Eger - hetilap, 1882
1882-07-06 / 27. szám
255 kor szerzett magának, midőn egy alkalommal követül fordult meg Kolosvárott. Bárczayné a legodaadóbb hitvesi hűséggel csüggött férjén, ki angyaljóságú nejét rajongásig imádta ugyan, de a szerelemmel nem kis mértékű féltékenység is párosult, mit könnyen megmagyaráz a két magyar haza minden zugában elterjedt hire a fiatal menyecske páratlan szépségének, melynek csudájára s hódolására seregestül látogatták a Bárczay-udvart a környék ifjú s öreg urai, annyira, hogy a „szép-asszony-tanya“ ritkán volt vendégek nélkül, kik aztán, ős magyar szokásként, vidám lakoma mellett, nem ritkán heves és éles politikai vitatkozásba merültek a haza viszontagságos sorsa felett, Azért-e, hogy férjének említett gyöngéjét ismerte, s abból őt kigyógyitani iparkodott, vagy, hogy férje veszélyes kirándulásaiban részt véve, őt a tulheveskedés következményeitől óvja, — vagy pedig, mert a vadászatok zajában növekedett amazon, a gyöngéd női hajlamok mellett, némi kalandvágyat is hozott bérezés honából magával: —- elég az hozzá, hogy Jolán lóra vetve magát, csaknem mindig elkísérte férjét, — ennek tiltakozásai daczára, — ha ez csapataival a vidéken garázdálkodó török martalóczok megfékezésére indult. Később azonban, — miután egy ily alkalommal, — hol, úgy látszik, a törökök részéről a szépségéről s bátorságáról hires amazon kézrekeritése is egyik fő- czél vala, — a tüzes vérű menyecske könnyű sebet kapott; de másrészt a beállott anyai gondok is otthonmaradását parancsolták, — nem vön többé részt az eféle, inkább csak férfiakhoz illő kalandozásokban. Bárczay, a múltakon okulva, korán belátta, hogy az időnkint megújuló forradalmak, — melyeknek kevésbbé a haza- s vallásszabadság, mint többnyire önző magánérdekek, boszú, hiúság, nagyra vágyás, s visszavonás szolgáltak rugóul, nemcsak semmi jóra nem vezetnek, de mindegyre elviselhetetlenebbé teszik e sokat sanyargatott ország szomorú sorsát, Ebből magyarázható, hogy Menyhért úr, politikai szereplésétől kezdve, meggyőződésből ragaszkodott az osztrák uralkodó házhoz, s annak — a gyakorta megújuló kisértések s kellemetlenségek daczára, mindvégig — tántoríthatatlan hive maradt. Nagyon bosszantotta, s keserítette Bárczayt, hogy a két hadviselő fél között ismételve megújított fegyverszünetek daczára, még oly vidékeket is, melyek török hatalom alatt állottak, s bár kénytelen-kelletlen, de megfizették a rajtok zsarolt adókat, — egyes török portyázó csapatok, rabló-csordák módjára, megtámadtak, a zaklatott népet kifosztották, élelmi szereiket elvették, igavonó marháikat elhajtották. Bárczay gyakorta rajtok ütött, s kegyetlenül elverte őket. Ragadmányaikat visszafoglalta, s harezosaikban igen sok kárt tett annyira, hogy utóbb valóságos réme lön a portyázó ozmán csordáknak. E miatt főkép az egri és szolnoki basáknak erősen fájt rá a foguk, s mindenképen azon voltak, hogy Menyhért urat kézrekeritsék, vagy ártalmatlanná tegyék. De ellene nyílt hadat vezetni, vagy panaszkodni nem mertek, miután a béketörők s támadók rendesen ők voltak, s az ozmán csapatoknak, kivált a török hatóság alatt álló vidékeken requirálni, rabolni s csatangolni szigorun tilos volt. Ez utón tehát alig árthatván neki: más, lovagias módon, — párbaj által akarták megbénítani, s ha sikerűi, lábaiul eltenni. Szokás volt az a török világban, bogy magyar és török daliák