írott levél Írásához (ha irni tudnak) mint a főző kanál kezeléséhez: És ha férjhez mennek?! mivel nem tudnak főzni, unalmukban imák. „No meg ha látjuk azt, hogy azok a gyengéd silphid termetű bájoló kis teremtések, kiket még a széltől is félt a jó mama, miként pakolják be ezüst csengésű hangokat hallató, kis eperajkaik közé (?) a kirántott csibét, öntött salátával, s miként nyomatják le abból a jó „egri veresből“ egy félliterkével; elmúlik az embernek minden poezisse, s lesz belőle egy rettenetes prózai felkiáltójel.“ Mégis, midőn látom, hogy egyiket álmaiban a szőke phantom rikatja, mig a másik meg éber állapotában phantazirozik valami barna féle angyal miatt: akkor eszembejut fiatalkori szerelmem s költői ihlet száll meg s úgy érzem, hogy ereimben a vér még forró lávaként kering s maga melött látom ifjú szépségében azt, ki tiz év olta | az igazak örök álmát nyugossza a sötét sirhalom márvány fej - I fája alatt. Ha láttátok volna az „0“ hófehér picziny kacsóit, cseresznye szinre festett szabályos kis ajkait, sugárzó nefelejts kék szemeit, rózsás arczát, s aranyszínű hajfürtéit: nem csodálkoznátok azon, hogy nem bírom elfeledni. Ti azt hiszitek, hogy ideálnak nem is képzelhető az, ki aranyszínű, illetve veres bajfürtöt visel. — (Mily téves felfogása ez a 19-ik századnak !!) A régibb korban, Ariadne, — ki egy gombolyag ezérnán mentett meg egy életet; — Didó, ki egy ökör bőrén várost fundált; Heléna, kiért másfél millió ember harapott a fűbe; Atalante, ki versenyt futott kérőivel; Brumhild, ki ló farkára kötve halt meg: veres hajfürteik daczára azon kornak ideáljai voltak. Ott van Xerxes memóriájának 15-ik kötet 484 lapján, hogy a görögnök aranyporral hintették be téglaszinre festett hajftirteiket olvasható Julius Cézár, Gallia és Germaniájából „hogy az ónémet, és franc hölgyek, veres chingnont viseltek;“ Flavius József történetének Il-ik kötetében a római matrónáknak ugyanezen szokásairól is. Avagy kérdezzétek meg a művészet barátait, hogy a velen- czei és németalföldi iskolák eszményképei s az angolok ideáljai nem-e a veresek?! A ki az irodalomban csak annyi jártassággal bir mint Rix Vilma a „Pompadour Pasta“ készítésében, exoffó tudnia kell, hogy Petrarka Laurája; Boiardó Marfitája. Angelikája; Ariosztó Brada- mantája; Tassó Armidája, Saprómiája; Byron Parisinája, Medórá- ja, Júliája; Ovid Galateája, Corinája; Ossián Motnája, Evarelliája. Malvinája, Ghuthónája,Moenája; Dar Thullája; Colna Donnája: oly hajzattal voltak ékesítve, mint az arany, midőn a nap ttizében ragyog s mégis eszményképek, ideálok és regényhösnök lettek. III. „Fehér arcz, sötét szív! fehér az embernek arcza, de fekete a szive.“ „Sokra megtanítja az embert a világ! Oh! a világ nagyon keserű iskola“!! Nemrég, valaha, voltam én fiatal. Most úgy érzem, hogy már nem vagyok az. Megvénültem ! A reménynek utolsó csilláma is kihalt már keblemből; mármost tudom, hogy nem szeret senki s nem marad olyan a ki köny- nyet ejtsen értem. Régen, nagyon régen!! keblemben olykor felszólalt egy hang, mely kedvessé tévé előttem a vidéket, hol gyermek éveimet eljátszottam, fülembe zengett az ismerős régi dal, megjelent álmaimban sokszor egy kedves gyermekarcz, s ilyenkor keblem dagadt az önérzettől, büszke boldogság szállott szivembe, és örültem a jövőnek midőn arra gondolék, hogy ismét látni foglak. Láttalak!! a sok remény, mind szép természeti tüneménynyé vált, mint a szivárvány, és nem volt elérhető. És különösen! midőn boldog valék, úgy kerestem s kutattam a fájdalmat, s büszkélkedni akartam azon rideg sivár érzésben, melynek neve világfájdalom. Szülő földemre viszatértemkor, ismeretlen, mégis ismerős arezok fogadtak. Az „Isten hozott“ szó, az ölelés, oly hideg volt, hogy a vér, mely forró lávaként keringett ereimben .............megfa gyott bennem. Kerestem az oly hosszú időn át álmodott édes vágyat,, a kedves gyermek-arezot; s találtam a nőiesség szépségében, a mosolygó arcz, az édes biborajk, a tündöklő szemek megett, hideg érzéketlen szivet. Az édes „te„ szó száműzve lett, helyt engedve a világ csiszolt padlóján billegő udvaronezok behízelgő szavának. „Az_ Isten lát, az ember sejt; Isten olvas a szívből, ember a szóból.“ Én felül akartam emelkedni az emberi észen ; olvasni akartam szivedben, parancsolni akartam az érzésnek, játszottam a tűzzel de megégetett. Oh! e seb mély, nagyon mély ; mert felszaggatta a léleknek már behegedt sebét is. B. E. — Érsek ur ő Excellentiája, az egri érseki joglyceum hallgatóinak szellemi buzdítása végett kegyeskedett 20 db. aranyat pályamunkák kitűzésére adományozni. E nagylelkű adomány folytán a lyceum jog- és államtudományi kara által a következő négy uj pályakérdés — és pedig mindegyikre 5—5 db arany — tűzetett ki: 1) Fejtessenek ki Magyarország jelen közigazgatási rend