egymást párbajra hitták. A kihívó rendszerint levél, üzenet., vagy bizonyos jel által adta tudtára az illetőnek a kihívást, mit el nem fogadni a legnagyobb becstelenség lett volna. A párbajvivók aztán, ha hadi szolgálatban voltak, a vívásra elüljáróiktól kértek engedelmet. Ennek kinyerése után ajándékokat küldtek egymásnak, kijelölték a ruházatot, a fegyvernemet, s időt és helyet határoztak. A párbaj többnyire valamely vár előtti térségen, nagy néző közönség jelenlétében, nyilvánosan ment végbe, melyre a vívó felek többnyire fényes kísérettel szoktak volt megjelenni, s a szokásos üdvözlések után addig viaskodtak egymással, mig egyikök vagy teljesen harczképtelenné lön, vagy halva maradt a gyepen. Ez esetben a győztes, diadala jeleid, levágta ellene fejét, s fegyverzetét zsákmányul foglalta el. Gyakori eset volt, hogy mindkét ellenfél részéről egyidejűleg többen vállalkoztak ilyetén bajvivásra, de csak pá- ronkint viaskodtak egymással. Történelmileg is nevezetes ez időkből a korponai torna, melyre a fiatal Dobó István, ki később, mint Eger hős védője, tette nevét halhatatlanná, — háromszáz magyar nemes ifjat vezetett, ugyanannyi fiatal ozmán vitéz ellenébe. A győztesek — hogyan is lehetne másként ? — a magyarok lőnek. E bajvivások oly tiszteletreméltók, s annyira méltósá- gosak valának, bogy ez alkalommal eg)’ előkelő török főtiszt, haldokolva nyujtá kezét, végső üdvözletül, legyőzőjének, s utolsó szavában is annak vitézségét magasztalá. Bárczayt Achmed bég hitta párbajra, ki azon idők szerint egyike volt az ozmán hadsereg leghirhedettebb spadas- sinjainak, s ugyanakkor a szolnoki várőrségnél foglalt el tiszti rangot. Bárczay elfogadta a kihívást, s a párviadal Szolnok közelében, a Tiszaparton ment végbe. Bárczay ellenfelének jobb karját levágta, mig maga könnyű sebbel menekült a veszélyes játékból. Végre az ennyi kudarcz miatt felbőszült egri basa erősebb portyázó csapatot küldött ellene azon parancsolattal, hogy Bárczayt élve, vagy halva kézre kerítsék; Allahra esküdvén, hogy valamennyit karóba huzatja, ha nélküle térnek vissza. A találkozó megtörtént. Elkeseredett, véres harcz fejlett ki. Bárczay alul a lovat kilőtték, maga, az oroszláni küzdelemben, megsebesült. Ekkor rárohantak, s makacs ellenállás után, mely több ozmán életébe került, foglyul ejtve, diadallal vitték Eger várába, hol, mint már tudjuk, — Ku- csuk binbasi szolgájaként, ennek őrizetére lön bízva. Neje s barátai minden lehetőt elkövettek megszabadítására. De hasztalan. S csak annak köszönhető, mert fegyver- szünet alatt, békebontó rablóharczban fogták el, hogy mint veszedelmes ellenséget, azonnal ki nem végezték, vagy, foglyul Konstantinápolyba nem szállították. Bárczaynak egyébként fogsága ellen alig lehetett panasza, Kucsuk, megemlékezve ama lovagias magaviseletről, melyet irányában Bárczay tanúsított, amennyire tőle telt, hasonlóval iigyekezett azt viszonozni, miben egyébiránt Marcsó asszonynak is nagy érdeme vala, ki a deli magyar levente helyzetét minden kitelhető módon iparkodott enyhíteni s tűrhetővé, vagy, a lehetség szerint, kellemessé is tenni. Kucsuk azonban, minden vendégszerető szívessége daczára is, erősen szemmel tartotta őt. Bárczay tehát, ily körülmények közt, alig tehetett okosabbat, mint hogy unaloműző apró foglalkozásai közepette, békés türelemmel várta a szabadulás óráját. (Folyt, köv.) *
